Poeta.doc

Fogtechnika

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

 

Szabó T. Anna: Mementó

„…Szaporodik fogamban

az idegen anyag,

mint szívemben a halál.”

 

Két fogorvos a családomban. Ketten,

akiket szerettem, akik befalazták

emléküket a csontjaimba. Tőlük

kaptam a szív nyugalmát, amikor

kigyúl az éles lámpa. Megtanítottak

idejekorán megválni a testtől.

 

Megváltak tőle ők is. Új fogorvos

hajol fölébem, folytatja a munkát.

Most hátradőlve hallgatom a fúrót,

hunyt szemmel, akár egy koncertteremben.

Én volnék ez a zsibbadt test? Mint aki ámul

saját halálán, hallgatok leesett állal.

 

Körben mindenhol arc nélküli szájak:

állkapcsok néma gipszöntvényei.

Hallgatnak ők is. Már függetlenedtek

a szájtól, aki járkál és beszél.

Szólnék helyettük, mégsem szólhatok.

Lélegzem. Tiszta orvosi szagok.

 

Később, amikor már beszélgetünk,

a szekrényben, épp a doktor mögött

meglátok egy valódi koponyát.

Vegyük ki! Nézem ámulva a barna,

üreges csontot, ajkat képzelek

a felső fogak fölé, nyelvet a szájba.

 

Ki volt vajon? Mit akart mondani?

Az állkapcsa hiányzik. Itt ízesült,

így mozgott fel-le, mutatja az orvos.

Milyen sérülékeny a száj. Milyen mulandó.

De milyen szép az ízület neve!

Felírja nekem, hogy el ne felejtsem:

 

Articulatio temporo-mandibularis.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Az irodalom gyakran szólaltat meg általános emberi tapasztalatokat: szabadság, szerelem, haza és haladás, fiatalság, öregség, születés és halál, derű és ború, egy tyúk, egy kutya, egy folyó, a felhők – ismerjük ezeket. A művészet sokszor éppen azzal hat, hogy ezeket az ismerős dolgokat úgy mutatja fel, mintha először látnánk őket. Tudjuk, hogy meghalunk, de a Szeptember végénből mindig újra és újra megtudjuk.

Szabó T. Anna verse az elmúlás jól ismert tapasztalatát meglehetősen szokatlan jelenetezéssel teszi átélhetővé, a fogorvosi rendelő nem tartozik a lírai költészet meghitten ismerős kulisszái közé. Már az első sor meglep: család és fogorvos, sőt az utóbbiból mindjárt kettő is – az olvasók túlnyomó többsége ezeket a képzeteket agyának nem éppen ugyanabban a rekeszében tárolja. A két fogorvosról a vers ráadásul azt mondja: „akiket szerettem”, holott a szakma művelőihez kötődő érzelmek közt a félelem biztosan előkelőbb helyet foglal el, és ha bizalomról szerencsés körülmények között még beszélhetünk is, a szeretet valószínűleg az utolsók közt van a listán.

És van itt még valami: „akiket szerettem” – a múlt idő egy újabb váratlansággal az elmúlás képzetét idézi fel, amelyet különben a József Attila-idézet már a mottóban egyértelművé tesz. Az emlékek csontokba való befalazásával egy pillanatra mintha a Kőmíves Kelemenné baljós levegője fújna be a versbe, amit viszont rögtön enyhít „a szív nyugalma”, inkább valami metafizikai távlatot nyitva, méghozzá nem is akárhova, hanem Shakespeare felé (vagy Shakespeare felől), ahol a nagymonológban Hamlet „a szív keservét” emlegeti. A dalban könnyedén megszólaló Szabó T. Annának ez a verse rímtelen jambusokban íródott – mint Shakespeare drámái is –, olyan, mintha „az éles lámpa” fényében a külsődleges je-gyek elvesztenék a jelentőségüket, és valahogy csak a lényeg látszana.

