Könyv

Igazságban élni, ügyesen

Kis János: A politika mint erkölcsi probléma
szerző
Mráz Attila
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vannak-e a politikai ügyeskedésnek erkölcsi határai, és ha igen, hol húzódnak ezek? Mi kellene legyen a szerepe az erkölcsi számonkérésnek a demokratikus politikában? Van-e okunk választott képviselőinken és a kormány tagjain számonkérni a jogon túli normákat, az erkölcs ingoványosnak tűnő alapjaira helyezkedve?

És ha igen, vajon ugyanolyan magas erkölcsi követelményeket állíthatunk-e a közhatalom-gyakorlók számára, mint amelyek betartását megköveteljük egyszerű polgártársainktól? Vagy a közhatalom-gyakorlás „sajátos terep”, amelyre más játékszabályok vonatkoznak? Kis János A politika mint erkölcsi probléma című könyve ezekre a demokrácia mindennapjait átható, egyszersmind az alkalmazott morálfilozófia tudományos fősodrába tartozó kérdésekre keresi a választ.

A kérdések régiek – a szerző válaszai azonban újak. A könyvet eredetileg még Medgyessy Péter 2002-es ügynökbotránya ihlette. Emlékeztetőül: a frissen megválasztott miniszterelnökről hivatalba lépése után néhány héttel kiderült, a pártállam állambiztonsági szolgálatának dolgozott szigorúan titkos állományú tisztként. Kis akkoriban kifejtett álláspontja szerint Medgyessynek távoznia kellett volna. Ügynökmúltjának elrejtése a választók elől nem jogsértő volt, a jelöltek ügynökmúltja ugyanis csak 2003 óta közérdekből nyilvános adat Magyarországon – úgy-ahogy. Medgyessy titkolózása a jog korlátai helyett a demokratikus erkölcsi minimumot hágta át: a nyilvánosság passzív félrevezetésével megakadályozta, hogy a választópolgárok tájékozott, felelős döntést hozzanak a miniszterelnök-jelölt alkalmasságáról, vagy éppen arról, hogy méltó-e erre a hivatalra.

A Medgyessy-vita tehát a közhatalomra törekvő egyénekkel szembeni erkölcsi elvárásokra irányította a figyelmet. Kis János könyve is innen indít: mondhatjuk-e, hogy Medgyessynek erkölcsi kötelessége lett volna felfednie múltját? Milyen jogon túli erkölcsi kötelezettségei vannak, lehetnek annak, aki – demokráciában – politikacsinálásra adja a fejét? És ami fontosabb: nekünk, a politikai közösség tagjainak erkölcsi jogunk-e követelni a morális normákat súlyosan, vétkesen megszegő közhatalom-gyakorló lemondását?

 

*

A monográfia új, magyar nyelvű kiadásának – az eredeti magyar változatnak volt egy angol nyelvű kiadása is a CEU Press gondozásában, a szöveg minden megjelenéskor változott valamelyest – hazai olvasója talán cinizmussal vagy épp meglepődéssel fogadja a fenti kérdéseket. Cinizmussal, hiszen mi értelme lenne a jogon túli erkölcsi normákat alkalmaznunk a politikai életre egy olyan országban, ahol a jóval kevésbé ambiciózus jogi normák sem jutnak érvényre? Gondoljunk például a jogalkotásról szóló törvényre, amely minden egyes jogszabály előkészítése során előírja a szabályozás várható következményeinek előzetes felmérését – mikor láttunk utoljára ilyet? Ha a közhatalom-gyakorlásra vonatkozó jogi normák sem kikényszeríthetők, ugyan mit várhatunk az erkölcstől ezen a téren?

