Jogdíjak a műkereskedelemben: Tájkép paragrafussal

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Amikor a Narancs utcára kerül, a közvetlenül érintettek már tudják, miként végződött a rendszerváltás utáni évek - sőt az elmúlt ötven év - magyar műkereskedelmében az első, karhatalmi erővel megtámogatott bírósági végrehajtás. Amiről lapzártakor - a névtelenséget kérő végrehajtó elmondása alapján - annyit lehetett előre tudni, hogy reggel kilenckor egy lakatos, két rendőr és a HUNGART képviselője becsöngetett a Blitz Galéria Kossuth Lajos utcai, első emeleti helyiségének ajtaján, hogy aztán bizonyos adatok birtokában távozzék onnét. Jósolni nem lehet, hogy megkapták-e ezeket, de rendőri kényszerítő intézkedésre nyilván nem került sor, hiszen nem pénzkövetelésre, hanem adatszolgáltatásra szólt a bírósági végzés, ne tessék a galériás karját hátracsavaró, a falról modernista aktot leakasztó hivatalos közegekről képzelegni. Azt sem könnyű megtippelni, hogy nekiment-e a lakatos a nehéz vasajtónak, vagy belülről kinyitották, és kedvesen közölték a jövevényekkel, hogy a könyvelési adatok nincsenek meg, különben is, a galéria már nem itt működik, de egy kávét azért kaphatnak.

Amikor a Narancs utcára kerül, a közvetlenül érintettek már tudják, miként végződött a rendszerváltás utáni évek - sőt az elmúlt ötven év - magyar műkereskedelmében az első, karhatalmi erővel megtámogatott bírósági végrehajtás. Amiről lapzártakor - a névtelenséget kérő végrehajtó elmondása alapján - annyit lehetett előre tudni, hogy reggel kilenckor egy lakatos, két rendőr és a HUNGART képviselője becsöngetett a Blitz Galéria Kossuth Lajos utcai, első emeleti helyiségének ajtaján, hogy aztán bizonyos adatok birtokában távozzék onnét. Jósolni nem lehet, hogy megkapták-e ezeket, de rendőri kényszerítő intézkedésre nyilván nem került sor, hiszen nem pénzkövetelésre, hanem adatszolgáltatásra szólt a bírósági végzés, ne tessék a galériás karját hátracsavaró, a falról modernista aktot leakasztó hivatalos közegekről képzelegni. Azt sem könnyű megtippelni, hogy nekiment-e a lakatos a nehéz vasajtónak, vagy belülről kinyitották, és kedvesen közölték a jövevényekkel, hogy a könyvelési adatok nincsenek meg, különben is, a galéria már nem itt működik, de egy kávét azért kaphatnak.

Csendélet végrehajtóval

A végrehajtás egy sokéves történet egyik fejezete, de nem az utolsó. Azért fajult idáig a dolog, mert a HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesület 1997 óta képtelen megkapni a Blitz Galériától az eredeti képző- és iparművészeti alkotások eladására vonatkozó adatokat, valamint az ezek alapján fizetendő jogdíjat, illetve járulékot (ami több millió forintra halmozódott fel). Ez mindkét esetben az áfa nélküli vételár öt százaléka, átutalását törvény írja elő, azt pedig, hogy a pénzt épp a HUNGART-nak kell beszednie és továbbadnia, egy kormányrendelet.

