Elsőfilmesek: Filmremény

Amilyen normális jelenség az utóbbi néhány évben a bevallottan közönségsikerre szánt magyar filmek megjelenése - és most nem kvalitásról van szó, hanem kvantitásról -, éppolyan abnormális, hogy ezzel párhuzamosan alig-alig lehetünk tanúi rendezők debütálásának; és itt sem kvalitásról beszélünk, hanem arról, hogy a moziműsor szerint mintha nem is létezne fiatal nemzedék.

Bármit hoz is a 2000-ig hátralévő másfél év, az azért viszonylag biztosan kijelenthető, hogy a 90-es évek magyar filmvilágának egyik legjellemzőbb vonása a fiatalok hiánya. Egyik filmszemle fut le a másik után úgy, hogy a zsűri kínkeservesen keresgéli, kinek adjon elsőfilmes-díjat, egyik rendezői osztályt a másik után ereszti el a főiskola anélkül, hogy a végzősök friss nagyjátékfilmekkel robbannának be. Akadnak ugyan kivételek, hogy mégse tűnjék totál sötétnek a helyzet, de azért mindenki tudja, hogy elég siralmas.

Persze nem a reflektorfényben parádézó filmszemle a világ teteje, létezik és állítólag igencsak eleven a nem hivatásos mozgóképkészítők mozgalma is, kezükre áll a videó, de az új nemzedékeknek mégiscsak a filmszemlén kéne másfél órás celluloidtörténetekkel képletesen farba billenteniük a szakma idősebb és középkorú képviselőit. Ehelyett maximum verbális csetepaték zajlanak, azokat meg jobb feledni.

Idén Sas Tamás Presszója kapta a legjobb első film díját, aminek csak az a szépséghibája, hogy egyrészt ez volt az egyetlen első film a mezőnyben, alkotója pedig 40 éves, rutinos operatőrként vágott bele a rendezésbe. Tavaly nem volt első filmes a szemlén. 1996-ban Fekete Ibolya Bolse Vitája vitte el az elsőfilmes-díjat, nők koráról nem nagyon illik beszélni, de mindegy, a téma most a fiatalság, bunkó leszek, szóval ő 45 volt akkor, s a mezőnyben rajta kívül nemigen volt első filmes fiatal. 1995-ben (amikor a 33 éves Pacskovszky József debütált az Esti Kornél csodálatos utazásával) és ´94-ben nem adtak díjat első filmesnek, ´93-ban a 28 éves Szederkényi Júlia kapta meg (Paramicha, avagy Glonci, az emlékező) - Pacskovszky és Szederkényi együtt végzett a főiskolán ´88-ban, osztályukból másnak nincs még mozifilmje. 1992-ben nem osztottak ki a szemlén elsőfilmes-díjat, pedig a Hunnia Filmstúdió négy ilyet is produkált: Vajda Péter: Itt a szabadság!, Can Togay: A nyaraló, Lukáts Andor: Három nővér, Salamon András: Zsötem - utóbbit, fesztiválon kívül, a kritikusok kárpótolták elsőfilmes-díjjal, ahogy ´96-ban Pacskovszkyt is.

Kevés film, még kevesebb igazán fiatal ember, pláne olyan, aki folyamatosan tudna dolgozni, csinálni jót, rosszat, de legalább valamit - az említettek közül tudtommal senkinek nincs második filmje, az sem egy könnyű menet. A 90-es években eddig két film- és tévérendezői osztály járta ki a főiskolát, ´92-ben hatan, ´96-ban öten végeztek, de közülük egyelőre egy sem tudta megtenni a rövidfilmtől az egész estésig vezető lépést, sőt többen még le sem diplomáztak (ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem készítettek diplomamunkának szánt rövidebb-hosszabb filmet, bár ilyen is akad, miként olyan is, hogy cannes-i nyertes első filmre - Enyedi Ildikó: Az én XX. századom - nem sikerült Budapesten diplomát kapni). A ´92-ben végzettek közül Bollók Csabától és Rohonyi Gábortól lehetett látni ezt-azt, a ´96-ban végzettek közül pedig Fésős Andrástól, Iványi Marcelltől, Mispál Attilától és Sára Júliától - nyilván az ő nemzedéküknek illene az ezredforduló környékén feldobnia a magyar filmet, valami újat kezdeni a romokon.

