Magyar Narancs: „A halál baglyát / nyolc hónapig nem űzte el az ágyam fölül / se gond, se imádság”, írod a Gyógyulás című versben. Volt olyan pillanat, amikor felmerült benned, hogy nem akarsz mindenáron meggyógyulni?
Schein Gábor: Nem. Családom van, és úgy érzem, dolgom is van még. A betegség rengeteg életerőt szabadított fel bennem. 2014 júniusában diagnosztizálták a rákot, akkor kezdődött egy hosszadalmas betegségtörténet, aminek az elején nem lehetett tudni, túlélem-e. Közben súlyos tüdőembóliát is kaptam, amit majdnem két hétig nem ismertek fel. Ez önmagában is életveszélyes. Összesen nyolc hónapig tartott a kezelés, 2015-ben megműtöttek, amit a kemoterápiával nem lehetett eltüntetni, azt kiszedték.
MN: Mit éreztél, amikor megtudtad, hogy rákos vagy?
SG: Amit bárki más érezne ilyenkor. Még éppen csak a szót érzékeltem. A rémisztő szót. Megijedtem, hogy akkor talán itt most vége van az életemnek. Eljött, amire annyit gondoltam, és így jött el. De meglepően gyorsan jött a következő fázis, a betegség elfogadása. Már nem a szóé, hanem annak az elfogadása, amit a betegség napról napra jelent. Vizsgálatok, fájdalmak, rosszullétek, várakozások. Sok mindent meg kellett tanulnom a betegségről, a testemről, az egészségügyről, amiről korábban fogalmam sem volt. Ennek a tudásnak a gyors elsajátítására feltétlenül szükség van. Magyarországon jórészt ezen múlik, hogy életben maradsz-e. Ekkortól a félelem többnyire nyugalommal párosult. Azt gondoltam, ha most itt vége van az életemnek, akkor nagyon szépen köszönöm, hogy ennyi lehetett, és jó lehetett. A betegség azzal is jár, hogy folyamatosan érzékeled az összes testi és lelki történést egyszerre. És minden a leganyagszerűbb tapasztalatokba van ágyazva. Fájdalom, izzadás, hányinger, gyengeség. A puszta létezés. Ez valójában csodálatos.
MN: Úgy érted, felemelő?
SG: Nem akarom visszamenőleg megszépíteni a tapasztalatot, és nem akarok szavakat sem rápecsételni. A hatalmas fájdalmak szünetében, a teljes gyengeség és kiürülés közepette, vagy mondjuk egy műtét előtt, amikor nem tehettem mást, mint hogy ráhagyatkoztam, ami történik, ami történni fog, akkor pillanatokra olyan érzés járt át, mintha valami nagyon szép zenét hallgattam volna.
MN: Gondolkoztál azon, hogy miért lettél beteg? Kellett a gyógyuláshoz az, hogy értelmet adj a betegségnek?
SG: A betegség alatt nem, erőm sem volt hozzá. Utána igen, de vigyázni kell, mert ezt nem lehet tudni. Az értelmezés azt is jelentené, hogy megtaláljuk a szükségszerűséget a betegségben és aztán a gyógyulásban, csakhogy ennél én sokkal kevesebbet tudok a genetika, a biológia, a pszichés folyamatok és a véletlen összejátszásáról. És mégis megkérdeztem magamtól, újra és újra, hogy miért lettem beteg. Ez lényegében azt jelenti, hogy hogyan szeretnék tovább élni, min szeretnék változtatni. Mi az, amit nem bírok el ugyanúgy tovább. De a betegség súlyát érdemes levenni a kérdésről.
MN: Miben változtatott meg ez a tapasztalat?
SG: Nehéz erre válaszolni. Nem úgy változtat ez meg, mint a villámcsapás, hanem szép lassan dolgoz át. Amikor tüdőembóliával feküdtem az intenzív osztályon, dolgoztam. Olyan összeszedett tudtam lenni, amennyire talán soha. Ez a képesség kitartott egy ideig, aztán jobbára elveszítettem, de időnként visszatért. Azt hiszem, a legnagyobb változás az, hogy bátrabb és szabadabb lettem.
