Elsüllyedt szerzők X.

Kézen: járva, állva, fogva vagy fekve

Sarkadi Imre (1921-1961)
szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2007/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Egy életrajz, ami visszafelé kezdődik - immár tán örökké, ha akarom, visszafordíthatatlanul. Ám akkor merre is az a vissza? Hogy meghalt. Hogy halt meg? Kiesett, kiugrott, lökték, lezuhant - elsüllyedt? De elsüllyedt-e egyáltalán Sarkadi Imre? Vagy csupán kényelmetlen találkozni vele.

Mert esetleg elkapná a grabancodat, s pofáján kérlelhetetlen szigorral odavágná, hogy "nem tudod, szóval voltaképpen semmit sem tudsz, hát ezért most megbüntetlek". Lehet, hogy még azt is hozzátenné: "gazember". És abból nagyon nagy berúgás kerekedne, alkoholmérgezés - lezuhanás, süllyedés, mély, feneketlen kút. Olyan mély (vagy négy méter), amiből óbégatni sem érdemes, mert úgysem hallja meg senki.

Fábri Zoltán híres filmje, a Körhinta (1955) ebből a kútbaesős novellából (A kútban; 1954) készült. Nem másodlagos, hogy a rendező milyen gyorsan reagált. Így mentek akkoriban a dolgok, sietősen, gyorsan; valószínűleg határidőre kellett felépíteni a szocializmust, amit mindenki pontosan tudott, hogy majd úgy fog kinézni, mint egy hatalmas gyárüzem, ahol 170 százalékra vannak beállítva a gépek és jó kiállású a művezető, és munka után, de néha még ebéd- vagy cigiszünetben is tanul, bújja a könyvet, hegesztő- vagy gépészmérnöki vizsgára készül. Rapidité, rapidité: Sarkadi ötvennégyben József Attila-, ötvenötben Kossuth-díjat kapott. Villámpillanat alatt azon örökkévalósághoz képest, melyet hőse (kevésbé Fábrié) abban a kútban töltött, mondjuk (kis túlzással) reggeltől estig. Három-négy lap az egész (illusztrációval) jelenet, vagy az egész örökkévalóság. Túlzás nélkül az író pályája - vége és eleje, csak azért, mert e sorrend utóbb mindenkinek annyira megtetszett.

Minden különösebb előzmény (ha volt mégis, más irányú) nélkül, s minden különösebb külső hatás nélkül: "megcsúszott a csizmája a sárban a kút mellett, nekiesett a kútkávának, keresztülbucskázott rajtaÉ" S máris ott volt. Lenn. Benne. Még szerencse, hogy pár napja Máté beleejtett egy kannát abba a kútba. Efféle isteni odakészítésekkel többfelé is találkozni a szerzőnél: A gyáva (1961) hősnője például betér egy autószerelőhöz, s oda van készítve neki a szerelem (a segéderő régi rajongó, ráadásul holnapután kézhez kapja a diplomáját - milyet, milyet? gépészmérnökit). És akkor az eséstől összetörten

a kút fenekén

meg kell csak keresni azt a kannát, s ráállani, úgy épp az ember orráig ér a víz, lehet lélegezni és várni, hogy arra jöjjön a segítség... valahára. Vagy ha elhagy már az utolsó erő, elsüllyedni. És nem jön a segítség. Csak az örökkévalóság. Egyébként kinek hogy. Bíró Máténak még az örökkévalóság vége is eljön. Berág, rettenetesen megdühödik, és semmibe véve a lehetetlent, megszabadul. Alig van különbség, tán csak az, hogy pálinka vagy rum volt-e víz helyett a kútban; hogy a szabadulás Sarkadinak éppen lefele esett, bagatell. Mert alig hinném, hogy gyáva lett volna fölfelé indulni. Innen, mostan, nekem úgy is látszik az eset, határozottan, hogy arról az erkélyről föl... Csak a csattanást ne hallanám. Mindig.

