„Igazi férfinak nem való” - Sebastian Faulks író

Könyv

Daniel Craig visszatér a héten James Bondként – remek alkalom, hogy megtudjuk, mit gondol Bondról a britek legmenőbb szépírója, aki maga is jelentős Bond-szakértő. Nem mellesleg pedig az egyik legfontosabb I. világháborús regény, a Madárdal szerzője, akinek Márai Sándorról és Wodehouse-ról is határozott véleménye van.

Magyar Narancs: A kémkedésnek nagy hagyományai vannak az angol irodalomban: Graham Greene, Ian Fleming vagy John le Carré mind a brit titkosszolgálatnak dolgoztak, mielőtt irodalmi karriert futottak volna be. Ön nem kacérkodott titkosszolgálati karrierrel?

Sebastian Faulks: Cambridge-ben például, az egyetememen egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a diákokat az utolsó évük során megkörnyékezte ez vagy az a don; olyan tanárember, aki kapcsolatban áll a brit titkos-szolgálattal. Gyakran történik még ma is ilyesmi. Hozzám nem közelített senki, nyilván azért, mert látták rajtam, hogy alkalmatlan lennék mindenfajta titkos hírszerző munkára. A megbízhatatlan természetem miatt. Nem vagyok nagy rajongója a kémregényeknek, de a kémszakma valóságának sem. Mert miből is áll az egész: 99,9 százalékban unalomból, 0,1 százalékban pedig szimpla kegyetlenségből. Igazi férfinak nem való.

false

MN: Ellenszenv ide vagy oda, azért csak írt egy James Bond-regényt Ian Fleming stílusában. Az ördög táncba visz ott folytatta, ahol Fleming Az aranypisztolyos férfival abbahagyta. Mik voltak Fleming írói erényei?

SF: Fleming legnagyobb erőssége, hogy képes valódi veszélyérzetet kelteni a hőse körül. Valóban van miért aggódni Bond biztonságáért, és ez, akárhogy is nézem, izgalmas. Ami a stílust illeti, az nem több szimpla, mindenféle hivalkodástól mentes, újságírói szövegnél, s mint ilyen, jól illik a kalandtörténetekhez. Bondnak – s tán ez Fleming gyengéje – szinte lehetetlen bármiféle belső életet adni. Megpróbáltam, de minden ilyen kísérlet csak lelassítja a cselekményt, Bond egy helyben toporog csupán. Fleming egy idő után rettenetesen ráunt Bondra, a későbbi regényeiben ezért is burjánoztak el az idétlen nevek és az eszement fordulatok. A Bond-regényeknek számos, nem Fleming által elkövetett folytatása született, ezeket azonban nem olvastam. Gondosan áttanulmányoztam viszont Fleming saját kezű Bond-történeteit, és meg kell mondjam, hogy az Élni és halni hagyni vége, illetve az Őfelsége titkosszolgálatában nagy része igazán remek. A Holdkeltét is szeretem, dacára a szerkezeti furcsaságainak. Mindössze négy jelenetből áll az egész.

MN: Kifejezetten elítélően nyilatkozott a Skyfallról, Daniel Craig 2012-es Bond-filmjéről. Mit vétettek ön ellen?

SF: A Bond-marketing háborított fel, az, hogy a film előtt vagy fél órán át kellett tűrnöm, ahogy a képembe üvöltik, hogy milyen Bond-márkázott dezodor, borotva és csokoládé hiányzik a háztartásomból. A sajtó a marketingesek tenyeréből evett. Az jó volt, hogy befogták a sajtó száját, így senki sem árulta el, hogy M meghal a végén, de az már korántsem volt ilyen jó, hogy ugyanezzel az erővel kierőszakolták a sajtóból, hogy minden idők legjobb Bond-filmjének kiáltsák ki a Skyfallt. Minden idők legjobbja? Na, ne már! Ennél Daniel Craig is csinált jobbat, ott van például a Casino Royale. És az összes Connery-film is köröket ver a Skyfallra. A nők ábrázolása, az meg aztán tényleg mindent alulmúlt. Főleg ahogy azt a szerencsétlen volt szexmunkást ábrázolták!

false

MN: Ön rendkívül komolyan vette Bondot, még egy esszét is szentelt a témának. Ebben olvasható, hogy Fleming regényhőse olykor nem túl hetero módon viselkedik. Ez a megfigyelés azért eléggé szembemegy a nagyon is macsó Bond-világról alkotott ismereteinkkel…

SF: Félreértés ne essék; Bond nagyon is heteroszexuális! De a különböző márkanevek felemlegetése olyan, mintha egy öreg hölgy fecsegne. De ez azért messze nem ugyanaz, mintha azt állítanám, hogy Bond meleg.

MN: Nemcsak Ian Fleming stílusát sajátította el, hanem P. G. Wodehouse-ét is. Az Ásó, kapa, Jeeves igazi Wodehouse-hommage, az ön írói főhajtása a nagy becsben tartott klasszikus előtt. De mi van a nagy becsben tartott szerző háborús múltjával? A hírhedtté vált, propagandisztikus rádióadásokkal, amiket a nácik nyomására készített?