A Blitz Galériában megkísérelt végrehajtás úgy nőtt üggyé, hogy egy másik műgyűjtő, Kieselbach Tamás galériatulajdonos Narancs-interjúja (2001. augusztus 16.) felpaprikázta Kádár János Miklós festőművészt, a HUNGART elnökét, aki az előbb nekünk küldött, ám az Élet és Irodalomba átvitt (ÉS, 2001. szeptember 7.) levelében élesen szóvá tette, hogy Kieselbach évek óta több millió forinttal tartozik "a magyar művészek teljes körének, illetve a HUNGART által képviselt külföldieknek" - magyarán: előbb fizessen, aztán dumáljon. (Mellékszál, de a Narancs azért nem közölte a levelét, mert az nem magához az interjúhoz szólt hozzá, hanem csak ugródeszkaként használta azt, ezért is vetettük fel, hogy inkább egy cikkben járnánk körül a témát, amelyben természetesen helyet kapna az általa képviselt szervezet álláspontja is. Ezt a cikket tetszik most olvasni - a szerk.) Ezután Kieselbach, szintén az ÉS-ben, számon kérte Kádáron mint "művészen a stílust", mint "tisztségviselőn pedig az igazságot" - magyarán: előbb az irodájában tájékozódjon, aztán dumáljon.

Itt tartunk most. És noha két konkrét esetről van szó - melyekben ráadásul szakmailag elismert galériák tűnnek fel kedvezőtlen színben -, mégsem egyszerűen HUNGART kontra Blitz- és HUNGART kontra Kieselbach-ügy ez, hanem a hazai műkereskedelmi élet egészét érintő. Fel is bolydult állítólag a Falk Miksa utca, a pesti antik- és műtárgybiznisz epicentruma, egymást kérdezgetik a boltosok, hogy mondd, te fizetsz? És te?

Enteriőr törvénykönyvvel

Nem újdonság ez a bizonyos öt százalék: a szerzői jogi törvénybe (III./1969) 1978-ban iktatták bele. Itthon monopolhelyzetben volt a Bizományi Áruház Vállalat, külföldi ügyletekkel a Kultúra Külkereskedelmi Vállalat foglalkozott, így rájuk hárult a fizetés terhe, a bevétel pedig a havi műtárgylista alapján megjelent a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjánál. Gyakorlatilag minden képző- és iparművész tagja volt a jogutód-nyilvántartással is rendelkező alapnak. A 80-as években már magángalériák is nyíltak, logikus volt, hogy a megnevezett vállalatok helyére általánosabb megfogalmazás került a jogszabályba.

Az öt százalék kétféle címen fizetendő: jogdíjként, illetve járulékként. Jogdíj a művésznek életében jár, majd halálát követően (korábban ötven, ma már hetven éven, tehát a védettségi időn belül) a jogutódainak. Járulék ezt követően, nem nevesítve, hanem bizonyos szétosztási rend szerint a művésztársadalomnak: az elv az, hogy az utókor, a mindenkori jelen alkotói némiképp részesedjenek az idők során általában növekvő s a műkereskedőnél haszon formájában keletkező értékből, hogy a múlt így segítse megszületni a jövő műalkotásait. "Nekem tetszik, hogy Rembrandt támogatja a mai művészeket, vagyis a műtárgyforgalom jövőjét" - fogalmaz Kádár János Miklós. "A szerzői jogdíj jogosságát senki sem vitatja, de azt már sokan problematikusnak tartják, ha mondjuk egy ismeretlen XVI. századi művész >>nevébennek járulékot" - mondja Nagyházi Csaba galériatulajdonos, a Magyar Műtárgy- és Műkereskedők Országos Szövetségének elnöke.

Mindez hasonlóságot és eltérést is mutat a zenei vagy irodalmi művek értékesítésére vonatkozó szabályozással. Alapvető a hasonlóság a szerzői jogi védettség idején: józan ésszel nem vitatható, hogy eladott festményért, szoborért, grafikáért, gobelinért éppúgy jogdíj jár a szerzőknek és örököseiknek, mint a megjelent zeneműért, könyvért. Eltérés van viszont a védettségi idő lejárta után, amikor a zenei vagy irodalmi mű már járulékfizetési kötelezettség nélkül, szabadon megjelenhet, míg a képzőművészeti alkotás eladása után járulékot kell fizetni. Eltérés van a be- és kifizetés "konkrét" voltát illetően is: szemben a műkereskedelmi forgalomban gazdát cserélt művekkel, a szórakozóhelyeken, liftekben stb. elhangzó zenékről képtelenség pontos listát vezetni, így ezek után átalányösszeget fizetnek be a Szerzői Jogvédő Hivatalnak, amely egy pontrendszer alapján fizet ki bizonyos összegeket bizonyos szerzőknek.