A nyolcvanas évekből, arra is megesküdnék, hogy a második feléből emlékszem, ennek persze utána lehetne nézni, de itt lennénk holnap is, hogy "nagy drámáját", az Oszlopos Simeont (1960) pár napon belül három különböző kiszerelésben is megnézhettem. Ha ez nem feltételez elég széles vevőkört, ideírhatom, hogy az egyikben Tahi-Tóth László adta Kis Jánost, a másikban Kovács Lajos (a harmadik fekete). 'k már akkor körülbelül azok voltak, mint most (majdnem). Mindenki megtalálhatta a magáét az Oszlopos Simeonban húsz éve? Most meg itt állunk, és elsüllyedt szerzőről beszélünk. ' rontott el valamit? Vagy mi? Tényleg ilyen nagy dolog a rendszerváltás? Vegyünk egy nagy levegőt, s reszeljünk le mindent egészen a felszínig, rágjuk a körmünket odáig, ahol már tuti fáj: Sarkadi persze nettó komcsi volt, és valószínűleg rendes ember, ám a nem emlékezethez a rendszerváltásnak (sajnos) semmi köze - szinte: csak amennyiben az időbéli linearitás miatt elkerülhetetlen. Mert az idő végleges, és oly végletes múlásáról lehet itt feltételezhetően szó, adódjon az akárhogy is: előre vagy fordítva. Sarkadi is

egy rendszer-változással jött,

fellépése "a második világháború utáni írónemzedék jelentkezése". Jött Debrecenből a néppel tűzön, vízen, kinézett belőle egy kései Móricz Zsigmond is. Talán még igény is lett volna ilyesmire. Gondolom, egy darabig. Nem várta meg e darab végét, hisz mindig menekült - és ha csak a legközelebbi pohár fenekéig? Az is lehetett volna egy választás: kiinni azt a rohadt kutat. Mondjuk sokan is fáradtak ezen sokat - közülük? Közülünk? Nem nagyon jött be, kétségtelen, bár híven szolgálta a legendalétet mindenkinek minden csepp, az utolsóig. Mindegy, Debrecenből fel Pestre lapokhoz, kiadókhoz úgyszólván azonmód, 1946-ban. Szabad Szó, Művelt Nép, Irodalmi Újság, később dramaturg lesz a Madách Színháznál, s mintha evvel el is telnének az ötvenes évek. Mindezenközben a volt cselédekből új cselédek lettek - amit kétségkí-vül nehéz lehetett felfogni, pláne hitbéli eszközökkel, amikor sorra épültek az új gépállomások, s fiatal mérnökök válogattak a munkahelyek közt, s olyas problémáik adódtak, hogy menjenek-e (sokszor: vissza) vidékre, a szövetkezetbe, vagy maradjanak Pesten a kutatóintézetben, gyárban. Kétségkívül nehezen lehetett felfogni avval a tiszta (amennyiben e jelző ráhúzható a természetes önzésből fakadó természetellenes naivitásra) hittel, miszerint eljött, itt a jobb világ, mert annál, ahol cseperedtek, megérettek, csak jobb jöhetett. Jobb, akkor is jobb, ha az ígéretes kezdetek után nehézségek jönnek, és így tovább - nehogy már itt ragozzuk a komcsit. Sarkadinak 56-hoz például annyi a hozzászólása, hogy meghasonlik (leginkább szerepében: mit tettek az írók és mások), és elmegy rövid időre a termelésbe. Igen, eliszom a Kossuth-díjam, teszem a dolgom legjobb képességeim szerint (a halálig ragaszkodva a naivitáshoz), adom a bankot mindenfelé, vagyok hol zabolázhatatlan cimbora, hol kataton rom, az adagom egy liter rum, rum, rum - reggeli előtt. Napközben pálinka. A gyáva hősnője, akinek aztán tényleg nem lesz bátorsága, már tudja, hogy nem lesz neki, amikor a hőstől, amilyenek szeretnénk lenni (író-olvasó találkozó) el kell szenvednie valamilyen szentbeszédet, konkrétan a tárgyban, hogy az ital nem segít. Akkor ki itt a naiv? Ezeknek nem leesni? Érdemes lenne ide beidézni az egészet (a párbeszédet), de beérhetjük a perdöntő mondattal. Semmi másért, csak mert hozhatnék a műből (egyáltalán: tőle) egy kazallal: "Ha az ember jól érzi magát, ital nélkül is jól érzi." Egyfelől szimpla és elhamarkodott ítélkezés, másfelől önreflexív blabla, ha meg egyebünnen nézzük, egyszerű ostobaság (ha tetszik, összefüggéstelenség vagy a technológiai sorrend szándékosan brutális összecserélése). Élünk egy világban, ami - mint bármelyik - ránk tukmálja értékítéletét (olcsó szeszeit), mi meg méricskéljük ennen ellenállásunk hosszát, de mikor válaszra nyitnánk a szánkat, már a világ beszél belőlünk. Egy mondat a zsarnokságról az is, ha kicsúszik a szánkon egy nincsen (zsarnokság). S tudjuk jól, volt.