A cinikusoknak a szerző kétféle válasszal szolgál. Egyfelől amellett érvel, hogy a jog legalábbis bizonyos esetekben alkalmatlan a közhatalom-gyakorlók viselkedésének megfelelő szabályozására. Valójában tehát éppen fordítva áll, mint gondolhatnánk: az erkölcs – másképpen a jogállami kultúra – ott jut csak igazán szerephez, ahol a jog szükségszerűen eszköztelennek bizonyul, vagy egyenesen nemkívánatos eszköz. Eszköztelen ott, ahol a jogi korlátok pontos rögzítése stratégiai megfontolásokból csupán még hatékonyabb trükközésre motiválná a közhatalomra törekvőket. Ezzel a szabályozás kifejezetten rontaná a hatalomgyakorlás erkölcsi minőségét. Kis példája az elnöki vétó megengedett gyakorisága: vajon milyen gyakorisággal küldhet vissza a köztársasági elnök további megfontolásra egy törvényt az Országgyűlésnek? Minél pontosabban szabályozná az alkotmány a kérdést, annál valószínűbb, hogy az elnök és a törvényhozás közötti küzdelmekben az elnök elmenne a falig. A jogi korlátozás pedig nemcsak nem hatékony, de nem is kívánatos ott, ahol éppen a demokratikus értékeket ásná alá. Így például – érvel Kis – a rasszista nézeteket valló polgárok választott képviselője szabadon, azaz jogi korlátok nélkül kell, hogy képviselhesse választói meggyőződését. Ám ettől még erkölcsileg vállalhatatlanná kell tennünk a közhatalom-gyakorlók rasszista megnyilvánulásait.

A szerző ellenvetései a jogi, intézményi korlátok hatékonyságával szemben ugyanakkor inkább a merev, szabályalapú korlátok, mint általában a jogi szabályozás hatékonyságát kérdőjelezik meg. A szerző példájában szereplő, az elnöki hatáskör korlátaira vonatkozó kérdés is előbb-utóbb alkotmánybírósági döntések tárgya lehet – pontos szabály híján is. Vagy­is nem egyértelmű, hogy a jog alkalmatlan lenne a hatáskörök stratégiai kiaknázásának szabályozására, szemben az erkölcscsel. Inkább arról van szó, hogy a hatáskörökre vonatkozó normáknak részint elvi jellegűnek kell lenniük: a stratégiai cselekvés kizárólag akkor tartható megfelelő keretek között, ha van lehetőség a demokrácia „szelleme”, és nem csupán a betűje szerinti elszámoltathatóságra. Ám erre maga a jog is ad lehetőséget. A munkamegosztás visszatérő kérdéseként merül tehát föl: vajon a demokratikus erkölcsi elvek kikényszerítése mennyiben a jog, az intézményrendszer feladatának kell lennie, és mennyiben a választópolgároké, újságíróké, civil szervezeteké, közértelmiségieké (Kis szóhasználatában: a „kritikusoké”)?

Éppen ez a kérdés vezet át, másfelől, a politika erkölcstanával kapcsolatos cinizmusra adható mélyebb válaszra. A szerző nem azt állítja, hogy egy válságban lévő demokrácia pusztán az erkölcs sokat hangoztatott hívószavára újból életre kelne – ahogy azt sem, hogy a demokratikus intézményrendszer, vagyis a politikai játéktér minősége ne befolyásolná, mit követelhetünk meg választott képviselőinktől, és mit nem. Épp ellenkezőleg. Kis osztja a liberális hagyomány régi meggyőződését: nem bízhatunk túl sokat a közhatalom-gyakorlók erkölcsére. Olyan politikai intézményekre van szükségünk, amelyek ezeket az embereket részint erkölcsi gyengeségeik ellenére, önérdekükre építve is motiválják a közjó érdekében végzett tevékenységre. A silány intézmények nem csupán elmulasztják a közösség igájába hajtani a politikusok erkölcstől független motivációit, hanem le is rontják erkölcsi motivációikat. Nyilvánvaló tehát: az egyéni erkölcs megkövetelése nem elég, jó intézményekre is szükség van.

A könyv egyik fő állítása ezzel együtt az, hogy a közhatalom-gyakorlók megfelelő egyéni erkölcsi motivációi híján nem álmodhatunk jól működő demokráciáról. Egyrészt azért nem, mert az áhított alkotmányos demokratikus intézményrendszert is csak közhatalom birtokában lehet kiépíteni, helyreállítani – s így ehhez is erkölcsileg motivált közhatalom-gyakorlókra van szükség. Másrészt azért nem, mert a politika erkölcsi minimumát sem hozó politikai kultúra a populizmus melegágya, mely utóbbi pedig válságba sodorja a demokráciát. Cinizmus ide vagy oda: a demokratikus politika létrehozása és fenntartása erkölcsi normák és erkölcsi számonkérés nélkül nem lehetséges.