A képző- és iparművészeti alkotásokra kirótt járulék bevezetését egyes országokban, így nálunk is azzal indokolják, hogy ezek értéke az idők során úgy meg tud sokszorozódni, hogy ebből méltányos valamennyit visszajuttatni a kortárs alkotóknak is. Az adójellegűnek és árnövelő hatásúnak titulált öt százalék alkotmányosságát megkérdőjelezte a Magyar Művészeti Galériák Országos Egyesülete, melyet leginkább e jogszabály megfúrásának vágya hívott életre 1990-ben. A művészeti alap vállalta: az Alkotmánybíróság (AB) döntéséig nem forszírozza a járulék fizetését. Az AB-jogszabályok célszerűségét, hatékonyságát, igazságosságát eleve nem vizsgálja, így magát a járulékot nem találta alkotmányellenesnek, csak azt, hogy beszedését nem törvény, hanem művelődési miniszteri rendelet szabályozta. Az AB 1994 márciusában december 31-i hatállyal megsemmisítette ezt a rendelkezést. A parlamentnek fél éve volt, hogy törvényben szabályozza a kérdést. 1994 novemberében 1995. január 1-jei hatállyal módosították is a szerzői jogi törvényt (LXXII./1994), amely kereskedelmi tevékenységet folytató gazdálkodó szervezetek számára kimondta az eredeti képző- és iparművészeti alkotások tulajdonjogának átruházásakor a jogdíj és a járulék fizetésének kötelezettségét, a díj mértékét pedig az áfa nélküli vételár öt százalékában határozta meg. Az ún. követő jogdíj a vevőt terheli, beszednie és a szerzőnek vagy jogutódjának továbbítania a művelődési és közoktatási miniszter által kijelölt szervnek kell (ez 1997 óta a HUNGART), amely az ugyancsak öt százalékban meghatározott járulékot az alkotói tevékenység támogatására és az alkotóművészek szociális céljaira köteles fordítani. Az 1994-ben (és a törvény 1999-es módosításakor is) érvényben hagyott ötszázalékos mérték alapjául európai példák szolgáltak 1979-ben, bár ez a példálódzás döcög, különböző országokban eltérő szabályok élnek, a Sotheby´s és Christie´s aukciós házak révén műkereskedelemi nagyhatalom Nagy-Britanniában vagy Amerikában például nem terhelik így a forgalmat.

A HUNGART úgy jön be a képbe, hogy 1992-ben megszűnt a művészeti alap. Tagsága (az aktív, vezető réteg) létrehozta a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületét (MAOE; elnöke Kádár János Miklós lett), az alap vagyonának kezelésére pedig a kormány létrehozta a Magyar Alkotóművészeti Alapítványt (azóta közalapítványt: MAK). (Az Alap, a MAK és a MAOE vagyonkezelésének az ÉS-ben éveken át pertraktált rémtörténete nem tárgya ennek a cikknek, annyit azonban érdemes megjegyezni, hogy talán lehet némi összefüggés aközött, hogy a HUNGART nagyjából akkortájt keményített be, amikor a MAK/MAOE vagyonának jelentős része elúszott - a szerk.) Mivel rendeletben kimondatott, hogy a jogdíj- és járuléküggyel önálló társadalmi szervezet foglalkozzon egy-egy területen kizárólagos joggal, és mivel külföldön korábban is HUNGART néven szerepelt a magyar művészek jogdíjügyeit intéző alap (s később a MAOE egyik tagozata is), összehívták a tagságot, és a MAOE-ből kiválva megalapították a HUNGART Vizuális Művészek Közös Jogkezelő Társasága Egyesületet. (A zenei és irodalmi jogdíjak kollektív kezelésével foglalkozó Szerzői Jogvédő Hivatal, az Artisjus és a filmesek jogvédő szervezete is egyesületi formában működik.) A HUNGART-nak több mint hatszáz hazai tagja van (magánszemélyek; de azokat a hazai művészeket is képviseli, akik nem tagjai), és kölcsönös képviseleti szerződést kötött több mint húsz hasonló külföldi szervezettel.

