Szétlapított szövegek - Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal - a kardozós változat -

  • Radics Viktória
  • 2013. augusztus 7.

Könyv

false

Esterházy Péter új könyvét csak a Szentlélek tartja össze. A kemény födelekkel rámázott mondatherbárium már-már leplezetlenül értelmetlen, pontosabban: egyetlen értelme, hogy Esterházy Péter, "a legismertebb jelenkori magyar író" (Die Welt, 2013. júl. 13.) írta. A szerző legalábbis erre látszik építeni, E. P., a korszakalkotó (itt a tizenhetedik századot esterházyasító) író tudományát tálalja különféle finom körítésekkel a nagyközönségnek, az ő kiválóságát, családi és írói erényeit hinti szét, retorikai és stilisztikai készségeit, mesterségbeli trükkjeit mutatja be.

A szerző nem tud szabadulni úri obszessziójától, E. P.-től; noha látszólag distanciát teremt és minden vallomásosságot, közvetlen én-beszédet kiirt, a szerepidentitás már annyira megrögződött - s ebben egy egész kulturális udvartartás támogatja -, hogy az írás révén sem történik meg a terápia, az eloldódás az ironikusan uralt Jelentékeny Író Egótól, melynek esetleges önparodizáló, önkritikus futamai is hozzátartoznak sokat dicsért szellemes sziporkázásához, azaz önreprezentációjának alkatrészeivé váltak, öniróniája pedig önkényeztetésnek is beillik.

Esterházy méltán híres-neves, kicsit sznob, kicsit trágár, kicsit magyar, kicsit mondén, cinkos intellektuális iróniája mostanra unalomba hajlott, darálóként működik, modorrá változott át. Bizony, vesztett rugalmasságából, és nincs már felfedezőereje. Nem szól semmiről, csak magáról, önvilágáról, sajátistenéről. E magamulattató irónia unalma oly lehengerlő, hogy szétlapítja a szövegeket és elandalítja az olvasót. Akire Esterházy Péter egyébként nincs tekintettel, nem szólít meg ő senkit, csak az agora előtt produkálja magát, ami olyasmi, mint mikor a filozófusok az emberiséget üdvözítik, de egy-egy ember sehogy sem válik létezővé számukra.

Az író magában beszél, mintha csak szabadidős szöveget farigcsálna; önmagát vidítja fel a fricskázón pajkos, pajzán, szexis és kulináris részletekkel, kis magyar historizáló arabeszkekkel - kommunikációs szándék bárkivel, bármivel, dialogikus igény nem rajzolódik ki sehogy sem. Történelmi regénynek csak látszik ez a cifra próza, a történelem azonban csupán (kidolgozatlan, félig-meddig megfabulált) téma és aláfestés a jellegzetesen E. P.-s variációk számára - esztétikailag ez a historizáló építészethez hasonlítható. Sántha Józsefnek a Revizoron sikerült összeállítania a cselekményt, akit érdekel, ott elolvashatja ("Mondják meg nekik..."), noha a kritikus véleményét nehéz lesz kihámoznia.

A szétírt Egyszerű történetben a szövegértés tudatosan nehezített, minden szál szakadozik, minden figura multiplikálódik, ami nem annyira felcsigázó, mint inkább irritáló, a történet élvezete helyett a "szöveg örömét" kiforszírozni kívánó eljárás. Az olvasóknak a betűkhöz, a szavakhoz, a grammatikához való állandó visszatérítése kontraproduktív, nem a nyelvre, hanem az Esterházy-nyelvre hívja fel a figyelmet. Nem hagyja a nyelvet beszélni, ehelyett ő, a minden hájjal megkent író óhajt parádézni.

Az akadályoztatott olvasás a sűrű lábjegyzetelésnek is köszönhető: a csillagozás alkalmat ad arra, hogy az E. P. márkavédjegy legalább félezerszer szerepeljen a lapokon. Esterházy így vágott vissza azokra a számonkérésekre, melyek a jelöletlen idézés technikáját, mások mondatainak és gondolatainak el-, sőt kisajátítását vetették szemére. Most aztán bőven és játszadozva megadja minden idézet forrását a saját monogramjával ékesítve azokat - érdekes, hogy az idézetek az oldalakra hámozott regény olyan szöveghelyei, ahol felkapjuk fejünket, bennük bemozdul valami mögöttes, ami mégiscsak több mint szövegelés.