A pályakezdő filmesek előtt persze nemcsak most tornyosulnak akadályok, így volt ez mindig, nehéz szakma ez, nincs mese, de az elmúlt rendszer évtizedeiben valahogy mintha simábban ment volna a dolog, és ez nem biztos, hogy az idő megszépítő távlata. Herskó János - aki 70 fölötti örökifjú mesterként ma is tanít a főiskolán, keze alatt végzett az 1996-os osztály - szavajárása szerint a "liberálsztalinizmusnak" szüksége volt az ország renoméját Nyugaton javító filmesekre, így a fiatalokra is, míg ma "politikai értelemben semmi se számít". Egyáltalán, a filmre nincs szükség, amiben az a legbosszantóbb, hogy közben soha ennyi filmet nem nézett még a magyar, annyi a tévécsatorna, csak győzz kapcsolgatni. A 60-as évek elején Herskó ott bábáskodott a Balázs Béla Stúdió (BBS) születésénél, ahol a fiatalok cenzúramentesen, bemutatási kötelezettség nélkül edzhettek a későbbi nagy feladatokra (legfeljebb a kész film került néha polcra), és tapasztalhatták meg a maguk köreiben a műhelymunka élményét, ami egyébként a "felnőtt" filmstúdiókban is folyt. A tanítás mellett Herskó akkoriban a Hármas Stúdiót is vezette, ahol az akkori nagy öregek, Keleti Márton, Bán Frigyes, Gertler Viktor mellett állandó munkában voltak a fiatalok, Kósa, Sára, Szabó, Kardos, Rózsa, Simó, Sándor Pál, Fazekas Lajos is: "Ismertem a fiatalokat a főiskoláról, és volt pénzem, hogy elindítsam őket."

Ma minden másként van, egy főiskolai tanár örülhet, ha néha egyáltalán maga is rendezéshez jut. Kevés nagyjátékfilm forog, ahol a fiatalok gyakorlati ismereteket és személyes ismeretségeket szerezhetnek. Ritka madár az a stúdióvezető vagy producer, aki kezdőket útnak mer és tud indítani. Ezek között szokták emlegetni Árvai Jolánt, aki az MTV Fiatal Művészek Stúdiójában tette, amit lehetett, Hanák Gábort, aki a 80-as, 90-es évek fordulóján, a Budapest Filmstúdió élén fantáziát látott Enyedi Ildikóban (Az én XX. századom), Janisch Attilában (Árnyék a havon) és Kamondi Zoltánban (Halálutak és angyalok) vagy Simó Sándort, aki a Hunnia élén a fentebb említetteken kívül első filmhez segítette Reich Pétert (Rám csaj...) és "rendes" mozifilmhez az olyan kőbányai kívülállókat, mint Ács Miklós (Éljen anyád!) vagy Szőke András (Vattatyúk; Európa Kemping).

A BBS permanens küzdelmet vív az életben maradásért, most épp vadonatúj vezetőséggel, nagyon-nagyon olcsó produkciókban gondolkozva. Hamarosan kihirdetik például annak a forgatókönyv-pályázatnak az eredményét, amelyet gyakorlatilag no-budget filmekre írtak ki: szándékuk szerint tíz rendező tíz darab tízperces, folyamatos snittjéből összeállna egy egész estés, 35 mm-es mű, s pályáztatják a Super 8-ra forgatókat is - ezekről hallván szinte hihetetlen távolinak tűnik a rendszerváltás körüli BBS-dokumentumfilmek dömpingje vagy a 90-es évek eleje, amikor még egész estés játékfilmekkel jelentkezett a BBS (Klöpfler Tibor: Lakatlan ember; Szederkényi: Paramicha).

Minden rendezőnek megvan a maga startsztorija, ezekben, túl a személyes ambíción, általában kulcsszerep jut a szerencsének és a személyes kapcsolatoknak. Herskó Jánosnak 27 éves korában adták át Máriássy Félixtől a Város a föld alatt című produkciót, 1953-at írtak akkor. 1964-ben az ő keze is benne volt abban, hogy a 26 éves Szabó István elkészíthette az Álmodozások korát. Tímár Péter, noha nem rendezői szakon végzett, valami minimális maradék pénzből vághatott bele Bacsó Péter jóvoltából 1985-ben, 35 évesen az Egészséges erotikába. Bereményi Gézának több forgatókönyv, például Gothár Péter Megáll az idője után szegezte neki a kérdést Nemeskürty István stúdióvezető, hogy akar-e rendezni, vagy nem, ebből lett, szintén 1985-ben, A tanítványok. Szerencse és kontaktusok nélkül ma sem megy, de mindezeken kívül vagy inkább mindezek előtt ott a pénz kérdése. Millió forintoké, melyeket megszerezni nehéz (egy első filmesnek különösen), eltapsolni könnyű (főleg ha nincs az embernek forgatási rutinja, mert például a főiskolán alig tudott forgatni, s nem nyílt alkalma saját kudarcaiból tanulni). Hiányzó összegeket felhajtani pedig egyenesen bűvészmutatványnak számít.

