Kiállítás: Szinyore tekila, vessző, Herr Hidegh

szerző
Németh Gábor
publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Gábornak lenni annyi, mint részesülni az egyetemes Gáborságból.

Mondjuk kiindulhatnánk a Gáborból.

Most akkor, a körülményekre tekintettel, tényleg csak röviden, jelzésszerűen.

A legszebb férfinév.

Gábor.

Bölcs, komoly, megbízható, férfias, ám nem áll tőle távol a mélységes humánummal átitatott, mégis üdítően könnyed humor, a munkában és a harcban nem ismer lehetetlent, arcéle nemes, izmai acélosak, szíve tiszta, szándékai megmásíthatatlanok, a lepedő ördöge, gyereket tűzből megment, vakot átkísér, nyolc százalék alá szorítja a munkanélküliséget, zuhogó esőben nőnél megáll, kereket lecseréli, azaz

gabriél,

ami héberül azt jelenti, isten bajnoka.

Tulajdonképpen kár, hogy nem mindenkit hívnak Gábornak.

Persze ha minden faszt Gábornak hívnának, mi lenne akkor a Gáborságból.

Úgyhogy minden épp úgy jó, ahogyan van.

Mégis, néha elfog bennünket, Gáborokat valami titkos vágy, a vesében, nem, a mellékvesében képződik, és a gerincen, a gerinc oszlopán kapaszkodik föl, az öreglukon át jut be, megküzd a buta karfiol redőivel, és lassan elmászik a homloklebenyig.

Mi volna, ha, áááá, hülyeség, lehetetlen.

De mégis.

Melletted minden reggel vidáman ébredek fel, és könnyűnek érzem mindenem, de néha egy hang a szívemben új útra szólít engem, talán nem érted meg sohasem. Nem tudom, mit tegyek, nem tudom, hogy legyen, miért is nem lehetek egyszerre két helyen, igen, Istenem. Miért nincs két életem.

Mondjuk egyszer, tényleg csak egyszer, Helmuthként ébredni föl.

Volna ez a rövidáru-kereskedésünk Garmisch-Partenkirchenben, nem azt mondjuk, hogy nem jönnénk ki jól az osztrákokkal, de élne bennünk egy ilyen honvágy, finom bizsergés a szívtájékon, néha annyira ránk törne már előre, hogy mikor az új mintákat hoznánk Észak-Rajna-Vesztfáliából, hát úgy harminckét kilométerre Düsseldorftól leállnánk a pihenőnél, titkon kinyitnánk egy dobozos Hofbräut, és finoman, egész finoman ringanánk, mintha össze volnánk másokkal kapaszkodva. Tíz-egynéhány alkalmazottunk nagyobbik része nő volna, munka után végigdézsmálnánk az öltözőt, és a rekvirált tangákat egy HB feliratú nejlonzacskóba gyűjtögetnénk, ám néha egyet ezek közül divatosan zöld zakónk belső zsebébe gyömöszölnénk, egyszer emiatt majdnem bekerülnénk a Liebe Sündébe. Fiatalabb korunkban gitároztunk volna, még mindig tudnánk tizenhét számot a Motörheadtól, de sajna már nem bírnánk hedbengelni isiász miatt. Feleségünket föltétlenül és minden körülmények között Ingének hívnák, az olcsó szójátéktól, amit úgyis csak magyarok értenének, ezúttal tartózkodnánk. Édesanyánk minden névnapjára tortát küldenénk meglepetésül, mert éppen éves zárás volna sajna olyankor, a torta pedig a legfinomabb Sacher volna, nem sajnálnánk se pénzt, se fáradságot. Munka után magányosan videózgatnánk, kedvencünk az a hetvennégyes pillanat volna, amikor Gerd Müller hosszú semmittevés után finoman bepiszkálta a pöttyöst a kurva hollandoknak. Feküdnénk az ágyunkban, finoman leragadna a szemünk.

És azt álmodnánk, hogy Andreának hívnak.

Mennyivel könnyebb volna, hogy ha két életem volna, egyet örökre odaadnék neked, de a másik szabad lenne, mindennap szárnyra kelne, s mindenkit szeretne, akit lehet.

Az Andrea nem női név, hanem olasz, madonna mia, hogy még ezt se tudjátok, volna egy finom kis bárunk, már reggel kilenckor csilingelnének a csészécskék, macchiato, cappuccino, stretto, acqua minerale naturale, duggóhuzzó, cippöfűzzö. A vendéggel minden körülmények között kedvesek volnánk, ez úgymond a vérünkben volna, bár letagadhatatlanul lakozna bennünk valami legyűrhetetlen indulat, például ha valaki Emilia Romanára általában, vagy Faenzára különösen, mondjuk egy rosszízű megjegyzést tenne, azt nem irigyelnénk azért, amit tőlünk kapna. A női nem föltétlen tisztelői volnánk, annál már csak, höhö, a női igent tisztelnénk jobban, ha mondjuk egy női vendég a drága bokájával a műmárvány, ám minőségi asztal alatt úgymond harangozna, szájunk sarkában azonnal keletkezne egy más számára alig észrevehető, titkos kis mosoly, amiből aztán bármi lehetne. Nem készülnénk föl semmi rosszra, azért a rugós kés - tutti, ami tutti - mindig a kezünk ügyében volna, fölöttünk pedig Itália gyönyörű ege.

Ha két életem volna, az egyik a tiéd volna, magadhoz láncolhatnád, de a másik örök volna, s ha a világ elpusztulna, akkor is tovább dobogna,

itt egy instrumentális rész következik,

utolsó sor, úgy fáháháj, hogy nincs két életem.

Németh Gábor

Elhangzott 1998. június 16-án Gerhes Gábor Doppelgänger című kiállításának megnyitóján. A kiállítás az Óbudai Társaskör Galériában látható (Budapest III. ker., Kiskorona u. 7.), július 12-ig, hétfő kivételével mindennap, 14 és 18 óra között.

szerző
Németh Gábor
publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...