Könyv: Végtelen, de nem határtalan (Bertók László: Valahol, valami)

szerző
Keresztesi József
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A kötetből kiolvasható határozott állítás szerint a költészet értelmes tevékenység. Ha jól meggondoljuk, ez az igenlő attitűd egyáltalán nem magától értetődő. A költői működés hasznának, értelmének megkérdőjelezése vagy viszonylagossá tétele ugyanis a modern líra fontos, nagy szólama. Legalább két irányt érdemes elkülönítenünk ezen belül is: az egyik a pusztába kiáltott szó költészete, a süket fülek közösségének ostorozása, a másik pedig a költői hírnév mulandóságának siratása, amikor könyvek, verssorok, szavak szüntelen áradata előbb-utóbb elmossa az egyén sajátos kézjegyét. Bertók költészete nem építi magába ezeket a beszédmódokat, ugyanakkor a közösségi ethosz vagy a költői arckép márványba faragása is idegen tőle.

Nézzük például a kötetnyitó vers, a Táj felütését: "Maréknyi vékony huzal, kusza / vonalas grafika, idegvezeték, tél, / elnagyolt táj. Fejmagasságban / kalauz röpül végig a kocsin. A / szomszéd ülésen talált fiatal lány / visszateszi a fejhallgatót. Ferdén / elmosolyodik. Papucsállatka / mobiltelefonok, kihívó / esendőség. Minden irányban / madár." Bertók László versei többnyire konkrét élethelyzeteken alapulnak, amit aztán aprólékos, invenciózus költői munkával rendez át, szed darabjaira és rak össze újra. Egyfajta gyökeresen költői gondolkodás, költői észjárás mozgatja ezeket a szövegeket. Bertók nem fogalmi analízist, nem is nyelvi játékot űz, hanem beszédmódokban gondolkodik. A megszólalás módja pedig mindig valamilyen sajátos versformához kapcsolódik: aligha akad ma magyar költő, akinél ilyen szoros összefüggés állna fenn a versbeszéd hangoltsága és a versforma között. Egyfelől a klasszikus, de saját használatra átalakított formákra gondolok. Ilyen a speciálisan bertóki szonett: a költő 1986 és 1994 közötti szonettkorszakában az újkori nyugati költészet talán legnagyobb hatású versformájának összetéveszthetetlenül egyedi változatát alakította ki mind a verstani jellemzők, mind a mondatszerkesztés tekintetében. És ilyen a kötetben található 81 "háromka", a haiku Bertók által átformált rímes változata. Itt a rím beiktatása aforisztikussá teszi az amúgy is hagyományosan tömör, ám meditatív formát, ami jellegzetes gondolati dinamikát kölcsönöz a költemények eredendően elégikus karakterének: "Meleg fehér fény, / gyerekkori hó hull az / alagút végén." (Alagút/9)

A klasszikus formákban (szonett, haiku, limerik) írott versek a középső, vegyes hangütésű ciklusban kapnak helyet. Az első és a harmadik ciklus anyaga formáját és hangoltságát tekintve egynemű, mindkettőben egyfajta nem klaszszikus, Bertók által kidolgozott és formává emelt verstípus uralkodik. Ezek a többnyire belső monológban megszólaló szabadversek számtalan elbizonytalanító effektussal, sortöréssel, közbeszúrt kérdéssel ellenpontozzák a gondolatmenet fő vonalát: "nem tudhatod, hogy / akkora-e a baj, amekkorának érzed (gondolod), vagy / amekkorára emlékezel, esetleg amekkorának / elképzeled, hogy lehetne?" (Jót is akarhat) E kisebb-nagyobb kitérők szabják meg a versbeszéd ritmusát, és részben ez alakítja ki, ha nem is szigorúan verstani értelemben, az új, sajátosan bertóki formát.

A két ciklus anyaga közti különbség talán abban ragadható meg, hogy míg az elsőben a lineárisabb, rövid mondatokban felrajzolt képekre építő beszéd is helyet kap (lásd az idézett nyitóverset), a harmadikban tisztább formájában bontakozik ki a szóban forgó megszólalási mód. A különbségek helyett azonban érdemes a szabadversek közös vonásaira irányítani a figyelmet, mivel meggyőződésem szerint ezek együttese hordozza a kötet legfontosabb költői eredményeit. Bertók itt a korosodás tapasztalatait, illetve a mindennapi szituációkból fakadó bizonytalanságot egyfajta

poétikai matatástapasztalatban

oldja fel, mely abból a belátásból táplálkozik, hogy az igazság csak megközelíthető, nem felmutatható: "Megfogni, összerakni: pillanat / műve a szerkezet. Fölemelkedik, / lebeg a gubanc fölött. / (...) Belefeledkezni a / mozdulataiba. A végtelen / szöszmötölésbe, az érzékek / közötti résbe." (Fölemelkedik, lebeg) A folyamatos pontosításokban, kérdőjelekben, a körülíró megközelítésekben megjelenő reflexió tétje a rend megkonstruálása, a világ értelmessé tétele. Ez a konstrukció sejthető ugyan, de külsődleges eszközökkel nem igazolható, hanem magunknak kell erőfeszítéseket tenni, hogy létrehozzuk: "Kirakni a részekből, addig / próbálkozni (vacakolni) vele, amíg / meg nem szűnik a nyomasztó / összevisszaság / (...) / Aztán már távolabbról is / lehet nézegetni, találgatni, hogy / hol, mi hiányzik, mit kellene (kell) / a helyére illeszteni még, ha egyszer / a teljesség innen elérhetetlen." (Komoly) A költészet ezért, ennek a rejtőzködő rendnek az ígérete miatt értelmes tevékenység: ha elérni nem képes is, nyomokban azért fel-felvillantja.

Bertók László versei a világ személyre szabott kereteit tapogatják körül. Ezek a keretek a testi működés anomáliáitól a személyes viszonyok finomszerkezetéig terjednek. A Petri György halálára írt Lyukas korsó adja meg ennek a tapogatózó megismerésnek a negatív definícióját: "ugyanott / tettük le a lyukas korsót. A tiéd / nagyobbat koppant. Vagy mert / nehezebb volt, vagy mert / nem méricskélted a távolságot / a tested és a föld között. Nem / érdekelt ilyesmi." Bertókot voltaképpen ez a távolság érdekli, a test és a föld viszonya. "A fizika törvényeivel / semmi baj, csak a lélek / önállósodott" - olvasható az Örökkévalóság című költeményben; máshol pedig: "most érti meg (kezdi érteni), mit jelent, jelenthet, / hogy végtelen, de nem határtalan a világ." (Most érti meg) Ez a viszony egyáltalán nem tragikus, a test ebben a viszonyrendszerben nem a búcsúzás médiuma. A személyes tapasztalat lehetőségeit behatároló test inkább az én, a személyiség autonómiájának, a föld fölötti rend megalkotásának vagy megtapasztalásának a lehetőségfeltétele. Az elbizonytalanodó matatás, a szöszmötölés vissza-visszatérő motívuma ilyenformán jelentőségteljessé, költői építőanyaggá válik, nemritkán megrendítő pillanatokat eredményezve, mint például az Alagút című haikuciklus - első pillantásra bukolikus, nem is a fenti témához tartozó - harmadik darabjában: "Görcsös pókfonál. / Mintha az eget tartaná, / reszket, opponál."

Magvető, 2003, 100 oldal, 1390 Ft

szerző
Keresztesi József
publikálva
2003/24. (06. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...