Könyv

Értékterápia

Bibó István összegyűjtött írásai 1.
szerző
Sipos Balázs
publikálva
2017/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A magyar politikai filozófiát nem az örökkévalóságnak írják" - Bibó István 106 éve, 1911. augusztus 7-én született Budapesten. Összegyűjtött írásainak – bő ezeroldalas – első kötete idén jelent meg.

A kiemelkedő munkák forradalmak elbukását, világbirodalmak összeomlását, egy-egy újabb álom szerte­fosz­lását tudatosító válságművek: a jó kormányzást nem elvont kérdésként tárgyalják, hanem jelen idejű áfiumokkal szembeni prevenciókat és direktívumokat fogalmaznak, egyik sem szorítkozik a reálpolitikai kiszólásoktól, mentalitás- és kultúrtörténeti, néplélektani spekulációktól mentes beszédre. Ilyen Eötvöstől A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra (1851–1854); Jászitól A dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok (1918); Lukácstól a Történelem és osztálytudat (1923); Bibótól Az európai társadalomfejlődés értelme (amit csak 1971-ben mondott magnóra, de aminek elméleti magva már az 1947-es akadémiai székfoglalókor készen állt, első vázlata pedig 1953-ban született); Tamás Gáspár Miklóstól a Törzsi fogalmak c. gyűjtemény (1999); Kis Jánostól a Mi a liberalizmus? (2014). TGM nagytanulmányt szentel Eötvösnek, a többiek azonban egyáltalán nem hivatkozzák az előttük járókat. (Kis egy helyen említi Bibót mint a magyar liberalizmus minta­adó figuráját, de munkáit nem elemzi, mást pedig ő sem említ.) Különféle hagyományokból dolgoznak (konzervatív liberális; marxista; polgári radikális; szocialista liberális; neokonzervatív; analitikus liberális), másként definiálják a politikát, a nemzetet, az államot. Így egyrészt lehetetlen zárt tudományos diskurzust művelni, amelynek előfeltétele, hogy rögzüljön a kánon, az autonóm beszédtér, a belső logika alapján bővülő zsargon. Másrészt az sem világos, hogy miként volnának másként olvashatók, mint adott politikai szituációkban való diszkurzív cselekvésekként, amelyeknek történeti relevanciájuk nagyon is van – nélkülük nem érthető a kor, amelyben születtek, s amelyet maguk is nagyban alakítottak –, az értelmező jelenébe vagy külföldi diskurzusokba átemelhető metaelméleti hozadékuk azonban kevésbé. A kultúrpolitikai gyakorlat meg is kérdőjelezi, hogy valódi klasszikusok (egyik sorolt mű sem része a középiskolai tananyagnak), vagyis épp olyan evidens részei lennének a nemzeti identitásunknak, mint Balassi, Csokonai, Jókai, Ady, József Attila vagy Esterházy művei. Pedig azok. Félő, hogy beszorulnak a filozófiatörténet vagy a történelemtudomány szakmai diskurzusába – paradox módon éppen azért, mert készakarva igyekeztek a közhöz szólni. Amin az sem segít, hogy Eötvös művének utolsó kiadása 1981-es; Jászié 1980-as; Lukácsé 1971-es; TGM-é 1999-es. Mindezek tükrében üdvözlendő – minden hibájával együtt! – a Kalligramnál most megindult összkiadás, a Bibó István összegyűjtött írásai.