Csoportkép statisztikával

"Ha adójellegűnek tekintik is a jogdíjat és a járulékot - mondja a HUNGART ügyeiben eljáró ügyvéd, dr. Győri Erzsébet -, ezeknek sokkal jobban belátható az útja, mint az igazi adóknak: nem egy feneketlen zsákban tűnnek el, hanem ahhoz a művésztársadalomhoz érkeznek vissza, amelyből a műkereskedők élnek."

Jogdíjak és járulékok formájában 1997-ben 17,4 millió Ft folyt be a HUNGART számlájára, 1998-ban 32,8 millió, 1999-ben 45,7 millió, 2000-ben pedig 50,4 millió (ehhez jön még az üres audio- és videokazetták eladásából országszerte befolyt összegnek egy töredéke is). Habár hallani sztorikat eladott művek után a művészekhez vagy jogutódaikhoz be nem folyt jogdíjakról, azonban nekik (a HUNGART saját működésére fordított tízszázalékos kezelési költség levonása után) 1997-ben 2,7 millió Ft-ot fizettek ki, 1998-ban 6,1 milliót, 1999-ben 11 milliót, 2000-ben 9,6 milliót. Minden esztendőben későbbi kifizetésekre félretették azt az összeget, amelyet a kereskedőktől várt adatok (eladott mű szerzője, címe, technikája, ára) hiányában nem tudtak az alkotóknak vagy jogutódaiknak továbbítani (ez 1997-ben 2,5 millió Ft volt, 1998-ban 6,4 millió, 1999-ben 9,6 millió, 2000-ben 9,1 millió; a www.kibernet.hu/hungart címen csomó művészt - köztük elhunytakat is - felsorolnak, akik számára beszedtek jogdíjat, de adatok híján nem tudják kifizetni, ezért kérik, jelentkezzenek). Az ezeken túl fennmaradó összeg 1997-ben 10,5 millió Ft volt, 1998-ban 16,1 millió, 1999-ben 24,7 millió, 2000-ben 27 millió. Ebből rendszeres összegeket ítélt meg a HUNGART elnöksége a Vigadó Galéria kiállításaira, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója, a Fiatal Iparművészek Stúdiója és a Fiatal Fotóművészek Stúdiója kiállításaira, szakmai programjaira, valamint egyéb művészeti szervezetek és magánszemélyek támogatására (pályázat keretében). 1997-ben három, 1998-1999-2000-ben hat-hat művész nyert pályázaton egy évre 1, majd 1,2 millió forintos ösztöndíjat (ez adómentes jövedelem, lévén a HUNGART nonprofit közhasznú szervezet).

Az összegek növekedése az áremelkedésen túl feltehetően leginkább annak a következménye, hogy a HUNGART igyekszik emlékeztetni a kereskedőket, milyen jogszabályok alapján milyen kötelezettségek hárulnak rájuk (adatszolgáltatás az eladott művekről, jogdíj-/járulékfizetés). Ha másként nem megy, a HUNGART a cégbírósági mérlegadatból kiírja a nettó árbevételt, s ebből számítja ki az öt százalékot - habár ahol mindenféle használt cikk mellett kereskednek festménnyel is, e módszerrel lehetetlen pontos adathoz jutni. Magyarországon nincs központi lista, hogy ki foglalkozik műtárgyak adásvételével, de a HUNGART cégbírósági adatok szűrésétől boltok felkereséséig terjedő aprómunkával hozzálátott egy "galériakataszter" összeállításához. A gyűszűnyi galériától a menő aukciós házig 6-800 cég lehet az országban, amelyeket érinthet a negyedévenként esedékes jogdíj/járulék. Nehezíti a pontos adatok megismerését a műkereskedelem sajátos volta is: az üzletkötések egy része nem feltétlenül jelenik meg papíron is, a nyilvánosság terepét jelentő árveréseknél pedig egy ár leütése egyáltalán nem biztos, hogy tényleges adásvételt is jelent (tisztulhat a kép, ha a magyarországi aukcióknál is bevezetik a nyilvános limitáras rendszert, és egyértelművé válik, mi kelt el, mi nem).