MN: Engem talán nem is az ijesztene meg, hogy beteg vagyok, hanem az, hogy ezt mindenki tudja. Tehát mások csak a betegség szűrőjén keresztül képesek hozzám eljutni.
SG: Ez magától értetődő. Egy nagy betegség az ember egész létezését kiragadja az addigiakból. A családtagokét is. De mi lenne ebben félelmetes? A törékenységünk? Azok vagyunk, végtelenül törékenyek, ahogy a viszonyaink is. De törékenynek lenni és összetörni, eljutni a mélypontra, ahogy Pilinszky írta, az tényleg ünnepi. Úgy ünnepi, hogy semmiféle külsődlegessége nincs, csak valami nagy és alig-alig elmondható intimitása. A többi beteg közelségében átélt intimitás is ide tartozik. Ott egészen mélységes szolidaritás és összetartozás keletkezik. Nehéz erről beszélni, és fájdalmas is, mert egy részük már nem él. Persze az él és nem él közötti határ sokkal vékonyabb és áttetszőbb, mint ahogy a szép egészségünket élve elképzeljük.
MN: Egyértelmű volt, hogy írsz a betegségedről?
SG: Azonnal eldöntöttem, hogy nem fogok naplót írni. Nem kezelem írói anyagként, ami történik velem, nem dokumentálom az állapotomat. Nem szolgálom ki „szenzációval” a mai voyeurkultúrát. Átélem, ami történik velem, és ha ebből íródik vers, akkor az természetes, ha nem íródik, az se baj. Semmiképpen sem teszem közszemlére, hanem meghagyom a saját intimitásában.
MN: Amikor egy író egy ilyen súlyú személyes élettörténést tesz az írás tárgyává, felmerülhet, hogy esztétikai értelemben érinthetetlenné válik, vagyis a mű kiszakad az esztétikai megítélhetőség köréből, mert egymásra íródik a szerző és a „valódi” személy.
SG: Nem hinném, hogy így van. Az esztétikai megítélés tárgya mindig egy szöveg lehet, egy mű, és nem valakinek az élete vagy a személye. Az én esetemben egy verseskötet, amely nem témákról szól, hanem mond valamit. Sok valamit mond az országról, a közös életünkről, a személyesről, a törékenységről, Istenről. Miért ne volna ez megítélhető esztétikailag? Ha például egy költő szerelmes verset ír, és történetesen tényleg szerelmes, akkor az a vers nem lesz megítélhető esztétikailag? Az már más kérdés, egyáltalán mit értünk esztétikai megítélés alatt. Biztosan nem csupán annak megítélését, hogy valami elég jól van-e megcsinálva. Inkább ennek a valamit mondásnak a megértését, mérlegelését. Egy vers persze csak a költészet hagyományaival, a nyelvvel viszonyba lépve tud valamit mondani. A kritika számára e viszony érzékelésével tehető fel a kérdés, hogy akkor ez most mit jelent nekünk, mit jelent nekem. Mit mond az életről, az életünkről? Milyen kockázatokat hajlandó vállalni, és minek az érdekében? És persze annak mérlegelése is idetartozik, hogy a kritikus, mint olvasó milyen kockázatokat hajlandó vállalni. Ezek feltehető kérdések. A kritikának ezért nagyon fontos szerepe van egy ország szellemi életében. Úgy veszem észre, mára Magyarországon a szellemi teljesítményeknek ebből a fajtájából nagyon szűkös a termés. Ennek a hiánya ma fájdalmasan érzékelhető, mert a kulturális javak egyetlen közvetítője egyébként a piac, az pedig nem alkalmas arra, hogy értékítéleteket termeljen. A piac lényege szerint elsősorban a középszerűséget tünteti ki, mert a mögé könnyebben épül fel pozitív kollektív ítélet. És azt hiszem, nem kedvez az irodalmi értékképzésnek a narcizmus és a leselkedés páros jelensége sem, ami a mai közkultúra általános jellemzője.
