A probléma pár évtizede ismert: ez pedig a kortárs művészettel foglalkozó intézmények/múzeumok krónikus pénzhiánya. S nemcsak Magyarországon, ahol Ébli szerint ma "a tehetősebb magyar gyűjtők egyenként többet költenek egy év alatt kortárs alkotásokra, mint amennyi vásárlási célú közforráshoz jut az összes hazai jelenkori gyűjtemény együttesen", hanem a fejlettebb országokban is. Olyannyira, hogy amikor 2003-ban egy újságíró bankárnak adva ki magát négy jelentős londoni múzeumnak ajánlott fel egymillió fontot csak azért, hogy kiállítsák egy általa festett önarcképét, három látatlanban elfogadta az ajánlatot. Az egyik lehetséges és a szerző által egyetlenként bírált kitörési pontot a gigakiállítások ("vándorcirkuszok") jelentik, amelyek jelentősen növelik ugyan egy-egy múzeum látogatottságát (és bevételeit), de egyúttal "kulturális játszótérré", "turisztikai látványossággá", "élményparkká" változtatják a többek közt még mindig a kultúrtörténeti értékek megőrzésének és átadásának céljából fenntartott intézményeket. Természetesen közönség nélkül a múzeumok holt terekké változnak - be kell csalogatni a látogatókat. Ébli esetleírásaiban a különböző stratégiákat vizsgálja, amelyeknek viszont csak kis része irányul a könyv címében előre jelzett alapításra. Jellemzőbb, hogy az intézmények a bővülő kollekcióik miatt inkább terjeszkednek (új szárnyakat, kiállítóhelyeket építenek, galériákkal fuzionálnak), folyamatosan átalakítják, új elemekkel bővítik állandó gyűjteményüket (amely terminus technicus az utóbbi időben kikopott a használatból) vagy gyökeres profilváltást hajtanak végre (így a grafikai gyűjteményéről ismert bécsi Albertina a modern képzőművészet felé nyitott). A könyv vitathatatlan erénye, hogy konkrét példákon keresztül és az adott társadalmi/kulturális helyzeteket feltárva mutatja be azokat a nagyon is eltérő válaszlépéseket, melyek egy-egy múzeum vagy kiállítóhely számára lehetővé tették, hogy bekapcsolódjanak az élményturizmus áramlatába, továbbá, hogy felveti azokat a problémákat is, amelyek miatt a magyar kortárs művészet gyakorlatilag láthatatlan a nemzetközi művészeti életben.
A könyv nagy része a magántőke térnyerésének eltérő fokozatait, a magánmúzeumok, céges kollekciók és közgyűjtemények viszonyait is tárgyalja - igazán baráti hangon. Az elfogadásba belefér például Charles Saatchi tőzsdecápa tevékenysége is, aki gyűjteményét avval alapozta meg, hogy mint a Whitechapel Gallery felügyelőbizottságának tagja első kézből értesült a várható Francesco Clemente-kiállításról, így már a megnyitó előtt bespájzolt a művész alkotásaiból, s aki saját kollekciójának nagy részét - az aukcióscéggel egyeztetve - azután árvereztette el, s keresett vele milliókat, hogy előtte több neves közgyűjteményben is bemutatta. De nem említi a korai időszak súlyos eseteit sem, köztük például azét az ingatlanmágnásét, aki a frankfurti modern művészeti múzeum igazgatóját bízta meg, hogy kortárs műveket vásároljon letétként, majd a közpénzen tárolt és így ismertté váló gyűjteményt később egyszerűen kivitte az aukcióspiacra. Ám ha vannak is még megdöbbentő esetek, Ébli állítása és az ismertetett változatos együttműködési konstrukciók szerint (vagyonos emberek a felügyelőbizottságban, pénzt adományozó gyűjtők a múzeumok baráti körében, a donátor személyes preferenciáinak háttérbe szorítása a gyűjtemény szakmai kvalitásának emelése érdekében) valójában mindegy, hogy köz- vagy magánpénz áll a gyűjtemény mögött, ha az anyag jó, és nyitva áll az állampolgárok előtt.
Ébli felveti ugyan, de nem ad választ arra a visszatérő kérdésre, hogy miként is lehetne a magántőkét becsatornázni a megszűnés szélén tántorgó magyar közgyűjteményekbe, ráadásul úgy, hogy állítása szerint a gyűjtők nagy része nem is ismeri a kortárs múzeumok anyagát. A szerző kutatási területének ismeretében kissé furcsa, s egy kortárs magyar gyűjtő számára sem csupán a döcögő mondatszerkezet miatt meghökkentő a következő állítása: "(...) a ma aktívan gyűjtő generációk fiatalsága nélkülözte az otthoni, iskolai, városképi környezetben a színvonalas és izgalmas esztétikumot". Ez a nehézkes, tudálékos nyelvhasználat ("szegmensben", "terén", "súlyt fektet"), a tömérdek vesszőhiba és a túlbonyolítottság gyakran elfedi a könyvben ismertetett sok érdekes esetet. (Pl.: "De vélhetjük úgy is, a [milánói - D. K.] Brera új állandó kiállítása eléggé kreatív és a régi képtári anyag súlyosságához képest ébresztő hatású, hogy ne legyen meglepetés a majdani időszaki kiállítótér olyan ellenkultúra, polgárpukkasztás jelleggel is, mint a mostani bemutatkozása.")
A még mindig gyakori fanyalgás ellenére nem az ördögtől való a magántőke és a közgyűjtemények fokozatos közeledése. S még ha nem is borulnak rögtön egymás nyakába, annyi borítékolható, hogy legalább lassan összeér a válluk.
Vince, 2011, 302 oldal, 2895 Ft
