„Megélheti, hogy nincs egyedül” - Wéber Anikó ifjúsági író

szerző
Orosz Ildikó
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Rövid napközis tanári működése mély nyomokat hagyott benne, ez alapján, de fikciós eszközökkel írta meg Az osztály vesztese című kiskamaszregényt, amelynek középpontjában az iskolai bántalmazás, vagy ahogy újabban az angol bullying szót magyarítják, a „basáskodás” áll.

Magyar Narancs: Milyennek láttad pályakezdő napközis tanárként az ötödikeseidet?

Wéber Anikó: A napköziben lényegesen többet látunk a gyerekek személyiségéből, mint délelőtt, hiszen a tanórák behatárolt keretek közt zajlanak, kevés az idő arra, hogy a gyerek is szóhoz jusson. A napközi kötetlenebb, a diákok jobban megnyílnak, többet mesélnek, szabadjára engedhetik magukat. Ugyanakkor a problémák is előtérbe kerülnek: mindenki fáradt, türelmetlen, éhes, és ezt gyakran a másikon vezeti le. Több a konfliktushelyzet, akár csak annyi, hogy sorban állunk az ebédnél, és mindenki teper, hogy előrébb jusson. Magyar–filozófia tanár szakon végeztem, a gyakorlatokat gimnáziumokban végeztem, így új élmény volt, hogy a 11 évesek milyen sűrűn bántják egymást verbálisan és fizikailag, és mennyire nem bízhatnak egymásban, mert a barátságaik, szövetségeik gyakran változnak.

MN: Az iskolai bántalmazás, kirekesztés még mindig tabu, a tanár sokszor eszköztelen, az iskolapszichológus intézménye láthatatlan. Ezt szemlélteti, hogy a regényben a tanárok teljesen háttérbe szorulnak?

WA: A gyerekek gondolatainak, érzéseinek és viselkedésének ok-okozati összefüggését akartam láttatni, ebbe nem fért bele a pedagógus szemszöge, úgy éreztem, ezzel szétesne a történet. Szerettem volna megmutatni, mi történik ma Magyarországon egy átlagos iskolai osztályban, amikor ki van zárva a külvilág, és a négy fal közt kicsiben leképeződik a társadalom. Más kérdés, hogy ezek az események gyakran tényleg a tanárok háta mögött történnek. A gyerekek nagyon ügyesen megtalálják azokat a kis öt perceket, amikor lejátszhatják egymás közt a játszmáikat.

false

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Hogyan lehetne ezen segíteni?

WA: Sokféle módszer létezik a problémák kezelésére, de a legjobb a megelőzés lenne. Ehhez az egész rendszert kellene átalakítani. Tapasztalatom szerint a legtöbb bántalmazás nem onnan indul, hogy az egyik gyereknek konkrét baja van a másikkal. Hanem onnan, hogy eleve frusztrált, tele van rossz érzésekkel, amit otthonról hoz, vagy az iskola váltja ki belőle: az, hogy bármikor felelhet, röpdolgozatot írhat, 45 percig csöndben kell ülnie, hogy éhes, de még nincs itt az ebéd ideje… A rengeteg stresszt vezeti le a másikon beszólással, piszkálással, ami elindít egy láncreakciót, mindenki továbbadja a nála gyengébbnek, és ha már nem talál az osztályában ilyet, akkor fölrúg egy kis alsóst. A bántalmazó nem feltétlenül érzi jól magát ebben a szerepben, de egyszerűen nincs más eszköze. Nem véletlen, hogy az alternatív pedagógiák egészen másképp építik fel már a délelőtti oktatást is. Ha úgy indulna egy nap, hogy meghallgatnánk, ki hogyan érzi magát, ha a gyerekeknek lenne lehetőségük mélyebben megismerni egymást, és jobban figyelembe vennénk az életkori sajátosságokat, akkor kevesebb lenne a feszültség és a bántalmazás.

MN: Ráadásul nem ritka, hogy a gyerekek olyan típusú feladatot kapnak, ami még inkább fölerősíti köztük a rivalizálást.

WA: A való életből vettem azt a házi feladatot, amikor a gyerekeknek az otthonuk alaprajzát kell elkészíteniük. El lehet képzelni, milyen frusztrációt él át az a gyerek, aki egy másfél szobás albérletben lakik, látva, hogy a társa háromszintes házat rajzol. Még emlékszem rá, hogy nekem is milyen rossz érzés volt, amikor kisgyerekként le kellett rajzolnunk a nyári élményeinket, és az osztálytársaim többsége, beleértve azokat a lányokat, akikkel jóban voltam, a tengerpartot, a külföldi utat, a lovastábort rajzolta le, míg én a Balatont meg a nagymamánál töltött nyaralást. Még mindig előfordul, hogy tornaórán két csapatkapitány felváltva választja ki a csapattársait, és a sor végén mindig ugyanaz a két-három gyerek áll megalázva. A tanárok néha bele sem gondolnak, hogy ezekkel a módszerekkel milyen sérüléseket okoznak.

MN: A könyved érzékenyen mutatja be a frusztráció és az agresszió egymást erősítő köreit, ezért fontos olvasmány lehet pedagógusok és szülők számára. De kicsit hiányoltam, hogy a gyerekek számára nem mutat föl jó megoldásokat.

WA: Nem akartam didaktikus lenni. Pedagógusként pontosan tudjuk, hogy a félórás kiselőadás – „gondolj bele, fiam, mit tettél, hogy esett ez a társadnak!” – egyszerűen nem ér el a gyerekig. Ráadásul minden osztályközösség és gyerek más, ezért nem létezik mindenki számára követendő, üdvözítő minta. Tanároknak, gyerekeknek, szülőknek közösen kell dolgozniuk egy adott közösségben a jó megoldásokon. Én azt szeretném, hogy ha ezt a történetet elolvassa egy 11–13 éves diák, aki esetleg maga is áldozat, akkor megélhesse, hogy nincs egyedül. Sokszor tapasztaltam, hogy a kirekesztett gyerek meg van győződve arról, hogy egyedül ő az, aki rettentő „ciki”. Ebben a történetben nagyon sokan élnek meg hasonlót, amiből talán lehet erőt meríteni. Másfelől a bántalmazó gyerekek is beleláthatnak az áldozatok fejébe. Kiskamaszkorban a hatás nyilván nem lesz tudatos, de ha tudattalanul elindít valamit, akkor már megérte. Ha pedig egy pedagógus úgy dönt, hogy közösen feldolgozzák a regényt az osztályban, akkor tudatos szinten is elkezdődhet egy jó irányú, a megoldás felé vezető kommunikáció.

szerző
Orosz Ildikó
publikálva
2016/48. (12. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

A Jobbik és az ÁSZ-büntetés
Vona Gábor dilemmái
László Géza írása
Miért maradtak velünk a különadók?
Interjúk
L. Ritók Nóra, Rufus Wainwright, Ráduly György
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...