A csaknem 2500 darab képi dokumentumot (nagyrészt fényképet, továbbá plakátot, képeslapot, karikatúrát) tartalmazó gyűjtemény címe annyiban félrevezető, hogy Magyarország történelmének utolsó 150-160 évéről ad csak áttekintést. Bár ennek oka külön nincs megjelölve, feltesszük, a használt forrás jellege magyarázza a másfél évszázados intervallumot; az, hogy a szerző döntően fényképek segítségével kívánta rekonstruálni a históriát.
Gyurgyák János szerkesztő-kiadóigazgató mostani nagyszabású vállalkozása ugyanazért dicsérhető, mint két korábbi munkája is (A zsidókérdés Magyarországon, illetve Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története - az ezekről szóló kritikákat lásd a Magyar Narancs 2001. május 31-i, illetve 2008. március 20-i számában). Elismeréssel kell adóznunk a kötetekbe fektetett energiának, az impozáns feltáró munkának, aminek eredményeként jó néhány felvétel most kerül először az utókor nagyközönsége elé. Gyurgyák az MTI, az Országos Széchényi Könyvtár vagy a Magyar Nemzeti Múzeum önmagukban is gigantikus állományain kívül számos további múzeum és levéltár (köztük nem egy vidéki és határon túli intézmény) anyagában búvárkodott, s az elmúlt egy évben - saját bevallása szerint - 30-40 ezer kilométert autózott ennek érdekében. (Az viszont túlzás, hogy - amint azt például egy októberi NapKeltében nyilatkozta - "több millió képet" nézett volna át. Ha csak félmilliót tekint meg, az is percenkénti egy darab 365 napon keresztül. Ebben az esetben azért kellene hálát adni az égnek, hogy - figyelembe véve a rengeteg utazást - megúszta ép bőrrel a kutatást.)
Gyurgyák Jánost bevallottan is kettős cél vezérelte a képes könyv összeállításakor: "egyrészt a képeket önálló történeti forrásként kezelni (...). Másrészt rendkívüli módon izgatott az a kérdés, hogy az összegyűjtött képi anyag jelentősebb történeti szöveg közlése nélkül keretbe foglalható-e? Vajon a képek segítségével elmondható-e egy történet, vagy pontosabban - posztmodern korunk szerényebb célkitűzéseinek megfelelően -, hozzájárulnak-e jelentősen a képek a történeti folyamatok mélyebb megértéséhez?" A szerkesztő egyfajta kísérletnek tekintette a gyűjteményt, hogy a képeket kiszabadítsa a minden történész számára "szentnek tekintett" textus fogságából, s a megszokott metódust megfordítva ezúttal a szövegrészletek illusztrálják a képekben elmondott történetet.
Nos, egy Batman-sorozatnál ez nyilván megy, a történelem rekonstrukciójakor viszont egyáltalán nem megy. A képek közvetítette valóság értelmezéséhez ugyanis vagy előzetes ismeretekre van szükség (és ez esetben a képi anyag kiegészítheti, elmélyítheti, új szempontokkal gazdagíthatja a tudásunkat), vagy olyan szövegkörnyezetre, amely történelmi kontextusba helyezve segít megérteni és interpretálni a fotót (plakátot stb.). Ezek nélkül ugyanis a régebbi idők gondosan beállított - nevezzük így - "művészi photói" legfeljebb manírnak, unalmas giccsnek hatnak manapság. Vagy például gazdag anyag található az első kötetben a XIX. század végi újratemetésekről (Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre); de ezek vajon mit mondanak azoknak, akiknek egyébként fogalmuk sincs az akkori politikai-közéleti viszonyokról és vitákról? Vagy nézzünk egy közelebbi példát is: a III. kötetben látható egy remek Benkő Imre-fotó az 1981-es Hajógyári-szigeti koncertről. Fiatalok eksztázisban - maximum ez jön le annak, akinek gőze nincs arról, hogy a balról benyúló kézre babos kendő csavarodik, a kép előterébe pedig egy szimatszatyor lóg be. Ez a fotó tényleg sok mindenről mesél - de csak annak, aki tudja is, hogy mit lát, illetve annak, aki egy értő szövegből megtudja, hogy mit lát. A történelmi valóság önálló állóképi "elbeszélésére", ha egyáltalán valami, a riportfotó tűnik a legalkalmasabbnak. A rendszerváltás után tengernyi ilyen áll rendelkezésre, kár, hogy a III. kötet vonatkozó fejezetébe kevés valóban erős darab került. (A kevés közül is kiemelendő Szabó Barnabás 1992-es Peepshow Kisújszálláson című képe; az tényleg szöveg nélkül is közvetíti a lepukkantságot, a nyomorúságot.)
A három kötet (A dualizmus kora; A két világháború között; Szocializmus és rendszerváltás) igyekszik megközelítően hasonló szerkezetben prezentálni a gyűjteményt: az adott korszak fontosabb és korspecifikus politika- és kultúrtörténeti eseményeinek, alakjainak a bemutatását életmódképek követik. A kronológia ily módon állandóan megszakad, ami önmagában nem baj, ám mivel az egyes részfejezetekről alig észrevehető feliratok tájékoztatnak a lap alsó sarkaiban, az album a folyamatos, olykor több évtizedes időbeli ugrások miatt az összevisszaság látszatát kelti. Az utolsó kötetben pedig nem csak látszat a kavarodás: a rendszerváltáshoz például 1981-es fotó is kerül, valamint (hogy szépen fogalmazzunk) az idősíkok váltogatásában első, de második ránézésre sem fedezhető föl rendszer.
Páratlan gazdagságú, de technikailag rosszul alkalmazott szempontok szerint szerkesztett album - így összegeznénk, ha eltekintenénk az ambiciózus szerkesztői előszótól. A szerzői szándékot azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni, már csak az elvégzett hatalmas munka iránti tisztelet okán sem, és amiatt sem, mert maga Gyurgyák János komolyan vette. A szándék és a megvalósulás közötti távolság azonban jelentékeny: a képes könyv kiváló szemléltető anyag lesz az oktatásban, de a magyar történelemről a textus helyett nem tud beszélni. Legföljebb Gyurgyák János történelem- és politikaszemléletéről mond valamit. Például azt, hogy miniszterelnökként sem Orbán Viktort, sem Gyurcsány Ferencet nem tartja sokra (utóbbiról egyetlen fénykép sincs), meg azt, hogy a rendszerváltásban általában is csalódott (az elmúlt két évtizedet bemutató fejezetben aránytalanul sok a kurvás meg az operabálos-ellentüntetős kép). Arról is árulkodnak e kötetek, hogy a szerző számára a magyar történelem a XIX. század második felétől szimpla hanyatlástörténet. Ámbár ezt a mondatot nem írnám le, ha korábban nem olvastam volna Gyurgyák János előző munkáját. Ha a képek mellett nem ismerném a szöveget is.
Osiris, 2008, 444 + 260 + 288 oldal, 19 800 Ft
