Ahhoz képest, hogy milyen felfordulás kísérte tavaly a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításának megvalósítására kiírt közbeszerzési pályázat fordulatait, a múlt héten minden különösebb hajcihő nélkül megnyílt a tárlat.
Megszűnt a harci helyzet, elült a csatazaj. Csönd van. Nem tudom, jó-e így, de tulajdonképp örülök annak, hogy nincs olyan diplomáciai nagymenet, mint 2004 áprilisában, amikor az Auschwitz Album fotóival átadták a budapesti Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjteményt. Helyes, hogy most Gyurcsány Ferenc miniszterelnök megtekintette a frissen elkészült állandó kiállítást, de az is, hogy ez csak egy rövid hír a napilapban. Maradjon is ki ez a ház a választási turbulenciából, álljon csak be a normál üzletmenet a Páva utcában, hétfő kivételével mindennap 10-18 óráig, lehet okulni és okítani, emlékezni és emlékeztetni.
*
Állok az egyik számítógépkonzol előtt, nyomkodom az érintőképernyőt, szemem előtt életre kel Budapest térképe. 1944-45. Kirajzolódik a nemzetközi gettó és a nagy gettó körvonala. Megtelik a város sárga csillagos házakkal. Itt vannak a németek. Ott a nyilasok. Emitt az atrocitások helyszínei. Amott a cionisták. Diplomaták. Egyházi embermentők.
Nézem a címeket a képernyőn. Utcák, házszámok. Te jó ég, menynyi ismerős hely. Ez a mi utcánk, a szemközti házban működött a svéd nagykövetség humanitárius osztálya. Kicsit följebb, a Bérc utcában vert tanyát Otto Winkelmann tábornok, a magyarországi SS-csapatok főparancsnoka. Egy fotó: áll társaival a teraszon, gyönyörködnek a panorámában, előttük Pest, balra a budai vár - két házzal odébb, a fiam osztálytársáéknál, hasonló teraszról néztük pár éve, augusztus 20-án a dunai tűzijátékot. Az SS által einstandolt villa, amit ma a Határon Túli Magyarok Hivatala használ, 62 éve még Vida Jenőé volt, ő Auschwitzban pusztult el, a láger felszabadulása után. A zsidó nagytőkés 1944-ben festményeket adott kölcsön a Szépművészeti Múzeum Munkácsy-emlékkiállítására, a németek bevonulása után otthagyta őket letétben - mire örökösei visszakapták a képeket Görgey Gábor kulturális minisztertől, 2003 lett. Valamivel lejjebb, a Dezső utcában, a lányom zeneiskolájával szemközti villában, ami most a Magyar Békeszövetségé, a svéd követség humanitárius irodája próbálta menteni a menthetőket. Talán maga Raoul Wallenberg is lesétált innen a Mészáros utcába, pár perc, volt ott egy nyilasház. Járunk oda is, a Béla bácsi cukrászdájába, tőle rendeltünk nyáron születésnapi fagyitortát.
Szerencsés túlélők - származástól függetlenül azok vagyunk mindannyian -, ujjbegyünkön érezhetjük a vészkorszak hideglelését.
S ez nem csak a fővárosiak kiváltsága. Egy hasonló képernyő segítségével az ország zsidóságának gettósítása és deportálása vetíthető ki. Nagyobb és kisebb gettók, létszámmal. Csendőrkerületek. Gyűjtőtáborok. Internálótáborok. Bevagonírozási helyek az indított szerelvények és a deportáltak számával. A deportáláshoz használt vasútvonalak.
Látványos, interaktív, mindenkit megérinthet. Megállsz előtte, kikeresed, melyik országrészben élsz, hová valósiak a szüleid, a nagyszüleid, ráteszed a mutatóujjad, és már látod is. Mondjuk Borsod megye. Miskolc. 13 500 fős gettó, 5 szerelvény, 15 464 fő. Útirány: Kassán át Auschwitz.
Ha egy történelemtanárnak e két számítógépről egyetlen szempont se jut eszébe, aminek alapján feladatot adhatna gimnazis-ta diákjainak, és beszélgetésre, együttgondolkodásra késztethetné őket, akkor jobb, ha visszaadja a diplomáját.
