Könyv: Az Aczél-jelenség (Révész Sándor: Aczél és korunk)

publikálva
1997/11. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a második könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek, ahogy megfelelt Antallról írott könyvében is. Mindkét életrajz tárgyának esetében felmerült az a kérdés, hogy az ábrázolt személyiség a történelem nagy alakjai közé sorolható-e, aki formátumával fölé emelkedett korának - ilyen személyiségként ábrázolták valaha Napóleont életrajzírói -, vagy inkább "jelenség volt", akiben szemléletes ábrázolatban megragadható egy bizonyos kor, törekvés, egy politikai helyzet vagy modell legfontosabb jellemvonásainak együttese. Aczélról elismerem, hogy nem nélkülözte a formátumot, de a fenti értelemben elsősorban jelenségnek tekintem. A könyv címe jelzi, hogy meg akarja rajzolni a személy portréját és egyben azt a kort is, amelyet jelenségként kifejezett. A cím persziflázsa a hasonló portrékönyvek címeinek: nem Aczél és kora, hanem Aczél és korunk. Jelzi, hogy az ábrázolt alak ennek a kornak a jelensége, amelyben még mindig kortársak vagyunk. Ez a kor elmúlt ugyan, de örökségként még mindenben meghatározza azt, amiben benne élünk. Lezárult múlt: lezárultsága lehetővé teszi, hogy a "jelenség" teljesen áttekinthető legyen. Ugyanakkor "élő" múlt: feldolgozatlan, értelmezésre szorul, mégpedig azért, mert jelenünkben csak ez a múltértelmezés mutathat irányt cselekvéseink számára.

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a második könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek, ahogy megfelelt Antallról írott könyvében is. Mindkét életrajz tárgyának esetében felmerült az a kérdés, hogy az ábrázolt személyiség a történelem nagy alakjai közé sorolható-e, aki formátumával fölé emelkedett korának - ilyen személyiségként ábrázolták valaha Napóleont életrajzírói -, vagy inkább "jelenség volt", akiben szemléletes ábrázolatban megragadható egy bizonyos kor, törekvés, egy politikai helyzet vagy modell legfontosabb jellemvonásainak együttese. Aczélról elismerem, hogy nem nélkülözte a formátumot, de a fenti értelemben elsősorban jelenségnek tekintem. A könyv címe jelzi, hogy meg akarja rajzolni a személy portréját és egyben azt a kort is, amelyet jelenségként kifejezett. A cím persziflázsa a hasonló portrékönyvek címeinek: nem Aczél és kora, hanem Aczél és korunk. Jelzi, hogy az ábrázolt alak ennek a kornak a jelensége, amelyben még mindig kortársak vagyunk. Ez a kor elmúlt ugyan, de örökségként még mindenben meghatározza azt, amiben benne élünk. Lezárult múlt: lezárultsága lehetővé teszi, hogy a "jelenség" teljesen áttekinthető legyen. Ugyanakkor "élő" múlt: feldolgozatlan, értelmezésre szorul, mégpedig azért, mert jelenünkben csak ez a múltértelmezés mutathat irányt cselekvéseink számára.