MN: Kevés a fórum a kritikai kultúra kiépüléséhez?
SG: Most a beszélgetésünk elejéhez képest egészen más területre léptünk, de rendben van, nincs ellenemre. Habár az előbb is olyasmit állítottam, amit részletesen bizonyítani kellene. A fórumok számának jelentős apadása néhány éve érzékelhető, és az is igaz, hogy a meglévők között kevés karakteres van. A jelenség viszont régebbi keletű. A kritikához legjobban kritikusok kellenek. Olyanok, akik olvasottak, az ízlésüket komolyan kell venni, akkor is, ha tévednek, tudásuk és éles mondanivalójuk van a művészetről és a társadalomról, amelyben élnek, olyanok, akikben van bátorság, nyelvi láttató erő, és persze akiknek módjuk van a legkomolyabban venni, amit csinálnak. A kritikus legfontosabb dolga szerintem nem a kánonok építése, habár természetesen válogat. Elsősorban megbeszélésre késztet, és ezzel kultúrát teremt, segít, hogy a művek irodalommá váljanak. Ha ilyen emberből nemzedékenként akad egy-kettő, az nagy szerencse. Úgy látom, a rendszerváltás után indulók között egyetlen jelentős kritikusi életmű sem tudott felépülni, pedig legalább négy-öt emberben megvolt a képesség ehhez. De valamilyen okból mindegyik elhallgatott. Ebből arra következtetek, hogy az okok csak kisebb részben lehetnek személyesek. Alaposan meg kellene indokolni, és most csak rögtönzök, de ennek a hátterében a 90-es évek nagy tévedéseit látom, amelyek nyomában ijedtség és tanácstalanság lett úrrá sokakon.
MN: Milyen tévedésekről beszélsz?
SG: Az egyik ilyen tévedés az volt, hogy a történelem lényegében befejeződött. A nyugati világ nagy történeti kérdéseire ismerjük a helyes válaszokat. Aki ezeket nem osztja, az ostoba, és ennek megfelelően kell kezelni. A történelmi szükségszerűség 1989-ben fényes és végső győzelmet aratott. Ez azt jelenti, hogy a kádári közelmúlt vagy a 20. század megértésének színvonala sem meghatározó fontosságú, mert a történelem kegyelmi pillanatában minden bajon egyszerre túljutottunk. A jövő nem tartalmazhat nagyobb közösségi fenyegetéseket, vagy ha mégis, csak azt, hogy rossz politikusainknak köszönhetően nem kapunk helyet a történelem gyorsvonatának első osztályán, talán a másodikon sem, ami nagyon sajnálatos, de nem szellemi probléma. Egy másik ilyen tévedés volt, hogy semmit nem tudtunk, nem is tudhattunk az irodalmi piac működésmódjáról és hatásáról a készülő művekre, az induló életpályákra. Igazából ma is keveset foglalkozunk ezzel, pedig a bajok most válnak élessé, amikor szép lassan elmennek azok a jelentős szerzők, akik még a 70-es, 80-as években alapozták meg az életművüket. Úgy gondolom, a 90-es évek társadalma elégtelenül gondolta végig, mit vár az irodalomtól, és jórészt lemondott az irodalom emancipatorikus szerepéről. Eközben az írók, a szerkesztők nem nagyon voltak kíváncsiak arra, mi is történik az országban, arra pedig még kevésbé, hogy máshol mi történik. Furcsa tény, hogy a rendszerváltás utáni időszak egyáltalán nem hozta magával a külföldi, regionális és távolabbi irodalmak iránti érdeklődés erősödését. A magyar irodalom még izoláltabbá vált, aminek ugyancsak ma érzékelhetőek igazán a kárai. Amíg a 90-es évek elején még szerves része volt egy induló költői pályának a műfordítás, mára ez, úgy veszem észre, egyáltalán nincs így. Ha ma a korszak legfontosabb irodalmi orgánumából, a Holmiból akarnánk megtudni valamit az akkori Magyarországról, nem menne. Ha pedig arra lennénk kíváncsiak belőle, milyen kortárs külföldi irodalmak, művek voltak fontosak a kor irodalmárai számára, vagyis hogy mit és hogyan értettek az őket körülvevő világokból, magunkra maradnánk a kérdéseinkkel. Hozzáteszem, én is sok mindenben tévedtem a 90-es években az országgal, az irodalommal és magammal kapcsolatban is.