*
És ez csupán két számítógép a Holokauszt Emlékközpont állandó kiállításáról. Sok van belőlük, mert szükség van rájuk. Hiszen a történet, a magyar zsidóság és cigányság jogsértő jogszabályok sorával alátámasztott, magyar állami intézmények által végrehajtott megkülönböztetése, megalázása, kisemmizése, üldözése és halálba küldése a kiállítások hagyományos eszközein - álló- és mozgóképeken, tárgyakon, nyomtatványokon és eleve korlátozott terjedelmű, tájékoztató feliratokon - kívül leginkább a számítógépeken gyakorlatilag végtelen mennyiségben tárolható dokumentumok tömkelegén keresztül mutatható be.
Immár több mint hatvan évvel a világháború vége után a kiállítás elsődleges célcsoportjai a fiatal nemzedékek. Nekik gyerekjáték a készülékek kezelése. Csak érdeklődő kéz kell. A falakon az embertelenségekért felelős politikusok és egyházfiak fotói, a képernyőkön a történelem mikroszkopikus részletei. "A keszthelyi Práger cég értesíti ügyfeleit, hogy üzletüket a hatóságok lezárták, ezért a megrendelt árucikkeket nem tudják elküldeni. 1944. március 29." "Reszei Imre zalalövői római katolikus plébá-nos elhagyott zsidólakást igényel. 1944. május 30." A községi főjegyző válasza: "A kérelem jogos." És így tovább.
Még minden nagyon új. Időnként jön valaki, letörölgeti az ujjlenyomatokat a képernyőkről. Ha a termekben szolgálatot teljesítők a képernyőknél tanácstalanul tébláboló idősebbeket látnak, megkérdik, segíthetnek-e, és megmutatják, hogyan működik. A ruhatárban nyakba akasztható audio-guide kölcsönözhető, magyarul és angolul hallható rajta az összes felirat, csak a megfelelő számot kell beállítani. Praktikus az olvasni lustáknak vagy rosszul látóknak, de alkalmas az élmény megduplázására is. Áll mondjuk az ember a Turul Szövetség plakátja előtt, ami sárga padokat követel az iskolákban és egyetemeken a zsidók számára ("felelős kiadó: dr. Szabó Gyula"), s közben a füléhez emelt készülékből hallhatja is a szigorúan tényszerű, tömör tudnivalókat a numerus claususról és a zsidótörvényekről.
Érezhetően a fiatalabb korosztályok hangján szól az antiszemitizmus történetéről a kiállítás vetítőtermében folyamatosan játszott negyedórás film is, amikor egy olyan, szemtelenül magától értetődő kérdéssel húzza ki a talajt a teológiai antiszemitizmus alól, hogy milyen alapon tehető felelőssé bárki - egy egész nép - azért, mert kétezer éve néhányan állítólag halált kiáltottak Jézusra. S a kiállítás alighanem azzal is inkább a fiatalokat igyekszik rábírni a holokauszt témájának továbbgondolására, hogy külön szekciót szenteltek az üldözésre adott korabeli zsidó és nem zsidó válaszoknak, a közönyös szemlélés, aktív részvétel, lojális együttműködés, birka engedelmesség, lelkiismeretből fakadó tiltakozás vagy aktív ellenállás dilemmáinak.
*
Néhány héttel a Holokauszt Emlékközpont megnyitása után, 2004 májusában Az elárult állampolgár címmel nyílt meg az új magyar kiállítás Auschwitzban, a fő-tábor 18. számú téglaépületében. A Páva utcai intézmény kiállítása ugyanazt a narratívát állítja az utókor elé - jóval bővebb tálalásban. Az 1895-re teljes jogegyenlőséget kapott zsidóság és a társadalom peremén élő cigányság magyar-országi történetének felvázolása után végigvezet a jogfosztás, a kifosztás, a szabadságtól, az emberi méltóságtól, majd az élettől való megfosztás stációin. Mindvégig tárgyszerűen kezeli a magyar állam, a közigazgatási apparátus felelősségét, de a hitleri dimenziót érzékeltetvén sem próbálja az egészet a németekre kenni.
Nem véletlen a hasonlóság. Egyrészt persze a tények: tények. A szemléletmód azonossága pedig abból fakad, hogy jórészt ugyanaz a történészgárda dolgozott rajtuk: az auschwitzi forgatókönyvet Kádár Gábor és Vági Zoltán írta, Karsai László és Molnár Judit lektorálta, megvalósításában közreműködött: Varga László. A Páva utcai csapatban Molnár Judit irányítá-sával Kádár, Vági és Karsai mel-lett Toronyi Zsuzsanna, Jalsovszky Katalin és Varga János vett részt (utóbbi kettő szakterülete a fotós, illetve filmes anyag kutatása), s 2004 júliusában többek között Varga László is kifejtette véleményét a Páva utcai történeti forgatókönyv szakmai vitáján. "Nem különböző történészi koncepciókat kellett itt elemezni, hanem szigorúan tényeket leírni: röviden, érthetően, világosan, nem elfogultan - mondja Molnár Judit. - Megegyeztünk abban, hogy ez a kiállítás a magyar holokausztról szól, ezért az szerepel fő helyen. Ez nem zsidó vagy roma történeti kiállítás."