 

*

A könyv kérdésfelvetése a kevésbé cinikus olvasó számára ugyanakkor kifejezetten meglepő lehet: ugyan miért ne terjedne ki erkölcsi normáink hatálya a választott képviselők, kormánytagok cselekedeteire és mulasztásaira? Mégis mi alapozhatná meg, hogy kivonjuk a politikusokat az erkölcsi értékelés alól, miközben éppúgy felelős, autonóm erkölcsi lények, mint más embertársaink?

A problémafelvetés kevésbé meglepő, ha tudományos kontextusában látjuk az átdolgozott, kiegészített monográfia jelentőségét. A szerző legfőbb vitapartnere ugyanis az ún. „politikai realista” iskola. Ez a nemzetközileg is elismert politikafilozófiai, erkölcsfilozófiai irányzat – amelynek hazai képviselete is jelentős – azt próbálja meg alátámasztani, hogy a politika olyan sajátos terep, amelyre az erkölcsi normák hatálya nem terjed ki, vagy ahol mindig más normák élveznek elsőbbséget.

Kis János elismeri és hangsúlyozza: a politika valóban sajátos terep, erkölcsi elvárásaink a közhatalom-gyakorlókkal szemben nem lehetnek ugyanolyan magasak, mint amelyeket egyszeri polgártársainkkal szemben támasztunk. Választott képviselőink ugyanis csak akkor tudnak legjobb meggyőződésük szerint eljárni a közjó érdekében – a mi érdekünkben –, ha olykor stratégiai okokból áthágnak bizonyos erkölcsi követelményeket. Egyfelől társadalmi céljaik, másfelől eszközkészletük, jellemük erkölcsi minősége elkerülhetetlen konfliktusban áll.

Mégis, a realizmus híveivel szemben Kis úgy érvel: igenis létezik az az erkölcsi minimum, amely a politika mégoly sajátos terepén mozgókon is számonkérhető. Olykor a politikában is elsőbbséget élveznek az erkölcsi tilalmak a stratégiai megfontolásokkal szemben: a politikában talán mást és többet kell elnéznünk, de nem mindent. Sőt, azért is lehet tenni, hogy az elvárható erkölcsi minimum minél magasabban helyezkedjék el. Minél erőteljesebb a nyilvánosság érdeklődése a közhatalom-gyakorlók döntései­nek erkölcsi vonatkozásai iránt, mennél több és színvonalasabb az erkölcsi deliberáció a közbeszédben, és „[m]inél hathatósabb a fenyegetés, hogy az erkölcsileg kétes ügyek napvilágra kerülnek, annál biztosabban számíthat a derék politikus arra, hogy a versenytársai nem kockáztatják meg a nyilvánosság előtt nem vállalható akciókat” (341. oldal). Az erkölcsi követelmények betartása így egyre kevesebb stratégiai kockázatot hordoz, az elvárható erkölcsi minimum szintje megnő.

A könyvben kifejtett erkölcsi elmélet a szerző szándéka szerint főként a vezető, választott közhatalmi pozíciókat betöltő politikusokra, kiemelten a miniszterelnökre alkalmazható. A politikusok a szűkösen elérhető közhatalmi pozíciók megszerzéséért és megtartásáért kell küzdjenek, hogy társadalmi céljaikat megvalósítsák – ez teremti meg a legjobb meggyőződés szerint helyes társadalmi célok és az értük küzdő politikus eszköztára, jelleme közti feszültséget. Az elmélet azonban – jóllehet módosításokkal – a demokratikus közéletet formáló más szereplőkre is irány­adó lehet. Hiszen hasonló szerkezetű kihívások nem csak a közhatalom-gyakorlókat érik, hanem más, társadalmi célokért tevékenykedő személyeket, szerveződéseket is, akiket Kis a „kritikusok” közé sorol.