MN: Mi mindenben?
SG: Húszéves voltam ’89-ben, nem voltam alakítója a rendszerváltásnak. De azt gondoltam – vagy reméltem? – még egy ideig, hogy az éppen születő ország a 19. századi liberális hazafiság gyökereiből fog táplálkozni. Hogy kialakulhat egy teljesítményelvű, ugyanakkor a leszakadókkal szemben szolidáris, humorérzékkel is rendelkező kultúra, és egy olyan állam, amely a hatalmát nem a hétköznapi elnyomásra, hanem az életek észszerű segítésére használja. Ez tévedés volt. Sok szempontot, tényezőt egyszerűen nem vettem figyelembe. Kezdettől nem erre haladt az ország. A kétezres évek elejére ebből a gondolatból bennem semmi sem maradt, a remény szintjén sem. De abban még mindig reménykedem, hogy konkrét helyeken, konkrét, lokális közösségekben lehet teremteni. Hogy ha az országban nem is, de személyesen átlátható kisvilágokban egy ilyen kultúra létrehozható. 1995 óta tanítok az ELTE-n, például ott. Nem állítom, hogy nagy és folyamatos erőfeszítéssel ez lehetetlen volna, én mindenesetre eddig inkább a kudarcokat leltározhatom. De nem bánom egyetlen tévedésemet sem, még kevésbé a kudarcokat, mert a tévedésből, a naivitásból sok érték keletkezett, a kudarcokból pedig mindig az lett, hogy megpróbáltam jobban csinálni. Jelentős egyéni teljesítményekre ugyanis most is van mód, ebben biztos vagyok, és én mindenben, amit csinálok, erre törekszem. Vagy legalábbis arra, hogy ne adjam olcsón a bőrömet.
MN: Mennyi naivitás van abban a kevés értelmiségiben, aki még hajlandó elemzőként-értelmezőként hozzászólni a mai magyar közélethez?
SG: Ha ezt velem kapcsolatban kérdezed, erre nem tudok válaszolni, mert szerencsére mindig utólag derül ki, mi minden volt naivitás. 2014-ben kiadtam egy közéleti esszékből álló kötetet Esernyők a Kossuth téren címmel. Azóta ilyesmit alig írtam, aminek több oka van. Az egyik az, hogy Magyarországon nincsen politika. Ez furcsán hangzik, mert látszólag túl sok is van belőle.
A politika azonban nem hatalomtechnika, és nem a róla szóló beszéd. A politika egyfelől értelmes érvekkel vívott vita a közös jövőről, másfelől szimbólumalkotás, jelzése magának a közösnek. Ahol az előbbi nem folyik, ott valójában semmi közös sem létezhet. Ezt a hiányt még nyilvánvalóbbá teszik az elfedésére szolgáló mindenféle propagandakampányok, nemzeti konzultációk, a „nemzeti” jelző inflálódása. Lényegében a versek írása közben jutottam arra a következtetésre, hogy Magyarország nem létezik. Egy lázálom tölti ki a helyét. Igaz, amit én politika alatt értek, az nem lehet más, csakis demokratikus. Olyasmi, ami nem az intézmények, hanem a közösség képzeletének szintjén alapozódik meg. A demokratikus politika peremfeltétele az a hipotézis, az az elképzelés, hogy nekünk, sok egymást még csak nem is ismerő embernek, van itt egy közös életünk. Nem mindegy, hogy mi történik a másikkal. Nem mindegy, hogy milyen iskolákba járnak a gyerekek. Ez nyelvi probléma is. De milyen esszényelven, hogyan lehet megszólalni akkor, amikor ez a hipotetikus közös nem létezik? Kihez lehet beszélni? Én ezt most nem érzékelem. Úgy tűnik, még az alaptalan bizalomhoz, bizakodáshoz is kell valami alap, és én egy ideje sajnos ezt sem találom magamban.