De akadnak különbségek is az auschwitzi és e között. A leglényegesebb, hogy a holokauszt itt családtörténetek formájában egészen konkrét alakot is ölt. A Kádár-Vági kettős 2003-as szinopszisa még tizenegy tipikusnak mondható zsidó és roma család sorsának végigkövetését javasolta, a rendelkezésre álló dokumentumok, a tér, illetve a befogadás korlátainak figyelembevételével az üldözöttek társadalmi tagozódását végül öt família reprezentálja. A házasodások révén összekapcsolódó Hatvany-Deutsch, Chorin és Weiss család a zsidó nagytőkések, a Galpert-Ackerman család az ortodox kárpátaljai kereskedők, a Braun-Wechsler família a neológ fővárosi alkalmazottak rétegét képviseli, a bonyhádi Singerék az átlag vidéki boltosokét, a bicsérdi Bogdán-Kolompár család pedig a 30-as években letelepedett romákét. Teremről teremre, képernyőről képernyőre követhetjük történeteiket két-két percben, a családi fotók hátte-rében odaillő filmfelvételek pereg-nek, a fülhallgatókban magyarul és angolul szól a szöveg. Van minden. Elkobzás, államosítás. Munkaszolgálat, halálmenet. Bujkálás, elhur-colás. Budapesti gettó, komáromi Csillagerőd. Auschwitz-Birkenau, Dachau, Bergen-Belsen. A családtörténeteken kívül néhány személyes sorsmozaik is feltűnik egy-egy tablón: Jákob Lili (neki köszönhetjük az Auschwitz Albumot), Ecséri Lilla (Anne Frankhoz hasonlóan naplót vezetett), Mózes Éva és Mirjam (Mengele ikerkísérleteit szenvedték el), Löw Lipót és Immánuel tudós szegedi rabbik (az apa még békében hunyt el, fiát 91 évesen rakták vonatra).
Összeköti az auschwitzi és a budapesti kiállítást az egyszerűségükben is költői vizuális eszközök alkalmazása is. Auschwitzban videokamera közvetíti a közeli birkenaui haláltábor felrobbantva konzervált krematóriumainak látképét, miközben a vásznon folyamatosan úsznak föl és tűnnek semmibe az áldozatok nevei, akárha a füsttel távoznának. A Páva utcai első terem fekete falán 42 világító csík indul, s az időben előre haladva hol ennek, hol annak az életvonalnak lesz vége, kihuny a fény, a felszabadulás és felelősségre vonás termébe érvén már csak 8 marad belőlük.
Innen az intézmény megnyitására ragyogóan felújított - és deszakralizált - zsinagógatérbe vezet az út, ahol a közösség tagjainak hiányát üvegpadok szimbolizálják, mindegyikük háttámláján egy-egy elpusztult személy vagy család fotója: ismeretlen átlagemberek és neves személyiségek, sportolók, művészek vegyesen. A halál nem válogatott, vitt varrónőt és szatócsot, könyörtelenül belehúzott a magyar irodalomba (Rejtő Jenő, Pap Károly, Szerb Antal, Radnóti Miklós, Karácsony Benő, Bálint György, Gelléri Andor Endre, Sárközi György, Szomory Dezső), beleradírozott a festészetbe (Ámos Imre, Farkas István, Fényes Adolf).
A karzat az elmélkedésé és elmélyülésé. Néhány szó az ismeretlen és közismert magyar és külföldi embermentőkről (be lehetne iktatni Giorgio Perlasca, Angelo Rotta, Sztehlo Gábor, Márton Áron és a többiek közé Gerhard Schmidhuber tábornok német hadosztály-parancsnokot is: Ungváry Krisztián nemrég ismertetett kutatásai szerint neki köszönhetően nem robbantották fel a pesti gettó aláaknázott házait). Az elmélkedést Kertész Imre, Primo Levi, Pilinszky János, Tadeusz Borowski, Bibó István és Márai Sándor üvegtáblákra nyomott örök érvényű sorai stimulálhatják, az elmélyülést pedig az az öt számítógép, melyeknél - végre ülve! - az érdeklődő végigböngészheti a kiállítás teljes anyagát, és még annál is többet (mindez további történelmi háttéranyagokkal még jócskán bővíthető, és remélhetőleg teljes egészében fölkerül az intézmény felturbózásra szoruló honlapjára: www.hdke.hu).