Rögtön az első tapasztalat: „idejekorán megválni a testtől”. De ez még nem a saját, hanem egyelőre csak a család fogorvos tagjaié: a vers beszélője új orvos székében ül. „Most hátradőlve hallgatom a fúrót” – a „most” és „a fúró” által körülvett két hosszabb, alliteráló szó már előre megszólaltat valamit a következő sorban szereplő „koncertterem” által felidézett zeneiségből, de sokkal szordínósabban, mint ahogy azt az egyébként könnyen és szívesen rímelő Szabó T. Annától megszokhattuk. „Szólnék helyettük, mégsem szólhatok” – itt mintha csődöt mondana a költészet, amit a versszak végén a fanyar önirónia tesz még szemléletesebbé: „Mint aki ámul / saját halálán, hallgatok leesett állal.”

Ezzel szemben a fúró indusztriális muzsikája bizarr kisplasztikáknak ad zenei aláfestést: ezek lidércességét csak növeli, hogy először „arc nélküli szájak” formájában jelennek meg a versben, és csak a következő sorban válik világossá, hogy gipszbe öntött fogsorokról van szó, amelyek „már függetlenedtek / a szájtól, aki járkál és beszél”. Aki! Járkál!

Később, amikor már lehet, mégis megszólal a páciens. Érdekes, hogy éppen csak az orvosi beavatkozásról, a lényegről nincs szó a versben – de persze nem is az a lényeg. Az orvos dolgozik, a páciens lélegzik, ez is valami, sőt, egy boncteremben játszódó vershez képest maga az idill. A későbbi beszélgetés során aztán mégiscsak előkerül a szekrényből egy koponya, ez pedig mintha a Hamlet sírásójelenetét idézné fel, visszamenőleg hitelesítve „a szív nyugalmá”-nak shakespeare-i távlatait.

Mennyi halál, mennyi elmúlás, mennyi fúrás, mégis milyen kevés direkt érzelem és érzés! Mintha a lidokaininjekció a versben is éreztetné a hatását. Pedig Szabó T. Anna versei nem éppen hűvösek és szenvedélytelenek, igaz, talán akkor a legjobbak, amikor ezek az érzelmek nem magukban, hanem valami közvetítő közeg által öltenek testet (a hullámot nem lehet ábrázolni, csak a hullámzó vizet), mint például a Hold-dalban a szeretett férfinak az erkélyen levágott és éjszaka ott megtalált haja révén: „levágott hajad ott volt még kupacban / bizsergetően körülvette lábam / lapult akár egy éjszakai állat / még meg is mozdult ahogy rajta álltam // a meztelen fény átütött egészen / a hajad szurkált ahogy beletúrtam / tested a testem minden részed részem / legyél a jövőm ha voltál a múltam”. „Ki volt vajon? Mit akart mondani?” – merül fel a kérdés a gipszfogsor tulajdonosával kapcsolatban, de nem ez a vers az, ahol ezt részletesen találgatni fogják. Kormos István már különben is megírta a Szegény Yorickban, hogy „valaha magyarul / éneklő nyelvemet / árva ükunokáim / a kutyának se mondják / mert nyelvem elrohad / szívem is elrohad / mivelhogy aki élt / rohad egy miccenésre”. Itt már túl vagyunk a rohadáson, csak „tiszta orvosi szagok” vannak, sírásó helyett figyelmes, szakmáját szerető, annak titkairól szívesen magyarázó fogorvos, aki még az állkapocs mozgását is készségesen szemlélteti, nem érzékelve, hogy ami neki természetes működés, az az emberiség nem fogorvos képviselőinek a szemében éppen a működés megszűnése, valami túlvilági tapasztalat, még „innen a halálon”.

A vers olyan finoman adagolja a bizarrériát, olyan fehér köpenyes szakszerűséggel szelídíti meg az elmúlás képzetét, hogy az éppen ettől válik lidércessé. A finom átkötésekkel élő versnek tulajdonképpen csak befejeződnie nehéz – de hát hogyan is fejeződhet be valami, ami a halállal kezdődik, és tulajdonképpen végig arról szól? Elég, ha a költő nem rontja el: ebben az alsó és a felső állkapcsot összekötő ízület szép latin neve van a segítségére, amely szinte ráolvasásként, varázsigeként hangzik el a vers végén, mint valami olyasminek a neve, ami a maga csupasz szerkezetszerűségében, még ha néma is, valamiképp mégiscsak maradandó.

szerző
Kőrizs Imre
publikálva
2018/28. (07. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...