SF: Az szörnyű tévedés volt. Ép ésszel szinte felfoghatatlan, hogyan lehetett valaki ennyire bolond. De szerintem épp ez mutatja, mennyi ártatlanság szorult Wodehouse-ba. Fogalma sem volt, hogy a náciknak propagandacéljuk volt vele. Csupán a családját és a barátait akarta értesíteni arról, hogy jól van. Igyekezett elbagatellizálni, hogy mi történt vele, humorral leplezte a körülményeit. Mert azt azért ne feledjük, hogy igencsak sanyarú körülmények közt, egy internálótáborban tartották fogva. Olyan helyen, amit sem én, sem ön nem élveztünk volna. Wodehouse nagy árat fizetett a naivitásáért: soha nem térhetett vissza a hazájába. Egyszer majdnem hazatért, a hetvenes években, hogy lovaggá üssék, de végül mégis úgy döntött, nem jön. Attól tartott, letartóztathatják. Szomorú történet.

MN: Hogy áll az olvasás a brit fensőbb körökben? A mostani brit miniszterelnök olvasó ember?

SF: Kétlem, hogy David Cameron nagy olvasó lenne. Nem sok ideje van az ilyen úri huncutságra. A 20. századi miniszterelnökeink közül Winston Churchill volt a legirodalmibb politikus. Még egy irodalmi Nobel-díjat is sikerült leakasztania. A 19. századiak közül Dis­raeli szintén írt regényeket. A közelmúlt brit politikusai közül, már akikhez volt szerencsém, a Munkáspárt színeiben fellépő Denis Healey volt messze a legolvasottabb. De a brit politikusok többsége nem tesz mást, csak politizál. Semmi mást nem ismernek ezenkívül. Ha Tony Blair akárcsak egyetlenegy történelmi munkát is a kezébe vesz, gondolja, hogy megszálltuk volna Irakot?

false

MN: A Madárdal is történelmi munka, igaz, szépirodalmi köntösben: az első világháború nagyregénye. Nekünk, magyaroknak még mindig, egy komplett évszázad elteltével is fáj az első világháború: Trianon és az elcsatolt országrészek. Önöknek mi fáj?

SF: Nálunk az a szomorú helyzet, hogy a történelemtanítást Mr. Blair kormánya jóformán kiradírozta az iskolai tantervből, és ennek következtében csak nagyon kevesen tudnak bármit is az első világháborúról. Már azon túl, hogy megtörtént. Tavaly volt, ugye, a háború kirobbanásának százéves évfordulója. Sok fiatal most értesült először arról, hogy 1914-ben kezdődött az első világháború. Az évfordulós események meghozták a maguk gyümölcsét: a felmérések kimutatták, hogy míg egy évvel korábban a fiatalok mindössze 65 százaléka tudta megmondani, hogy mikor kezdődött a háború, ez a szám 2014-re 75 százalékra emelkedett. Így is szégyenletes az eredmény, de mégiscsak történt némi javulás. Területi veszteségeink nekünk nem voltak, de mintegy egymillió angol odaveszett a harcmezőkön. Így vagy úgy, de majdnem minden angol család érintve volt a háborúban. Sziszifuszi küzdelem, de vagyunk néhányan, akik emlékeztetni szeretnénk az angolokat erre, a saját múltjukra.

MN: És a szakma megtudott valami újat a világháborúról?

SF: Igen, a szakma is gazdagodott. Olyan levelek kerültek elő, melyek azt bizonyítják, hogy az angol királynak sokkal inkább ínyére volt a háború, mint azt korábban gondoltuk. És folyamatosan kerülnek elő dokumentumok, melyek árnyalják a képet, új fényt vetnek Gavrilo Princip tettének hátterére. Ma már sokkal többet tudunk arról, hogy mennyire kell őt önjáró nacionalistának vagy a szerb kormány támogatottjának gondolnunk. A centenáriumra egy sor remek történelmi munka jelent meg a háború kirobbanásának előzményeiről.

MN: Fikcióban mik az első világháborús kedvencei?

SF: Mindig is nagy csodálója voltam Erich Maria Remarque regényének, a Nyugaton a helyzet változatlannak, noha kimondott kedvenceim nincsenek. Imponáló alaknak tartom Wilfred Owent, a nagy háborús költőnket – nem is annyira a költőt, mint inkább az embert csodálom benne.

MN: Nálunk nagy keletje van a történelem politikai célokat szolgáló átírásának. Ez önöknél is dívik?

SF: A történelmet is csak emberek írják, s mint mindenki, a történészek is ilyen-olyan előítéletekkel bírnak, ha akarják, ha nem. Még akkor is, ha ennek nincsenek is a tudatában. Ezért is igyekszem, ha regényírás során történelmi tényekre van szükségem, minél inkább az eredeti dokumentumokra támaszkodni. Ha tehetem, belőlük igyekszem kihámozni, mi is történt valójában. Ahogy Winston Churchill mondta: „A történelem kegyes lesz hozzám, mert szándékomban áll átírni.”

MN: Nem olyan rég egy interjúban Márai Sándor leghíresebb regényéről, A gyertyák csonkig égnekről is nyilatkozott. Nem túl kedvezően.

false

SF: Bátorkodtam megemlíteni, hogy a regény vége csalódás volt. Hiba, ha a szerző állandóan azt sulykolja, hogy milyen briliáns végkifejletre számíthatnak az olvasói, hogy micsoda remek regényvéget szán a drága a publikumnak. Ez főleg akkor hiba, ha a regény pont úgy végződik, ahogy arra az olvasó jó előre számított. Iskolás tévedés. A vége okozta csalódás ellenére élveztem Márai regényét, a hangulatát, a helyszínt, a cselekményt.

A Spectre című új Bond-filmről írt kritikánk itt olvasható.

Figyelmébe ajánljuk