 

false

A bürökrata mint hős

Bibó műveit Válogatott tanulmányok címen 1986-ban jelentette meg a Magvető három kötetben, majd 1990-ben negyedik kötetben kiadták az addig letiltott szövegeket is. Ez a mintegy 3000 oldal már rég nincs forgalomban. Huszár Tibor készített egy szintén Válogatott tanulmányok című, bő 500 oldalas keresztmetszetet (Corvina Kiadó, 2004), ez azonban csak a csúcsművekre fókuszált. Az új sorozat sem Bibó-összes: mint azt a sorozat szerkesztője, Dénes Iván Zoltán előszavában említi, Bibó leveleinek teljes feldolgozása még tart. A bő ezeroldalas első kötet célja Az európai társadalomfejlődés értelme – az „opus magnum” (Dénes I. Z.) – Bibó politikai filozófiai főműveként való rekanonizálása.
A tematikusan elrendezett kötet nyitórészében „előzményszövegként” közöltetnek Bibónak a legitimitásról, a társadalmi elitek feladatáról, a tömegindulatról, Napóleonról stb. írott munkái, „utószövegeiként” pedig eddig nem publikált levelek, vázlatok, lektori jelentések, műelemzések. Nem állítható, hogy a resztlik különösképpen árnyalnák a Bibó-életműről a Magvető összkiadása alapján kialakítható képet, magát a nagyfejezetet viszont műfajilag is, stilárisan is kuszává teszik. Átvezető magyarázatok nélkül következnek egymásra, megbontják az életmű belső logikáját, s nyomasztóan önismétlővé teszik e félezer (!) oldalt: mire a 289. oldalon nekifogunk az opus magnum olvasásának, az alapgondolatokat jó párszor végigolvastuk. Az lehet az olvasó érzése, hogy ezt az irdatlan szövegmennyiséget, amelyet a kemény kötés és a nagy alakú lapok miatt kézbe venni sem egyszerű, inkább könyvespolcokra szánták.

Az európai társadalomfejlődés értelme szocialista liberális mű. Bibónál a „szocialista” nem üres jelző. A „nyugati kapitalizmussal” és a „keleti kommunizmussal” szembeni harmadik utat keresi, mint a korban oly sokan. Értékelésében a kelet-európai sérültség oka, hogy a hagyományos (rendi, egyházi) tekintélyek megingása után a demokratikus alapelvek intézményesítése minduntalan zsákutcába futott. Az elmaradt demokratizálódásért a nemzeti romantikára alapozott nacionalizmus kompenzált, ami a történelem viharaiban – uralom és alávetettség kölcsönösen deformáló atmoszférájában – nem termelt egészséges identitást. Kérdése, miként applikálható a magyar társadalomra a hatalmi ágak szétválasztásával személytelenített, szakfeladatok szerint racionalizált hatalom. Elfogulatlan (politikai, gazdasági érdekekkel nem rendelkező) szakmai eliteket szorgalmaz. Lokális, autonóm mezőkre kell szabdalni a társadalomvezérlést, hogy ne alakulhasson ki központi hatalmi góc. Érthető okokból a nyugati szociáldemokratáknál többet foglalkozik az oktatási és közigazgatási intézményrendszer átalakításával (a kötetből kimaradt kései nagy mű az 1971. évi településhálózat-fejlesztési koncepcióról írt magisztrális bírálat): az elitek kiválasztódási mechanizmusának leírása legkorábbi írásaitól lefoglalja. Hegelt, Max Webert követi: hősei a bürokraták, akiknek vallásuk a közszolgálat. Feladatuk a mintaadás, a technikai problémák kezelése, a gazdaság, a kultúra és a politika depolitizálása, szakszerű ügyekké alakítása. A lokális gócok javára kontraszelektív iskolarendszert sürget, a helyi elitek erősítését. A szöveg legspekulatívabb passzusaiban a munkás-önigazgatás megvalósításának mikéntjét is taglalja, s igyekszik orvosolni azt az egyszerre morális, kulturális és gazdasági katasztrófát is, amit a magyar parasztság számára a modernizáció jelentett.

 

Társadalomterápia

Stílusa írásban is kissé körülményes, előadásmódja csapongó, terminológiája bizonytalan (mivel kollokviális nyelven ír, számtalanszor korrigálja magát: egyazon jelenséget a közvetlen megnevezés helyett mellérendelő szerkezetekkel magyaráz). Érvelésébe a vulgárpszichológiával kacérkodó spekulációkat ékel. A társadalom működését köznapi példákkal megvilágító analógiái esetlenek. Az élőszavas opus magnum e gyengéit felerősíti.