MN: Ha a demokrácia állapotát a közös képzelet határozza meg, nem pedig az intézmények, hogyan tudunk változtatni ezen? Intézményeket létre lehet hozni, le lehet cserélni, de hogyan lehet átformálni egy közösség politikai képzeletét?
SG: Elvileg igaz, hogy le lehet cserélni az intézményeket, de ezzel a lehettel most könnyű kézzel bántál. Éppen felállt egy diktatórikus uralom, úgyhogy erről a cseréről sem tudjuk, hogyan, mikor jön el az ideje. Most nem mennék bele abba, hogy ez a rezsim nem összehasonlítható a Kádár-korival, mert a technikai és kulturális feltételek teljesen mások. Ahogyan az előbb mondtam, szerintem a politikai képzelet alakítása a politika egyik legfontosabb funkciója. Így tehát először az lehet a kérdés, hogyan lehet visszatérni a politika közegébe. Amennyire kívülről látom, erre fiatal aktivisták, például a Momentumban, jó válaszokat adnak. Meg kell próbálni mozgalmat létrehozni, alulról, a lokalitásokból felépíteni egy új, demokratikus politikai erőt, amely kikényszeríti a propagandanyelvek leváltását, és az érvelést, a valamit mondást juttatja érvényre. De paradox módon ehhez is szükség van új szimbólumok felállítására. Úgy látom, hogy ezek a fiatalok ezt pontosan tudják.
MN: Most diktatúráról beszélsz, egy esszédben meg azt írtad, hogy a felvilágosodásra épülő alapvető emberi értékeket a Fidesz elárulta a menekültpolitikájával. Miért nem hevesebb a tiltakozás?
SG: Úgy érzékelem, a Fidesz menekültpolitikáját a magyar lakosság túlnyomó része támogatja, és nem pusztán a propaganda hatására. Egyszerűen megfelel a világról alkotott elképzelésének, a történelmi reflexeinek, és megkönnyíti a helyzetét, hogy a magyar sajtóból, főleg a tévéadókból sem arról nem kell tudomást vennie, mi történik a Közel-Kelet és Afrika háborús zónáiban, sem arról, mi zajlik a magyar határon. Az sem mellékes, hogy az Európai Unió eddig nem volt képes kialakítani a menekültek befogadásának jó gyakorlatát. Egy-egy pillanatra áttörhet az emberség a történelmi reflexeken, amit szerencsére nálunk is megtapasztalhattunk, de tartósan aligha. Ennél meglepőbb, hogy Magyarországon az sem váltott ki tömeges tiltakozást, amikor a Fidesz-kormány valami konkrét dolgot vett el a lakosságtól. Például a nyugdíj-megtakarításait. Vagy amikor új munkatörvénykönyvet fogadtak el. A problémának tehát része az is, hogy a rendszerváltás után magát a demokráciát nagyon kevés embernek volt módja személyes értékként átélni. Kevesen élték át azt, hogy a demokrácia hozzáad valamit az életükhöz, amiért érdemes tenniük. Újra megerősödött a hatalommal szembeni tehetetlenség tapasztalata, és az, hogy nem éri meg empatikusnak lenni. Ez elég bénító hatású, mert aki nem empatikus, az valójában arra számít, hogy a környezete ugyanúgy hagyná elpusztulni őt is, ahogyan ő hagy elpusztulni másokat. A bizalom értékének beépülése a nevelésbe nagyon lassú folyamat, és csak akkor hatékony, ha újra és újra megtapasztaljuk a megtérülését. Megtapasztaljuk, hogy megéri bízni a vadidegenben, ami nem könnyű, és valóban kockázatos. Nem elvek miatt, hanem azért, mert abból valamilyen pszichés, szimbolikus vagy anyagi haszon származik. De minden pillanatban van lehetőségünk kipróbálni más viselkedésformákat, mint eddig, ha nem vagyunk elégedettek a helyzetünkkel. És Magyarországon nagyon kevesen lehetnek azok.