Esterházy Péter igen jelentős irodalmi cselekedeteket hajtott végre az elmúlt évtizedek során, amikor (ahogy ezt teóriában az orosz formalisták tették)

minden oldalról megvizsgálta

a szöveg szöveg mivoltát, irodalmi nyelvkritikát művelt, dekonstruálta a meghonosodott retorikai toposzokat és ezzel együtt a pátoszformákat, leleplezte a stílusfigurákat, megjátszatta a komolykodó irodalmi nyelvet - ez a fajta depatetizációs szövegirodalom azonban mára kimerült. Ez a mostani műalkotás pont azzá változott, ami ellen a korai Esterházy bevetette tehetségét és tudományát: retorikává, retorikai mutatványkönyvvé, a saját stilisztikai találmányainak mintakönyvévé, amilyenek a szőnyeg- vagy tapétamintákat bemutató katalógusok. Esterházy beleragadt a mindent kifigurázó írózsonglőr hálás szerepébe, de a darab, amelyben játszik, egyre kevésbé érinti és érdekli. A szövegek, amelyeket előállít, immár puszta szépelgő, magakellető szövegek, mert már életét vesztette a mögöttes, vad tartomány, kiszáradt a nyelv egzisztenciális vonatkozásainak sűrűje. Amit olvasunk, valóban - csak - szöveg, szórakozásra, ha jó. Papírforma. Még a Miatyánk is a tréfálkozó irodalmi parafrázis áldozatául esett, persziflázs lett belőle, nincs mögötte, nem jár vele semmi - és lassan már nem is marad parafrazeálnivaló, éhen maradunk.

Szó, mi szó, Esterházy ötletgazda maradt, tele van önmenedzselő ötletekkel, ilyenek például a számozott oldalak s az ezekkel való trükkös kártyázás, a kurkászás a 17. századi magyar történelemben, az akár többszörös önlábjegyzetelés mint a kritikusokkal való kitolás és mint a reklám helye, a melegszerelem képbe hozása, a történelmi, teológiai, gasztronómiai és szexuális ínyenckedés, az elménckedő trágárkodás. Elmélyülésre azonban nem ad lehetőséget ez a prózacsomag, ezt nem is ambicionálja, hátba cirógatja az ilyesmire vágyakozó olvasót: jól van, eridj szépen, nyugi, már minden le van játszva.

A két nagy ívű vokáció - az Úrra és a meghalt Atyára vonatkozó - nem telik meg valódi megszólító hévvel s hanggal, formális marad, stílusimitáció, vicc, poén, az ima karikatúrája lesz belőle. Az "előversengésben" kitűzött terv, az idős apa "titkos és titokzatos boldogságának" fölkutatása füstbe megy, maga a gondolat is lelappad. "Az okozott fájdalom eltörpül a keletkezett boldogsághoz képest" - ez írmagjában maradt inverzió, mely sajnos imigyen nem szól, hanem elfullad. A regénynek egyszerűen nincs íve, s a menete technikásan erőltetett. Akadtak szépséges (persze ironikusan uralt) tájleírások, töredékesen is frappáns jellemábrázolások, izgalmas pillanat- és zsánerképek, fölvillantak arcok, voltak vidám részletek, találkozhattunk szép archaizmusokkal, ízes szavakkal a nyelvi feredőben, nyilván vannak olvasók, akiknek a humorérzékét bizsergetik a csavaros mondások ("Egy jó kis magyar nyelv. Egy fasza."), azonban az egész számozott alkotmány beomlik, s az olvasó-bányász bent reked. A talán központi reflexió, mely szerint "mintha a bajok mögött volna egy nagyobb baj", nincs kifejtve, hanem el van vakarva, mint egy szúnyogcsípés.

Magvető, 2013, 250 oldal, 2990 Ft


Figyelmébe ajánljuk