Az antikvitástól a rendi államon át a reformáción keresztül a polgári forradalmakig tartó, egyenes irányú racionalizálódás – „az emberi méltóság forradalma” – nagy-történetét egyformán vezeti elő ’71-ben és a negyvenes években. Annyi kelet-európai társához hasonlóan neki sem nyílt lehetősége a szociológia, a politikai filozófia vagy a pszichológia kortárs szakirodalmának megismerésére. Ez azért is fájó, mert éppen ’48 és ’71 között születtek a felvilágosodás mítoszának mint „humanizálódási folyamatnak” első nagy formátumú bírálatai Adorno és Horkheimer, Arendt, Hayek, Koselleck, Marcuse, Carl Schmitt és mások tollából. Bibó e kortársai Európa demokratizálódásának teleologikus történetét úgy bírálták, hogy azon totalitárius rezsimek kialakulását, amelyeket Bibó még ’71-ben is deformációnak, kalandor politikusok, antidemokrata nacionalisták, reakciós vagy romantikus forradalmárok sérelmi, félelemvezérelt politikájának – tehát a nagy-történetet nem veszélyeztető eseti kilengéseknek, a korszak diskurzusának kedvelt metaforájával: úttévesztéseknek – tud be, belekötötték magába a dicsőséges nagy-történetbe. Ha e konstrukciók ideologikusak is, elmenni mellettük ma már nem lehet.

Mégsem tisztességes Bibó fejére olvasni, hogy alapkoncepcióját nem problematizálta, hogy történeti példái elnagyoltak, hogy forrásfeltüntetés nélkül beszélt a középkori rendi államról, a reformációról vagy a francia forradalomról, hogy citátumok nélkül bírálta „a marxistákat” vagy „a szellemtörténészeket”. Nem annyira önálló politikai filozófiai gondolatmenetre törekedett, hanem egy koherens politikai érvelés, egy – a negyvenes–hetvenes évek magyar politikai szituációjában vakmerő – konszenzusteremtő kísérletre. Narratív identitásává tudja-e avatni a magyar társadalom az európai modernizáció racionalizálódási folyamatát? Az etnoprotekcionizmustól és nemzeti egoizmustól terhes légtérben elterjeszthető-e „a felelősségvállalás szelleme”? Normatívaként állítja a magyar társadalom elé az európai mítoszt, de anélkül, hogy ehhez antinacionalizmus vagy a kelet-európaiak lebarbározása társulna. Arra movitál, hogy a társadalom a politikára ne sérelmek, patologikus indulatok és a nemzetféltés terepeként, hanem a célracionális önigazgatás szférájaként tekintsen. Művét „társadalmi értéktanként”, „politikai pszichológiaként” karakterizálta; legjobb írásai – mint a kötet második, Politikai hisztériák és feloldásuk című részébe sorolt A zsidókérdés Magyarországon 1944 után és A kelet-európai kisállamok nyomorúsága, amelyek az egyszerre drámaian emelkedett és döbbenetesen józan megfogalmazásnak hála ma is eleven szövegek – csakugyan afféle társadalomterápiaként olvastatják magukat.

Ha a nyugati racionalitásba vetett hit meg is ingott, még nem tehermentesültünk „a nemzeti egoizmus” elleni harc alól; de önáltatás úgy vélnünk, hogy a régi orvosságok elegendők.

Szerkesztette: Dénes Iván Zoltán. Kalligram, 2017, 1108 oldal, 7600 Ft

szerző
Sipos Balázs
publikálva
2017/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 2 szegedi789
    szegedi789
    2017. augusztus 12., szombat 20:19
    Bibó mellett Szabó Miklóst is elfelejtették . . .
  2. 1 rworse
    rworse
    2017. augusztus 08., kedd 13:08
    A rendszerváltáskori Bibó-"reneszánsz" után mostanában elfelejteni lett divatos Bibót.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény