Könyv

Laurát megint megölik

Mark Frost: Twin Peaks titkos története
szerző
Greff András
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Noha a tévésorozatok legfrissebb aranykorának történetét jelenleg épp az alkonyidő bágyadt, narancssárgás fényei színezik át, azért az 50-60 perces epizódokra darabolt mozgóképekben még mindig maradt annyi kifejezőerő, hogy kiolvashassuk belőlük a korszak legfontosabb tanítását a gyógyíthatatlan exhumálási lázban égő, nosztalgiaalapú kultúránk számára. Ezt a tanulságot pedig a szegény ember cseresznyés pités hérakleitosza valahogy úgy vonná le, hogy senki sem kutathatja át kétszer ugyanúgy a baglyok barlangját.

Mert hát lássuk be: az eredeti verzióknak elevenséget kölcsönző társadalmi, kulturális és politikai viszonyok alapos megváltozása után sem a Dallas, sem az X-Akták vagy a Veronica Mars, de még a 24 újraindítása sem hozott lényegében semmilyen eredményt. Még felidézni is nehéz őket, ahogy a figyelemre méltó sikerek és kudarcok szigetcsoportjait gondosan kikerülve ellebegnek lassan a tökéletes érdektelenség barna óceánján. Ezt a tendenciát kellene megakasztania jövőre a 27 év után újrainduló Twin Peaksnek, amely nemcsak az angolszász, hanem szélsebes hazai bemutatása okán a magyar tévéfüggők agyában is kitörölhetetlenül bizarr élményként rögzült. Mark Frost és David Lynch agyonhivatkozott sorozata, amint az epizódokat a rendszerváltás hajnalán a közszolgálati csatornát hipnotizálva bámuló honfitársaink számára is világos lehetett, a pszichedelikus horrort keverte a gátlástalan romantikus giccsel, a kongóan üres blöfföt pedig a valódi vizuális költészettel, miközben a paródia paródiájának karikatúráját kínálta a halálosan komoly grunge-korszakot ijesztő pontossággal megelőlegező vizuális környezetben. Gondoljunk róla ma bármit (a sorozat egészéről eleve nehéz tömören fogalmazni, mert az epizódok minősége rettenetesen hullámzó), a Twin Peakst a maga terepén azóta sem futotta le senki, pedig próbálkoztak elegen a Losttól úgy a Wayward Pinesig. És most majd Lynch és Frost is megpróbálja.

Ám mielőtt ide (valamikor jövő nyáron) eljutunk, a sorozat írója még megteszi a magáét, hogy… – nos, a Twin Peaks zűrzavaros világának voltaképp megfelelően már itt, a küszöbön megakadunk. Papíron a kötet persze felettébb racionális vállalkozásnak mutatja magát, amelynek elsődleges célja az volna, hogy megsodorja az összekötő szálakat a régi és az új részek között, közben pedig izgalmasan szivárogtatott apróságokkal szórakoztassa a keményvonalas rajongókat. Frost azonban egyik ígéretet sem teljesíti. Az előző részek tartalmát összegző, 30-40 másodperces montázsok remegő őrületté tébolyított verziójaként ehelyett újra felmondja a Twin Peaks sztoriját, de úgy, hogy közben oda/vissza/alá/mellé- és föléfogalmazva szétmagyarázza a sorozat összes olyan rejtélyét, amely semmilyen további magyarázatot nem igényelt. Dougie Milford és Briggs őrnagy ufókat látott? Frost azonnal ráírja a 20. századi ufóészlelések teljes (és teljesen értelmetlen) történetét Nixont és L. Ron Hubbardot is belekeverve a buliba. A gyilkos Bob valami félelmetes ősi entitás? Szerzőnk készségesen visszaás egészen a Lewis és Clark-expedícióig, nem kihagyva Joseph főnök indiánjainak szomorú történetét. És így tovább. A posztmodern irodalom nevetségesen lejárt toposzaként ismert talált tárgyat imitáló könyvben fotók, rajzok, ügynöki és orvosijelentés-, valamint újságcikkutánzatok ragozzák viszonylag olvasmányos módon a semmit, miközben egyetlen apró friss ötlet sem csillan elő a Douglas-fenyők árnyékából, a leglényegesebb kérdéseket pedig, vagyis hogy mi az isten történt az elmúlt negyedszázad során Twin Peaksben, és főleg, hogy mi lett a sorsa a végül a gonosz által megszállt Cooper ügy­nöknek, úgy, ahogy van, az új sorozatra hagyja. A jól csengő márkanév takarásában közepes bűvészként mindenkit átver, aki hajlandó odafigyelni rá – bízzunk benne, hogy David Lynch ugyanezt a tévében majd szellemesebben és vakmerőbben csinálja.

Fordította: Veres Mátyás. Athenaeum, 2016, 368 oldal, 3990 Ft

szerző
Greff András
publikálva
2016/50. (12. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 Cheyenne
    Cheyenne
    2017. január 11., szerda 10:07
    Azért ez így kínosan felületes vegzálási kísérlet.
    Önmagában nem a negatív kritikai éllel van a baj, de tényleg ha már ti is ilyen fontosnak tartjátok eme kulturális fenomént, akkor talán megérte volna valakit felkérni, aki ért a szövegekhez és a kritikaíráshoz, mert ez is mesterség lenne.

    Ez így nőklapja-kiskegyed-tv2-rtlklub-reggelimagazinkisokoskodás..

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Interjú Bodolai Lászlóval
Kié lett az Index?
A fele tán igaz
Magyar–iráni atombiznisz
Ezt is megússza
Orbán és az Európai Néppárt
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...