A személyiség megértésének kulcsát a szerző megtalálja és bravúros elemzéssel mutatja be az olvasónak. A Kádár-rendszer kulcsembereként megjelenő Aczél személyiségének egyik kulcsa zsidósága, a másik rehabilitált volta. Ennek egymásra hatását és az egymásra hatás eredményét tárja fel a könyv virtuóz módon. A rehabilitált soha nem jut harmóniára pártjával és mozgalmával, mivel annak azok a hangadói, akik tudták, hogy a rehabilitáltak - a mozgalom normáival mérve tetteiket - "ártatlanok", ezért nem siettek a rehabilitációval. Óvatosak és kényelmesek voltak, aggasztotta őket a rehabilitáció még le nem mérhető hatása. Aczél soha nem bocsátotta meg a rehabilitációt 1953-54-ben irányító Molnár Eriknek, hogy kényelmes lassúsággal tárgyalta az ügyeket, és nem zavarta őt különösen, hogy a meghurcoltak - akiknek helyzetét tökéletesen értette - még hónapokig raboskodnak. Egyszerre, egy folyamatként értette Aczél egyrészt azt, hogy a Párt nem tud eléggé szembenézni a sztálinizmus szörnyű mélységeivel, és ezért nem tud megtisztulni tőle, másrészt annak veszélyét, hogy amennyiben ez mégis megtörténik, akkor parttalanná válik a bűnös keresés, végül az egész Párt mindenestül felelőssé válik, a társadalom előtt bemocskolódik, és így lebomolva nem marad más a színtéren, mint a legsötétebb nyilas reakció. Ettől a zsidó Aczél érthetően rettegett, szörnyűségét Rákosi börtönében újra megismerte, mivel ÁVO alárendeltségű fegyőrei a nyilas rabokkal verették rendszeresen. Aczél átélte, hogy a börtönbe zárt nyilasokat helyzetük csak megerősítette politikaielit-tudatukban, míg magán és kommunista rabtársainak magatartásán látta, hogy a sztálinizmussal szembenéző kommunista párt elveszti elemi identitástudatát és önbecsülését. Aczél e második félelem miatt nem csatlakozott a Nagy Imre vezette pártellenzékhez: a párt önlebontása útjának látta annak tevékenységét, ami csak a fasiszta reakció előtt nyithatja meg az utat. De az elsőként említett félelem miatt nem tudott újra maradéktalanul azonosulni 1956. november 4-e után azzal a párttal sem, amely nem szakított teljesen a sztálinista múlttal - nem szakíthatott, mert a forradalomnak kellett volna ezzel igazat adnia. A könyv a legújabban megismerhető dokumentumok alapján bemutatja, hogy a november 4. és a forradalom jellegét értékelő december eleji ideiglenes KB-plénum közötti időben Aczél is azoknak a győztesek befolyásolásával próbálkozó lecsatlakozott pártellenzékieknek a szűk köréhez tartozott - a "kemény mag" e körben Köböl József és Gyenes Antal, továbbá Fehér Lajos volt, valamint, mint nem régóta tudjuk, Aczél is, a puhább perem Nógrádi Sándor, Somogyi Miklós és Orbán László -, akik tárgyalni akartak a jugoszláv követségre menekült Nagy Imrével, és amit lehetett, át akartak menteni a forradalom eredményeiből. Aczél 1956. november 11-én még azt javasolta, hogy Nagy Imre alakíthasson egy másik szocialista pártot, és a jugoszláv (tehát nem az osztrák) típusú semlegességet kívánta volna. Ez az indulás megmagyarázza, hogy miért tartozott Aczél a későbbiekben is a "kádárscsina" jobbszárnyához.

Aczél szerepe a paternalista önkényuralom egyik kulcsember-szerepeként értelmezhető. Ha elképzelünk egy Kádár-emlékművet, egy háromszög alaprajzú pilléren nyugvó szobrot kell megálmodnunk. A talapzat három sarkán három szobor, Kádár mellett a három legfontosabb mellékalak: Aczél, Biszku és Fehér Lajos. Fehér Lajos a rendszer jellegét meghatározó saját arculatú agrárpolitika megjelenítője, a rendszer legsikeresebb gazdasági és társadalompolitikai területét megtestesítő figura. Biszku a rendszerbe vésztartalékként beépített sztálinista erőszakpotenciál. Kádárista módon irányítja ezt a potenciált, miközben más szereplők állandóan arra akarják használni, hogy a kádárizmust újra olyasféle szabályos, keményebb diktatúrává korrigálják, amilyen a Novotny vezette Csehszlovákia és az Ulbricht vezette NDK. Aczél az "értelmiségpolitikus". Ez a legfontosabb terület, mert az értelmiség az a társadalmi terep, ahol burkoltan mindig működik ellenállás a diktatúrával szemben és latensen mindig jelen van a lázadás veszélye. Révész rendkívüli erudícióval ábrázolja az Aczél által művelt értelmiségpolitika egyes szakaszait és ezek sajátosságait. Nagyjából elkerüli a történeti ábrázolások típushibáját, azt, hogy az ábrázolt terület az egészhez képest felnagyítva jelenik meg, és az a hamis optika keletkezik, mintha nagyobb teret foglalna el a rendszerben a valóságosnál. Nagyjából elkerüli e hibát, de nem egészen. Általában nem, de olykor Aczél úgy jelenik meg, mint partizán, akinek tevékenysége kilóg a "kádárizmus" egészéből. Valójában Aczél valósítja meg tökéletes formában a "kádárizmust". Amit a könyv olykor hajlamos Aczélnak tulajdonítani, az az egész rendszer sajátja. Ezt a rendszert pedig, ha névvel akarjuk megjelölni, akkor "Kádár-rendszernek" kell neveznünk. Az Aczél-politika minden sajátos képesség és lelemény mellett is a Kádár-politika alkalmazása a legkényesebb és legveszélyeztetettebb területen.

Ennek a rendszernek uralom-fenntartási stratégiája a társadalom neutralizálása volt. Ez az, amit a könyv Aczél esetében Kéri Lászlóra hivatkozva a kapcsolatok informalizálásának nevez. Aczél esetében legjellegzetesebb technikájaként az "offenzív kegyosztást" nevezi meg. Mindez nem az értelmiségpolitika területén alakul ki, hanem az egész társadalommal való összeütközés nagy frontvonalán: előbb a megtorlási politikában, majd az amnesztiában, ezután pedig a megbékélési politikában. Az értelmiségpolitika területén ennek lebontása a "három T", a tűrés gyakorlata. Nem itt alakul ki az a stratégia, hogy szabad teret kaphat a rendszerrel nem azonos politikai platformon álló, de arra közvetlen politikai veszélyt nem jelentő tevékenység. Szociológiai nyelven kifejezve: elég, ha nem diszfunkcionális, nem kell kifejezetten funkcionálisnak lennie. Nem csupán Aczél, hanem maga Kádár és egész rendszere tér el teljes szélességben minden probléma kezelésében a sztálini elvtől, amely szerint "ahol nem mi vagyunk, ott az ellenség van". A nem marxista szemléletű és nem közéleti elkötelezettségű, de burkolt rendszerkritikát sem tartalmazó szépirodalmi művek megjelentetésénél is jelentősebb semlegesítési aktus a származási kategóriák eltörlése, a Nyugatra való utazás lehetősége, az önerős lakásépítés engedélyezése. Maga a szabadidő feletti rendelkezés szabadsága: az, hogy a dolgozó a munkaidő leteltével nem kell, hogy szemináriumra, énekkarba menjen, vasat gyűjtsön, MHK-zzon - összegezve: "közösségi életet" éljen, hanem hazamehet, vagy elmehet a kocsmába: mindez nagyobb jelentőségű neutralizálási aktus, mint a "három T" cenzúragyakorlata. A könyv rendkívül finoman elemzi, hogy Aczél értelmiségpolitikája mellett nem kisebb jelentőséggel bírt Szirmai tömegkultúra-politikája, amely beengedte a nyugati szórakoztató kultúrát, táncdalfesztivált, Szabó családot és rádiókabarét adott a széles néptömegeknek.

A semlegesített "tűrt" kategóriába sorolt irodalom kezelésében fontos problémát jelentett, hogy nem csupán a burkolt rendszerkritikában megbúvó leplezett politikai veszélyt kellett elhárítani, hanem a közérzetzavaró műveket is. A semlegesítésben nem csupán a kritika és az ellenzékiség elhárítása volt cél, hanem a jó társadalmi közérzet megteremtése is. Értelmiségpolitikai tekintetben ez az avantgárd modern művészet kezelésének a problémáját jelentette. Ezek a művek túl bonyolult ábrázolásmódjukkal, nem szokványos artikulációjukkal nem fejeztek ki politikailag értelmezhető rendszerkritikát, viszont rossz közérzetet igen, s általában korkritikai szándékkal. Aczél szerepének szemszögéből nézve az avantgárd szerző politikai közérzetét rendkívüli mértékben javíthatta, ha művét bemutatták, ám a közönség közérzetét borongóssá tehette az "elidegenedés elidegenedettség által való érzékeltetése".

A könyv fejtegetéseinek tárgyát elsősorban azok az irodalompolitikai harcok képezik, amelyekben - a rendszer egész világával aszinkronban - közvetlenül politikailag releváns problémák jelentek meg. Aczél politikai problémákkal küszködött a tűrés alkalmazásában; azzal, hogy az elvtársakkal tudatosítani kellett: ami megjelenhet, azzal nem szabad feltétlenül egyetérteni. Ez a kétfrontos harchelyzet eseteiként jelenik meg, és nem válik világossá, hogy Aczél politikájában a meghatározó szándék nem a konkrét, politikailag releváns törekvések visszaszorítása, hanem a semlegesítés. A "marxista kritika" problémája az, hogy a megtűrt mű marxista bírálata visszaveszi azt a neutralizációt, amit a politikailag nem veszélyes, de nem rendszerpárti mű megjelentetése megvalósított. A könyv olykor úgy állítja be, mintha a kétfrontos harc szabályozó elve lett volna a kádárista gyakorlatnak: ha egyik ellen kampány indult, akkor a másik ellen is harcot kellett indítani az egyensúly kedvéért. Valójában 1964 után az volt a helyzet, hogy a "fő veszély" a jobboldali-revizionista fenyegetés volt, mivel ez magát a rendszert támadta, az aktuális veszély azonban a hatvanas években a keményebb diktatúra táborából jött, minthogy ennek volt bizonyos mozgástere.

A könyv bravúrosan ábrázolja Aczélt mint azt az értelmiségpolitikust, aki a posztsztálinizmusról a kádárizmusra való áttérés időszakában tökéletesen meg tudta valósítani az ellenálló értelmiség semlegesítését, és azt is, hogy a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbé tudott ennek a feladatnak megfelelni. A kommunista vezetők generációi különböző viszonyban voltak a kultúrával. Az alapító generáció nagy vezéralakjai intellektuelek: Lenin, Trockij, Buharin, Zinovjev - a magyar pártban Szabó Ervin, aki kommunista pártalapító lehetett volna, ha halála ebben meg nem akadályozza, Révai, Molnár Erik és persze Lukács. A hatalom konszolidálói autodidakták: Sztálin, Rákosi, Aczél. A megszilárdult hatalmat működtető "funkci" típus: Zsdanov, Hruscsov, Kádár. A kultúra az intellektuelnek lételeme, az autodidakta szinte fetisizálja, a "funkci" számára afféle deviancia: természetellenes viselkedés, "minek versbe szedni olyasmit, amit `rendesen` is le lehet írni". Aczél jellegzetes autodidakta módján tökéletesen alkalmas az "értelmiségi front" konszolidálására. Ellenáll a helyzet csábításának és a sztálinista írófront nyomásának, amely el akarja érni, hogy a fellázadt irodalmat váltsák le és nevezzenek ki helyükre megbízható elvtársakból új, elvtársi irodalmat. Aczél autodidaktasága megkívánja, hogy az új rendszer írói valódi írók legyenek, és teljesítménymérce számára, hogy vissza tudja hozni a lázadásból a valódi írókat.

Aczél történeti megítélésének komplex problémáját a könyv tökéletesen ábrázolja. Aczél egyszerre hatott a diktatúra puhításának irányába és az értelmiség politikai ellenállása puhításának irányába. Megvédte a kulturális alkotás kontinuitását, hogy megszakíthassa a politikai ellenállás kontinuitását. Az elsőt, ha magasztalni akarjuk, indokoltan nevezhetjük értékmentésnek, a másodikat, ha el akarjuk marasztalni, ugyanilyen indokoltan korrumpálásnak. Ez utóbbiban messze nyúló előzményekre támaszkodhatott. 1867 óta a magyar politikai tudat kimondatlan vezérelve volt, hogy az elért eredmények talajáról nem lehetséges továbblépni, ám közben ezeket állandóan veszély fenyegeti. Nem szabad felelőtlen ellenállással az elértet kockáztatni az irreális továbblépés kedvéért. Ez a politikai életérzés érthetően a Kádár-rendszer kialakulásának idején, a hatvanas években tetőzött. Ezért boldogult Aczél remekül ábrázolt charme-ja és svádája az értelmiség hangadóival. A Lukács-unokák és kortársaik nem voltak partnerei, mert megkérdőjelezték az eredményeket. Aczél megőrizte a kultúra fő értékeit és az irodalom kontinuitását, de ez az értékőrzés provinciális volt. A korábbi értékekhez való visszakapcsolódást jelentette, de a jövő felé nem volt nyitott. Az avantgárd már nem kerülhetett bele.

Révész diszkréten a kultúra megőrzésére és a diktatúra felpuhításában szerzett érdemekre helyezi a hangsúlyt. Joggal teszi, nem ferdít, a másik problémát is megmutatja. E sorok írója inkább az ellenállás eliszaposításának virtuózát látja benne: nem enervált ellenállót, hanem enervált "perzekutor esztétát".

Szabó Miklós

publikálva
1997/11. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?
Hiba történt a rendszerünkben. A hiba kijavításáig kérjük türelmed és megértésed.