Minden egészséges demokrá­ciában számos civil szervezet küzd társadalmi célokért, sokszor meghaladhatatlan vitában arról, hogy melyek a helyes célok. Civil szervezetből persze bárki alapíthat magának újat (ellentétben a parlamenti mandátumokkal). Ám a civil szervezeteknek is – a politikusokhoz hasonlóan – részint versengő társadalmi céljaik megvalósítása érdekében szűkös erőforrásokért kell küzdeniük: az önkénteskedni, adományozni hajlandó magánszemélyek, szervezetek áldozatvállalásáért, a nyilvánosság figyelméért. Milyen erkölcsi korlátokra kell figyelemmel lenniük ebben a versenyhelyzetben? A civil szervezetek nem választott képviselők, nincsenek választóik. De ez nem jelenti azt, hogy senkinek ne tartoznának a társadalmi céljaik megvalósítására törekedni: tagjaik, híveik, ügyfeleik, támogatóik felé már vállalták, hogy bizonyos erkölcsi határokon belül minden tőlük telhetőt megtesznek a meggyőződésük szerint jobb társadalom építésére érdekében. Ám nemcsak céljaik teljesítéséért felelnek, hanem eszközválasztásuk, stratégiai döntéseik, komp­ro­misz-szumaik erkölcsi minőségéért is. Elfogadhatja-e az esélyegyenlőségért küzdő egyesület, hogy nem kritizálja a kormányzat menekültpolitikáját, ha cserébe pénzt kap tőle egy tanoda üzemeltetésére a hátrányos helyzetű térségben? Választhatja-e a kitaszítottak védelmére hivatott, de korlátozott kapacitású civil szervezet a segítségét kérők közül a szimpatikusabb ügyfeleket, hogy aztán a velük készült kampányanyagok több érdeklődő számára tegyék vonzóvá a szervezet céljait? Ezernyi hasonló kérdést képzelhetünk el. A helyesnek vélt társadalmi célok és a rendelkezésre álló eszközök erkölcsi határai közötti feszültségre tehát a politikusokhoz hasonlóan a civilek is kénytelenek reflektálni – miként e szervezetek hívei, ügyfelei, támogatói is.

 

*

Noha a könyv közvetlenül nem válaszolhatja meg a fenti kérdéseket, a válaszok iránya mégis kirajzolódik belőle – különösen akkor, ha a könyvet a Függelékben elhelyezett, önmagukban is izgalmas, a monográfia témájával szoros egységet alkotó tanulmányokkal együtt olvassuk. Maga a monográfia világos választ ad kezdeti kérdésünkre: a politikai ügyeskedésnek igenis vannak erkölcsi határai. Ám a kötet számos tanulmánya – köztük is elsősorban a Václav Havel „civil” közéleti erkölcselméletét elemző írás – az érem másik oldalára is rámutat. A kollektív döntéshozatallal járó stratégiai kérdések nem csupán a választott közhatalom-gyakorlókat terhelik, hanem a közéletiség, a politika „kritikus”, civil, vagyis a közhatalom megszerzésére nem törekvő szereplőit is. A szerző elismeri: a haveli ideál szerint „igazságban élni” – vagyis saját legjobb meggyőződésünk szerint, lelkiismeretünk parancsaival kompromisszummentes összhangban élni és cselekedni – olykor nagy dolog, sőt jóval több is, mint ami elvárható. De a közélet demokratikus alakítására mégsem elég. Nem lehet elég, hiszen meggyőződéseink sokfélesége kompromisszumok nélkül nem juthat egyszerre érvényre. Ezért minden politikai közösségünk jövőjéről folytatott erkölcsi gondolkodás, közéleti vonatkozású erkölcsi cselekvés elkerülhetetlen stratégiai dimenziókat is hordoz.

Kis János könyve meggyőzően érvel: a demokratikus politikacsinálás nem lehet puszta stratégia, ügyeskedés, erkölcsi dimenziója megkerülhetetlen. De arra is rámutat, hogy a demokratikus közéletben a stratégiai gondolkodástól „megtisztított” erkölcsi küzdelem sem lehet több mint naivitás vagy öntetszelgés. Egyszerre kell igazságban élnünk – és ügyesen is.

Pesti Kalligram, 2017, 566 oldal, 4990 Ft

szerző
Mráz Attila
publikálva
2018/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
politika
Kis János
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...