Marad a szex, az is valami. Éppenséggel nincsen túlzottan kedvünk summázni egy alig másfél évtizednyi életművet, de a szoknya alól kibukkanó kombinéig is el kell jutni valahogy. Időbe telik térdig érni, noha e téren is tartalmaz a műegész némi gátlástalan egyszerűséget, melyben alig tapasztalható elütés a kútbaeséstől. Egyszer csak zsupsz, és lenn a szoknya - és vége is, hisz a részletek mérsékelten ildomosak, ki törődik a részletekkel. A debreceni gyerek, vad, szilaj csikó, aztán paripa, akinek a világ fekete-fehér, jók és rosszak lakják, viszont ekképp felfedezőútjai a szürkületbe visznek. Művelt és vélhetően okos is, ezért távolról sem próbál idegen tájakat keresni - még a félközelből is, ahova sodródott - inkább vissza-visszatér, mert az igazi felfedezés: eszközei alkalmatlanságának felismerése. Megy, látja, hogy mégsem minden fekete és fehér, s bámul, kezében ecset, előtte gyűszűnyi nem keverhető fekete és fehér festék. Ha lenne elég bátorsága, hogy feketével fesse a fehéret - akkor mára ugyanúgy feledjük, de még annyit sem él, mint negyvenig. Egy generáció, amelyik a fellépése óta magyarázkodott; igaz, a java ennek épp akkor kezdődött, amikor ő kiszállt. Mondhatnánk az ablakot vagy erkélyt "további magyarázat helyett" egy tételnek. Mint voltak rövid regényei, rövid elbeszélései, voltaképpen gyors lefutású drámái.

Vissza-visszatért ugyan a parasztok, vidéki nincstelenek vagy téeszisták közé, de pesti lett. Mi ez a változás ahhoz képest, ami negyvenöt április negyedikével méretett mindenkire? Annyi csak, hogy Pest - bármilyen könnyű is tájékozódni, utcái, kocsmái, szerkesztőségei és lakásai közt - a Marson van. S a marslakók zöme kétes egzisztencia, sok például köztük a művész és a vállalatvezető. S adott esetben nőben fizetik a számlát, noha ez előfordul vidéken is. A nőt meg érti a fene, vagy nagyon is kiszámítható. Ne tévedjünk, mindez korspecifikum, az ötvenes-hatvanas években iszonyúan szűk parkett adatott. Lehet, hogy nem tartozik ide, de a Töredék Hamletnek című kötetig (Tandori, 1968) egészen biztos minden másképpen volt itt: minden