"Régebben - mondja Janisch Attila, aki a főiskola befejezése után hét évvel, 1991-ben debütált, s ma 40 évesen két nagyjátékfilmnél tart (a második a Hosszú alkony) -, ha nem sikerült az első filmed, azt mondták, lesz jobb. Ma pedig: elbasztad? Dögölj meg."

Hogy mennyire észnél kell lenni, azt Pacskovszky József Esti Kornélja is példázza, amely nagyon könnyen megsárgulhatott volna a forgatókönyv lapjain: anno, mikor még létezett a Magyar Mozgókép Alapítványnál csomagterv-támogatás, ez is benne volt abban a csomagban, amelyre az Objektív Stúdió pénzt kapott, de le nem forgathatta, csak miután besokallt, és átvitte a Hunniához, ahol olcsóbbra fazonírozva végül elkészülhetett. A Hunniánál csinálja majd a második filmjét is, ha minden jól megy, a nyáron, magyar-lengyel-francia koprodukcióban.

Enyedi Ildikó helyből koprodukcióval indított, méghozzá kosztümös darabbal, amely "nem az első film szokásos paramétereit tartalmazta". Ráadásul - merthogy a nagy német stúdió, melyhez a sors vezette, megalázó módon tilitolizott vele - három héttel a forgatás megkezdése előtt egy szintén első filmes, fiatal német producerhez pártolt át, és igaza volt. "Ha valami büdös - javasolja a rendezőnő, aki azóta is csupa koprodukcióban van benne -, ott kell hagyni. Mert ezekbe a helyzetekbe tönkre lehet menni." Enyedi Ildikó szerint az irreális vállalkozásoknak mindig több az esélyük, nem érdemes statisztikai lényként számolgatni az esélyeket. Ha az embert valami nagyon föllelkesíti, akkor előbb-utóbb meg tudja győzni azokat is, akik pénzt adhatnak, és akiknek aztán a folyamatos beleszólási vágyát magabiztosan le kell szerelni, hogy létrejöhessen a lényeg, a szuverén mű.

Enyedi Ildikó nemcsak tanácsokat ad: Kőrösi Zoltán író és Kövesdi Gábor kritikus mellett kurátora a Premier Plan Alapítványnak is, amelyet tavaly ősszel hozott létre Durst György producer (ex-BBS, ma Duna Műhely) a fiatal filmesek indulásának segítése, fellengzősebben: a magyar film megújításához való hozzájárulás céljából. Hogy megpróbálják kiegyenlíteni azt a hátrányt, ami fiatal koruk, rövidebb referenciájuk és szűkebb kapcsolatrendszerük miatt a pályakezdőket sújtja a pénzforrások előtt. A Premier Plan "rendszerszemlélettel" közelít a problémához, az alkotói folyamat egészét kívánja segíteni a forgatókönyvírástól a gyártáson keresztül a forgalmazásig, mozi- és televíziós bemutatásig, fesztiválra juttatásig. Ennek érdekében egyrészt szeretnék egységes, utánpótlást segítő szemléletre ösztönözni az állami pénzforrásokat (Magyar Mozgókép Közalapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, minisztérium), a televíziókat és a magánszektort (filmnyersanyag-gyártók, labor stb.). A Művelődési és Közoktatási Minisztériumban javaslatot tettek a 35 éven aluli filmkészítők első, egész estés, 35 mm-es, moziban (is) vetíthető játékfilmjeinek megvalósulását elősegítő Bódy Gábor-ösztöndíj alapítására (más művészeti ágakban is van hasonló). Legszebb álmaikban úgy képzelték, hogy az első kedvezményezettek már ezen a nyáron ebből a havi 60 ezerből dolgozhatnának az irodalmi forgatókönyvön, annak zsűri általi elfogadása esetén pedig ősztől a részletes technikai forgatókönyvön, ami azután a Premier Plan ajánlásával kerülhetne a gyártási támogatásról döntő bizottságok elé. Ennyire gyorsan azonban nem megy a dolog, óvatosan fogalmazó levelek rögzítik ugyan a megszólított intézmények szimpátiáját, de a választások közeledtével (remélhetőleg nem más okból) a minisztériumban nem sikerült döntésig vinni a dolgot. A Bódy Gábor-ösztöndíj elindításával az új kulturális kormányzat büszkélkedhet majd, ha úgy akarja - a Premier Planon nem fog múlni. Végül is volt már rá példa, hogy nem süket fülekre talált egy kívülről jövő kezdeményezés, az MMA befogadta a Közgáz Vizuális Brigád 1996 őszén tett javaslatát a low-budget, 10 millió forint alatti költségvetésű filmek támogatására.

