Főbb vonalakban - Julian Budden: Verdi

szerző
Molnár Szabolcs
publikálva
2007/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Budden (1924-2007) az angol zenei szaktudomány, ismeretterjesztés, valamint az igényes komolyzenei rádiózás nagy egyénisége volt. Verdi operáiról háromkötetes monográfiát írt (1973, 1978, 1981), kutatási eredményeit az 1982-ben megjelent Verdi-életrajzban kivonatolta.

A magyar fordítás az 1984-es második kiadásból készült. Könnyed, gördülékeny stílusa feltehetőleg a közszolgálatban csiszolódott, s azt is elnézhetjük neki, hogy néha kézremegés nélkül fogalmaz felületesen, vagy szívesen kokettál szemrevaló leegyszerűsítésekkel. Természetesen nincs okunk kételkedni nemzetközi elismertségének jogosságában, a zenei értékeikre oly büszke olaszok nyugodt szívvel bízták rá a luccai Puccinni Kutatóközpont irányítását.

Budden előre figyelmeztet az előszóban: "ez a könyv nem tartalmaz szenzációs felfedezéseket, nem kínál radikálisan új meglátásokat Verdi zenéjéről, inkább egy madártávlatú 'Verdi '84', s célja olyan lényeges információk közvetítése, amelyek a téma megértését tömör és könnyen hozzáférhető formában teszik lehetővé". Kiderül - s ez kisebbfajta csalódás -, hogy mindez nem kötelező szerénység. A téma iránt élénkebb érdeklődést mutató olvasó valóban alig csodálkozhat rá újszerű gondolatokra és tényekre. Talán a könyv szerkezete is ludas ebben, hiszen Budden közel 200 oldalon keresztül tárgyalja Verdi életét, miközben ez az élet eseményeit tekintve kevéssé fordulatos - maga a monográfus is így gondolja. Nem tekint túl az életrajzi tényeken, nem kísérli meg például életszagúvá tenni az egyébként rendkívül izgalmas XIX. századi itáliai valóságot, még vázlatosan sem rajzolja meg a Verdi közvetlen közelében élő személyek portréját. Nem lenne indiszkréció, ha például több érdeklődést mutatna Verdi élettársa (később második felesége), Giuseppina Strepponi iránt. Nem "turkál" Verdi pénztárcájában sem, pedig különösen tanulságos lenne, ha számadatokkal illusztrálná a zenemű-kereskedelem vadkapitalista korszakát. Bőven megért volna egy fejezetet a Ricordi cég (és Verdihez fűződő kapcsolata) bemutatása. És jó lett volna látni egy informatív táblázatot arról, hogy Verdi életében hogyan alakult operáinak játszottsága, egy adott évben mely darabokat adták párhuzamosan a világ dalszínházai.

Feltűnő, hogy alig akad olyan operája Verdinek, amelynek keletkezési körülményeit tárgyalva Budden ne utalna a tervezett premier énekeseire. Kiderül - amit eddig csak sejteni lehetett -, hogy Verdi minden egyes darabjánál egészen konkrét szereposztásban gondolkodott, az 1850-es évektől kezdve pedig szereposztási feltételeket is szabott. Ez elsősorban nem is az énekszólam technikai követelményeire vonatkoztatva tarthat igényt az olvasó figyelmére, fontosabb, hogy az énekes személye alapvetően határozta meg a művek dramaturgiáját, a hagyományos szerepháromszögben (szoprán - tenor - bariton) elképzelt viszonyokat, a figurák jellemvonásait, azaz a darab jelentését. Ilyen körülmények között különösen fontosnak tűnik, hogy - ha nem is mindegyiket - néhány korabeli énekest közelebbről is megismerjünk: milyen volt a hangja, milyen szerepeket játszott, mi állt jól neki, vagy miben láthatta Verdi. Aki egy kicsit is ismeri a Macbeth vagy az Otello zseniális tömörítési technikáját, aki egyszer is átélte a Rigoletto sodró expozícióját, vagy olvasott már Verdi librettistákkal folytatott levelezéséből, az tudhatja, hogy a XIX. század legnagyobb színházi zsenijével, a színpadi hatás professzionalistájával van dolgunk. S ezen nem változtat az a tény (sőt!), hogy Verdi nem absztrakt szituációkban, hanem valóságos, hús-vér énekes-színészekben gondolkodott. S ha már a színháznál tartunk: egy alkalommal epésen utal Budden arra, hogy a mai operarendezőknek érdemes lenne tanulmányozniuk a korabeli rendezői produkciós könyveket (disposizioni sceniche), mert elég jól tükrözik Verdi (illetve a korszak) színpadi megvalósításra vonatkozó elképzeléseit. Nyolc opera produkciós könyvét említi a kötet függeléke, Budden viszont egyet sem ismertet, nem veti össze magával a művel, azaz nem igazolja, hogy ezeket valóban érdemes ismerni.

A kötet bő kétszáz oldalas második részében az operákat keletkezésük sorrendjében, hol apologetikusan, hol kritikai attitűddel jellemzi. Néhány megállapítását már az életrajzi részben megismerhettük. Örömteli, hogy külön fejezetben tárgyalja a kamarakompozíciókat (például a dalokat) és a vallásos tematikájú kórusdarabokat, ideértve természetesen a Requiemet is. Gondolatmenetét kottapéldákkal is illusztrálja, de nem minden esetben érteni világosan a példák funkcióját, s találkozhatunk (lehet, hogy az eredeti könyvváltozatban is) hibásan írt hanggal is. E könyv alapján Budden nem az érvelő típusú esszéizmus híve. Megjegyzései elsősorban nem tartalmával bosszantanak, hanem azzal, hogy nincsenek megmagyarázva, nem következik belőlük semmi, de leginkább akkor dühítő, amikor maga az állítás sem egyenes. A Macbethről azt írja például, hogy "ma divat, különösen Olaszországban, Verdi három Shakespeare-operája közül a legjobbnak tartani, azzal az indoklással, hogy a szerző ebben első kézből tapasztalja meg a drámaírót, nem pedig Boito modoros hígításában". Ebben a mondatban legalább féltucatnyi kibontásra, magyarázatra szoruló állítás van, melyek sem itt, sem a kötet további lapjain nem tisztázódnak.

Fordította Rácz Judit. Európa Könyvkiadó, 480 oldal, 4200 Ft

szerző
Molnár Szabolcs
publikálva
2007/48. (11. 29.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...