"Egy kereskedő elad egy képet, aminek az árába kénytelen volt beépíteni az öt százalékot, amit a HUNGART-on keresztül oda kellene adnia a művésznek, mert az nem őt, hanem a művészt illeti, de nem adja. Maga minek nevezné ezt?" - teszi fel a kérdést Kádár János Miklós. A kereskedők szerint viszont a festményaukciók szervezése akkora költségekkel jár, hogy a legtisztességesebb szándékkal sem fér bele az öt százalék, elviszi a hasznot, kérdésessé teszi, hogy egyáltalán érdemes-e aukciót rendezni - pechükre épp az aukciók nyilvános jellege miatt rajtuk könnyű számon kérni a jogdíjat.

Panoráma európai kilátással

A Kádár János Miklóssal folytatott vitát illetően Kieselbach Tamás minden további magyarázkodás helyett azt javasolta, forduljak dr. Győri Erzsébethez. Az ügyvédnő szerint Kádárnak az volt a kifogása, hogy a galéria nem tartotta be a fizetési ütemezésről a HUNGART-tal kötött megállapodást: "Most ott tartunk, hogy ez év második negyedével bezárólag a Kieselbach Galéria kifizette a saját adatszolgáltatásában jelzett jogdíjakra járó összeget, mintegy ötmillió forintot, mi pedig a korábban járulék címen tőlük jött összeget áttoltuk a jogdíjhátralékukhoz, hogy legalább az a terület tisztuljon ki, és az élő művészeknek vagy örököseiknek ne kelljen tovább várniuk. Az 1998-2001 közötti forgalom alapján fizetendő járulékok listáját erre a hétre ígérték. Kértem, hogy teljesítőképességük függvényében tegyenek ajánlatot a HUNGART elnökségének, milyen ütemezésben vállalnák a fizetést úgy, hogy azt tartani tudják, miközben a folyó befizetéseket is teljesítik."

Hogy egy-egy galéria, aukciós ház azért nem fizet jogdíjat/járulékot, mert a középszernek kedvező, szocializmusból ismert "képcsarnoki" rendszer továbbélését látja ebben, vagy azért, mert feltételezése szerint a pénzt lenyeli vagy haveroknak osztogatja a HUNGART ahelyett, hogy a jogosultaknak továbbítaná, netán azért nem fizet, mert a magyar műkereskedelem egészére és így saját üzletmenetére nézve is hátrányosnak tartja a rendszert és arcátlanul magasnak az öt százalékot, a végeredmény szempontjából mindegy. Kováts Lajos, a Blitz Galéria tulajdonosa nem akart erről nyilatkozni - pedig az ő esete nemcsak azért különleges, mert bírósági végrehajtásig jutott, hanem mert közben társával Újpesten felépítette a MEO Kortárs Művészeti Gyűjteményt, amire büszkén mutogathat: íme, így támogatom én a mai művészeket.

"Lehet vitatni a törvényt - mondja dr. Győri Erzsébet -, de mindenkinek meg kellene emésztenie, hogy ez van. Ráadásul nem indokolatlan, nem céltalan és nem is új teher ez, több mint húsz éve hatályban van, békességben be kellene fizetni. A jogdíj nem a HUNGART pénze, mi postások vagyunk, átvesszük és továbbítjuk, nem áll módunkban egyezkedni róla. Ha valaki a jogdíjat rendesen fizeti, és nehézségei támadnak a járulékkal, annak ütemezéséről tárgyalhatunk. A HUNGART rugalmas, nem akarja üldözni a galériásokat, bezáratni a kortárs művészek megjelenési helyeit. De ha valaki felülhelyezi magát a törvényen, akkor kötelesek vagyunk minden jogszerű eszközzel elérni, hogy teljesítse a kötelezettségét."