írott szó

a születésekor már történelem volt, nem pedig a jövő ígérete - s e tekintetben is másodlagos ugye a zsarnokság, hogy volt-e vagy nem. Hisz hogy a fenébe ne lett volna. Ugyanakkor tekintsük mindezt adottságnak, senki nem kisebbedik attól, ha kimondjuk: nem Sarkadi Imre volt az, aki átlépte kora árnyékát. Megtette, ami tőle tellett, lezuhant róla; ha levetette magát, neki kellett, ha lelökték, őt kellett, senki mást - mi az, hogy nem kicsiség! De ebben a sorban a szexus felmutatása aligha több kortünetnél. Pláne, ha csupán a jóság és rosszaság harcáig jutunk általa. Mondjuk Sarkadi nagy pillanatai épp azok (és ilyenkor valahogy sose a dugáson jár hősei arra egyébként nagyon is fogékony esze), amikor a mondott jó és rossz nem egymás ellen, hanem vállvetve az ember ellen küzd (s az alacsony pillanatai pedig azok, amikor az emberért). Minek tükrében nem is tűnik merészségnek, hogy az Oszlopos Simeon két főszerepét felkapott tévés kabarettistákra osztották - az egyik magyar Benny Hill (Tahi-Tóth) oldalán feltűnő Tábori Nóra éveken át hozta Vinczéné lájtos-vicces kiszerelését a képernyőn -, hanem inkább az író szellemében elkövetett művészi roncsolásnak. Egyszer a mű alcíme szerinti eljárás: lássuk, uramisten, mire megyünk ketten. Másszor a rossz és a jó ringbe küldése (a nemes ügyért - ellenünk). Nyilván nem így gondolták, de annak nincsen jelentősége.

Kötetei

Gál János útja (regény; 1950)

Kísértetjárás Szikesen (regény; 1950)

Rozi (regény; 1951)

Út a tanyákról (színmű; 1952)

Verébdűlő (novellák; 1954)

Szeptember (színmű; 1955)

Elmaradt találkozás (novellák; 1956)

A gyáva (kisregény; 1961)

Elveszett paradicsom (színmű; 1962);

A szökevény (Válogatott írásai,
B. Nagy László utószavával; 1962)

Regények (1973)

Novellák (1974)

Drámák (1983)

Viszont az árnyék nem átlépése kétségkívül megbosszulta magát. Végső soron azért tekintünk Sarkadira ma úgy, mint elsüllyedt szerzőre, mert az emlegetett átlépés a nyelvi mezőkön volt esedékes. Tudjuk, egy ideje nem boríthatja el a sötét a színpadot, amikor megoldódik egy szoknya. Nem, dehogy arra gondolok, hogy gátlástalanul kellett volna neki elmondani mindent, hogy hogyan is mennek a dolgok onnan tovább. Ellenkezőleg! Tarthatna továbbra is odáig a játék, csak más szavakkal kellene elmesélni, és akkor benne lenne a folytatás is meg a holnap is meg a következő szoknya, de akár a következő féldeci is. Mert benne van a nyelvben a gyávaság meg a bátorság is. Azok pedig nincsenek történetekben, csak fekete és fehér képmásaik. Így Sarkadi Imre műve "csupán" a koré meg a kor után nyúlóké. Azoknak viszont csupa érzelem, izgalom, kaland és árulás. Csak egészen finom italok tudnak manapság ilyesmiket - ami neki mehetett komisz szeszekkel. Viszont míg a világ világ, lesznek olyanok, ha nem is túl sokan, akik ilyenekhez nyúlnak. S cserébe nem sajnálják a mindenkor esetlen mondatokat (kimondani se).

szerző
Turcsányi Sándor
publikálva
2007/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Betyárból kiskirály
A Toroczkai-birodalom – riport Ásotthalomról
A nagy begyűjtés
Mészáros Lőrinc és a tőzsde
Színházi melléklet
Máté Gábor, Kováts Adél, Kultúrbrigád
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény