Könyv: Szívem, Herz (Müller Péter: A lélek színpada I-II.)

szerző
Koltai Tamás
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ahatvanas évek elején dramaturggyakornok voltam a Madách Színházban. Ott találkoztam Müller Péterrel, akiben először fedeztem föl a létező világfik legjobbikát, a színházi embert. Ez utóbbi meghatározhatatlan figura, nem író, nem színész, nem rendező, nem dramaturg; egyik sem és mindegyik. Müller inkább mindegyik volt, kivéve színész. Úgy néztem rá, mint a (színházi) falanszter Ádámjára - Madáchéra, nem a Madách akkori főrendezőjére -, aki a tudvágyat tárgyhoz nem kötvén átlátni kívánta az egészet. Egy nap kiderült, hogy nem korlátlanok a lehetőségei. Új darabot írt, és fölolvasta a színház igazgatója, Both Béla előtt. Dramaturgslapajként jelen lehettem az exkluzív eseményen, melyre az úgynevezett protokollszobában került sor, disztingvált körülmények között. A darab címe Wild volt, és arról szólt, hogy valaki ellop egy atombombát, mert - azt hiszem - így akarja kizsarolni a világ megmentését. Nekem tetszett, a direktornak nem, amit stande pityere közölt a szerzővel. A részletekre nem emlékszem tűélesen, de arra igen, hogy földúltan távoztam, magamban háborogva a magyar drámaíró méltatlan sorsán.

Ahatvanas évek elején dramaturggyakornok voltam a Madách Színházban. Ott találkoztam Müller Péterrel, akiben először fedeztem föl a létező világfik legjobbikát, a színházi embert. Ez utóbbi meghatározhatatlan figura, nem író, nem színész, nem rendező, nem dramaturg; egyik sem és mindegyik. Müller inkább mindegyik volt, kivéve színész. Úgy néztem rá, mint a (színházi) falanszter Ádámjára - Madáchéra, nem a Madách akkori főrendezőjére -, aki a tudvágyat tárgyhoz nem kötvén átlátni kívánta az egészet. Egy nap kiderült, hogy nem korlátlanok a lehetőségei. Új darabot írt, és fölolvasta a színház igazgatója, Both Béla előtt. Dramaturgslapajként jelen lehettem az exkluzív eseményen, melyre az úgynevezett protokollszobában került sor, disztingvált körülmények között. A darab címe Wild volt, és arról szólt, hogy valaki ellop egy atombombát, mert - azt hiszem - így akarja kizsarolni a világ megmentését. Nekem tetszett, a direktornak nem, amit stande pityere közölt a szerzővel. A részletekre nem emlékszem tűélesen, de arra igen, hogy földúltan távoztam, magamban háborogva a magyar drámaíró méltatlan sorsán.

A Wild nem szerepel abban a két kötetben, amely Müller Péter tizenegy színpadi művét tartalmazza. Talán azért, mert - tudomásom szerint - sohasem játszották. A többit - egy kivétellel - igen. Néhányat sokszor és sokfelé.

Itthon és külföldön

Európában és Amerikában. Híres színészekkel, híres rendezőkkel. Egyik darabja (A vámpír árnyéka) Onassis-díjban részesül. Egy másik (Búcsúelőadás) akkora visszhangot kelt egy európai fesztiválon, mint Brook Mahabháratája. Ezt a produkciót Boguslaw Linda rendezte a varsói Teatr Studio társulatával. A Szomorú vasárnapot Münchenben, Brightonban, Londonban eminens színészek főszerepelték. A Doctor Herz című musicalt bemutatta a márkás manchesteri Royal Exchange Theatre; itthon háromszázszor játszotta a Madách, amely az Isten pénzét, túl a kétszázadik előadáson, ma is műsoron tartja.

Müller sikeres szerző, ami eleve gyanús. Nem is szerepel előkelő helyen, amikor a mai magyar dráma űrlapját töltjük ki reprezentatív nevekkel. Játsszuk, de nem beszélünk róla. Tudomásul vesszük, de nem tartjuk számon.

Ha az okokat keressük, több irányba indulhatunk el. Az előbbi fölsorolásból is kitűnik, hogy a hírnév gyakrabban kötődik külföldön létrejött előadásokhoz, mint itthoniakhoz. Persze nem mindig. A Búcsúelőadást elsőként a fénykorában lévő kaposvári Csiky Gergely Színház játszotta 1983-ban, Garas Dezső főszereplésével és rendezésében, a színház mellett fölvert sátorban. Az szenzáció volt. A Szomorú vasárnap a Vidám Színpadon, a musicalek a Madáchban: bulváresemények. A hatvanas években "középfajú színműként" került színre a Márta, egy érzelmesre-patetikusra hangolt Kurázsi mama-történet a világháborúból (Bessenyeivel és Tolnayval) és a Szemenszedett igazság, egy Moliére-be oltott politikai pamflet (Pécsi Sándorral). A szerző, ha színházi ember, bekalkulálja darabjába a színészt. Ami bekalkulálhatatlan, az a produkció minősége. A kaposvári Búcsúelőadás különlegesség és kivételes minőség volt

A Draculát játszó hollywoodi színészről, Lugosi Béláról szóló darab, A vámpír árnyéka - Darvas Ivánnal - a Madáchban messze alatta maradt azoknak a drámai-szcenikai lehetőségeknek, amelyek be vannak kódolva a szövegpartitúrába. Gyanítom, hogy Müller nemzetközi elhíresüléséhez hozzájárultak az itthoniaknál jobb külföldi előadások.

A Müller-darabokhoz radikálisan hozzárendelődik a teátrum, ugyanis a Müller-darabok teátrálisak. A szó legjobb értelmében. Megrázó történeteket mesélnek el magáról a teátrumról, háborúról, világmegváltásról. Nagy érzelmeket hömpölygetnek. Patetikusak és groteszkek. Ríkatóak és röhögtetőek. Ha a melodráma felé indulunk el, kommerszek; ha a bizarr felé, metaforikusak. Kettős jelentése van az összegyűjtött művek címének: A lélek színpada. Ez egyrészt a Füst Milán-i "belső színpad", másrészt a spiritualitás terrénuma. Müller darabjaiban folyvást lélekről és szívről esik szó; a lélekről, mely nem öregszik és a szívről, mely a szeretetvallás forrása. Herz doktor a szívkirály. Nobel-díjas masinájával megjeleníti a képzeletben és az emlékezetben élő szeretett lényeket. Az Isten pénzében nem láthatja a jó szellemeket, akiknek hideg a szíve. A szív és a lélek az, ami megmentheti a világot. Esetleg a színház. De a háborúval szemben, amint azt a Beregi Oszkár-dokumentumra épülő Dávid király című dráma példázza, a színház is tehetetlen. Legföljebb a cirkusz válhat a világtörténelem keserűen kaján metaforájává (Búcsúelőadás).

Müller moralista. Azokat a darabjait szeretem legjobban, melyek tárgyilagosan, szinte szikáran modellálják a világ kaotikusságát. A Szemenszedett igazságot, melyben Revalier bíró bohózati Oidipuszként

mindenkit likvidál,

míg saját magát is föl nem göngyölíti, és A vihar kapujában című Akutagava-adaptációt, amely a színházi reprodukálás eszközeivel igazolja szerepjátszó természetünket és a dolgok végső megismerhetetlenségét. A játék kimenetelét itt is a szeretet, egy csecsemő megmentése dönti el, de az utolsó mondat brechti dialektikája ("Tönkretette magát") helyrebillenti azt a kényes egyensúlyt, amely elfogulatlan világlátásunkhoz szükséges.

Koltai Tamás

Magyar Könyvklub, 2002, 428, 474 oldal, ár nélkül

szerző
Koltai Tamás
publikálva
2003/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...