"Azt kell csinálni, ami a törvényben áll. De nagyon durva ez az öt százalék, lehetetlen együtt élni vele. Egy rugalmasabb szabályozóval szerintem több bevételt tudnának elérni, de ebben a pillanatban ez a realitás" - mondja Kieselbach Tamás, aki tagja a Magyar Műtárgy- és Műkereskedők Országos Szövetsége elnökségének, és minden vita ellenére a HUNGART legnagyobb befizetői közé tartozik. Etikai kódexük szerint a szövetség tagjainak "tevékenységük során jogkövető és jogtisztelő magatartást kell tanúsítaniuk. A jogszabályokban foglaltakat be kell tartaniuk."

"Egyet lehet tenni, fizetni - mondja Nagyházi Csaba, a szövetség elnöke. - Ha meg nem találjuk jónak a törvényt, lobbizni kell a megváltoztatásáért. A következő közgyűlésünk napirendre is vette a törvénymódosítást."

Ha a műkereskedők változást akarnak, a döntéshozókkal való informális kapcsolatok ápolásán túl önmagukat sem árt összekapniuk. Szakmai szervezeteik, a XX. századi és kortárs művészettel foglalkozó, kb. harminc tagból álló Magyar Művészeti Galériák Országos Egyesületének és az ebből kivált cégek alapította, ma nagyjából ötven aktív tag alkotta Magyar Műtárgy- és Műkereskedők Országos Szövetségének illene közös javaslattal előállnia. Kádár János Miklós szerint a HUNGART nem zárkózik el a galériákkal való együttműködéstől, de nem hiszi, hogy a HUNGART-nak kéne kezdeményeznie: "Ha egy jobb konstrukció rendszeresebb és könnyebb fizetést tenne lehetővé, a HUNGART mellé állna, de ne mi törjük a fejünket, hogy mi lenne a jobb a galériáknak, ne mi esedezzünk könnyítésért a jogalkotónál a nekünk fizetési kötelezettséggel rendelkezők számára."

Elég illuzórikusnak tűnik, hogy a műkereskedők meggyőzzék a HUNGART-ot, de a politika ajtaján sem könnyű eredménnyel kopogtatni. A Magyar Művészeti Galériák Országos Egyesülete például Éri Gyöngyi elnök elmondása szerint kidolgozott egy műkereskedelmi törvénytervezetet, de még a képzőművészethez köztudottan vonzódó Rockenbauer Zoltán kulturális miniszternél sem járt sikerrel.

Pedig ez az egyesület június óta tagja a műkereskedelem világszervezetének, a CINOA-nak (Confédération Internationale des Négociants en Oeuvres d´Art; a Műtárgy- és Műkereskedők Országos Szövetsége felvételi kérelmét egyelőre elutasították). A CINOA nemzetközileg próbál tenni azért, hogy - a szervezet szóhasználatával - minél kevésbé "kártékony" mértékű legyen a követő jogdíj (droit de suite), melynek bevezetése alól Ausztria és Anglia haladékot kapott, de más EU-tagállamokban már létezik, s az egységesítés felé halad. Az Európai Parlament, az EU kormányának tekinthető Bizottság és az Európa Tanács júliusban fogadta el a javaslatot, amely szerint a tagállamoknak 2006-ig be kell vezetniük egy sávos jogdíjrendszert: 0-50 ezer euró értékű eladás esetén a tagállam mérlegelésén múló 4-5 százalék, 50 ezer és 200 ezer euró között 3 százalék, 200 ezer és 350 ezer euró között 1 százalék, 350 ezer és 500 ezer euró között 0,5 százalék, 500 ezer fölött 0,25 százalék. Járulékot nem ír elő a szabály, de nem is tiltja. Ha addigra odaérünk, ezzel kell számolni.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...