Az összesen 1600 négyzetméteren, bruttó 414 millió forintból, Bihary Sarolta, Derencsár Mariann, Orbán Csaba és Vasáros Zsolt látványtervei alapján megvalósított állandó kiállítás itt véget ér, de kifelé menet, a büfé és könyvesbolt melletti teremben még meg lehet nézni a 15 év című ideiglenes tárlatot a jelenlegi intézmény jogelődjé-nek tekintett, 1990-ben magánszemélyek által létrehozott Magyar Auschwitz Alapítvány - Holokauszt Dokumentációs Központ által kezdett gyűjtőmunka eredményeiből, a korszak tárgyi emlékeiből. Iratok, rajzok, fotók, sárga csillagok között egy előre nyomtatott lev-lap munkaszolgálatosok számára: "Ezen a levelezőlapon mást nem szabad közölni. Egészséges vagyok és jól érzem magam."
H
E jó érzés kellemes tudatában konstatálhatjuk: több évtizednyi elfojtás és nekigyürkőzés után 2006. február 21. óta már van állandó kiállítása a magyar holokausztnak. Van hová eljönni a felnövekvő és felnőtt nemzedékeknek. Van miről vitatkozni. Ez már nem "A Semmi Háza" (Bächer Iván) és nem "A hazugság helye" (Kőbányai János).
Mindaz pedig, ami eddig ez ügyben történt, errefelé mutató előzménnyé vált. Előzmény, ahogy a vészkorszak túlélői, Verő Gábor, Vámos Tibor és mások 15 éve öszszefogtak a cél érdekében, s Szita Szabolcs történészre bízták a so-káig magánlakásban működő dokumentációs központ tudományos vezetését. Előzmény az 1994-es várbéli holokausztkiállítás, melynek rendezője, Horn Emil nem érhette meg az akkori munkatársa, Rajk László által rendezett új, ausch-witzi kiállítás megnyitását. Előzmény, hogy Orbán Viktor 2002 márciusában létrehozta a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványt, s hogy a következő miniszterelnök, Medgyessy Péter az év decemberében lefektette a Páva utcai alapkövet. Előzmény Mányi István építészeti elképzeléseinek a ház felépülte utáni bírálata. Előzmény a 2004 áprilisában megnyílt, Jerger Krisztina rendezte ideiglenes kiállítás Enyedi Ildikó filmösszeállításával. Előzmény az állandó tárlat Karsai László, Sipos Péter és Szita Szabolcs által írott eredeti koncepciója, akárcsak a témában megjelent számos kötet, élükön a magyar származású Randolph R. Braham alapművével. Előzmény minden szakmai és személyi vita a napi- és hetilapok, folyóiratok hasábjain (a Narancs beszámolói a 2004. február 19-i, április 29-i, május 20-i, 2005. július 7-i, 21-i és augusztus 18-i számban olvashatók), előzmény minden vezetőcsere (Vámos Tibor lemondása, Székely Gábor beugrása, Darányi András és más fiatalok munkába állása, majd távozása, Martinkovits Judit és Pécsi Katalin érkezése), s előzmény a többfordulós perlekedés az állandó kiállítás közbeszerzési eljárásában (a vesztes Mafilm Szcenika, a nyertes Trifolium, illetve a Nemzeti Múzeum égisze alá telepített Programiroda között).
A Páva utcai intézmény megnyitása óta más emlékhelyek is szü-lettek: Pauer Gyula és Can Togay cipőszoborcsoportja a pesti Duna-parton, pályaudvarok között vándorló kiállítás egy marhavagonban, Novák Ilona ötletéből. "Helyrajzilag" ezek pontosabbak, mint az emlékezés színterévé tett zsinagóga, mert utóbbi sugallata szerint az izraelita vallásúakat sújtotta a kirekesztés, megbélyegzés, kifosztás és megsemmisítés (ami egyébként részben igaz is, különben az ártatlan embernek tökmindegy, hogy deklaratíve miért ölik meg), viszont a kiállítás teljesen egyértelművé teszi: a zsidók és a romák szisztematikus üldözése faji alapon zajlott. Ez a történet most tisztességesen el lett mondva, be lett mutatva - ott kell megnézni, ahol.