Ha netán lenne valami a Bódy Gáborról elnevezendő ösztöndíjból - ő ugyebár 29 éves korában, 1975-ben csinálta meg a BBS-ben az Amerikai anzixot, amit csak azután fogadott el diplomamunkaként a főiskola, hogy a pécsi filmszemlén sikert aratott -, első körben, életkoruk és képzettségük miatt, legnagyobb eséllyel a 90-es évek végzősei pályázhatnának rá. Mint például

* Iványi Marcell; ő 1996-ban, 23 évesen Arany Pálmát nyert Cannes-ban a Széllel, ami azóta végigjárt számtalan kisebb fesztivált, és számos nemzetközi díjat nyert. A cannes-i díjról most azt mondja, "magyarországon semmit sem ér. Itt az számít, kivel vagy jóban." Jelenleg "az első előtti" filmjén dolgozik, ez a nyara arról szól, hogy végre befejezze a diplomamunkáját, ami számára abszolút nagyjáték méret, hosszabb, mint bármi, amit eddig csinált - kihagyhatatlan lépcsőfok egy egész estés sztori előtt. Ahol még nem tart, bár a fejében azért motoszkál valami nem helyhez vagy nyelvhez kötött, mégis "nagyon magyar" film.

* Fésős András; ő a saját szemével látta, miből lesz a cserebogár: főiskolás korában, a londoni társintézményben járván, találkozott azokkal a srácokkal, Danny Boyle-ékkal, akik aztán 1996-ban a fél világot bekattintották a Trainspottinggal, de akkor még az azt megelőző Sekély sírhant előtt álltak. Õ a diplomamunkának szánt első nagyjátékfilmjére készül, Balra a nap nyugszik, ez lenne a címe a részben Németországban játszódó mai történetnek; könyve érdeklődést keltett a mannheimi forgatókönyvvásáron, itthon már kapott némi MMA-pénzt, van hazai gyártója (az Eurofilm, amely benne van Janisch, Enyedi és Kamondi produkcióiban is) és egy okéja Nick Cave-től, hogy felhasználhatja pár számát. Nagyon akarja ezt a filmet, és nagyon nem akar túl sokat ülni már rajta, legkésőbb ´99 tavaszán muszáj leforgatnia, különben "ha túl hosszú idő telik el, otthagyja az embert a téma, és utólag előszedve már idegen lesz, ami meg is látszik majd rajta". (Most látom csak, Fésős 1961-ben született, így egy 35 alattiaknak járó ösztöndíjból kiesne.)

* Mispál Attila; ő 1966-ban született, tehát még beleférne; a főiskolásként készített Angst és Altamira jóvoltából megízlelte a filmszemlesikert, a Tamás és Juli asszisztenseként látta, hogyan dolgozik Enyedi Ildikó, ott lesz Pacskovszky József új filmjének forgatásán is, ami pedig a saját első nagyjátékfilmjét illeti, nincs még olyan szinten az elképzelése, hogy azzal előállhatna. Látja, hogy a szokásos hazai forrásokból nagyon keservesen vagy egyáltalán nem lehet összeszedni 70 százaléknál többet egy film költségvetéséből, abba viszont nem szívesen menne bele, hogy az anyagi kényszer miatt találjon ki többországos történetet. "Amin gondolkodom, az egyetlen városban játszódik, de nem kötődik konkrét helyszínhez."

* Rohonyi Gábor; ő is 1966-os, és ő sem sietteti a dolgot, "jó fél éve" írogat valamit, tudja, honnan hová akar eljutni, sok apróság megvan már, de "még nem ért össze" az egész. Ha viszont eljön az ideje, és belevág az első nagyjátékfilmbe, valószínűleg azzal lesz tele a sajtó - na jó, legalábbis a szakmai -, hogy ez a fiatalember a saját pénzét is be tudja fektetni a produkcióba, ami nagyon komoly és szokatlan dolog: ötödmagával (rendezők, operatőrök) ugyanis vagy tíz éve kulturális egyesületet alapított Stáb névvel, ami ma már neves filmgyártó cég, egy csomó klip és reklámfilm van mögöttük, meg persze saját diplomamunkája, A bűvész (költségeinek harmadát a Stáb állta). Napjai zsúfoltak - előbb-utóbb azonban kiderül, hogyan hatott művészi alkotótevékenységére a megbízó elvárásaihoz való alkalmazkodás. Most mindenesetre egészségesebbnek tartja, hogy folyamatosan gyakorolja, miként kell gazdálkodni a maga és mások idejével, pénzével, munkájával, mint hogy hosszú és meddő nekigyürkőzés után kevés gyakorlattal, de annál erősebb görccsel a gyomrában kiadja a jelszót: Felvétel indul!

Szőnyei Tamás