Mexikói Filmhét az örökmozgó Filmszínházban: Let´s get a taco!

szerző
- sissita -
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A mexikói művésznők, ez esetben konkrétan a filmrendezőnők, különös tekintettel azokra, akik a tijuanai acélfal jóléti oldalán is járatosak, igen tevékenyen keresik identitásukat őseik iguánakoronás portréi és a coca-colás édenkert között. Zapata unokái, latin Mészáros Márták és Szabó Ildikók serege kelt az eső áztatta pampákon, hogy megmutassa: a "harmadik világ", az Esmeraldák konzumálója és az Ivory-filmek rajongótábora is képes mélyebbről merítkezni. A téma és a férfiak a tengerparti dűlőúton hevernek.

A mexikói művésznők, ez esetben konkrétan a filmrendezőnők, különös tekintettel azokra, akik a tijuanai acélfal jóléti oldalán is járatosak, igen tevékenyen keresik identitásukat őseik iguánakoronás portréi és a coca-colás édenkert között. Zapata unokái, latin Mészáros Márták és Szabó Ildikók serege kelt az eső áztatta pampákon, hogy megmutassa: a "harmadik világ", az Esmeraldák konzumálója és az Ivory-filmek rajongótábora is képes mélyebbről merítkezni. A téma és a férfiak a tengerparti dűlőúton hevernek.

Mexikói filmhét az Örökmozgóban

Nálunk, az állítólagos második világban és persze az elsősorban megpuhítandó Egyesült Államokban Alfonso Arau Szeress Mexikóban című megfilmesített szakácskönyve jelentette a kitörést, épp akkor, amikor a mexikói mozik már lemondtak arról, hogy valaha is nagyobb közönséget fognak átcsábítani a helyi merengue-klubból, mint táncközi szivarszünetben a Rambo II-re. A rendező egyik jó húzása, hogy az álpatriarchális társadalom kritikáját is jól belefőzte a könnyre fakasztó kalácsok és a tesztoszteron-túltermelő fürjsültek kavalkádjába. Akkor is ember a férfi, ha gyermekkorában nem kést dobált, hanem a nagyanyja szoknyáján ült, és annak a szaga táplálta későbbi tequilás fantáziáját. Bő színekkel, sírással, romantikus, pikáns és ugyanakkor groteszk történetekkel elérte a mexikói filmnézői eufória a csúcsokat, hogy még Sancho gazda szája is nevetésre bírt húzódni, ha felismerni vélte saját, ebéd után meglazított gatyáját a vásznon.

A kilencvenes évek elején persze a "civilizáltabb" oldalon is készültek már latin ihletésű filmek, az amerikai fenegyerekek tollából, celluloidjából, Banderas és Ross doktor bugyipillangót rebegtető tekintete nyomán. Ám hiába, hogy a százéves aggszüzek és a szomorú özvegyek szemétbe dobták a pészmékereiket e férfibájak láttán, és ápolóik ölébe ugrottak a véres jeleneteknél, csókra csücsörítve elhanyagolt szájukat, azért ezekben a filmekben már benne volt a latino lover sztereotípia leigázásának a szándéka. A sikeres bevándorlók hátán is csak púp lehet az ilyesféle promiszkuitás-előítélet.

"Aki nem ismeri Los Angelest, nem ismeri Mexikót"

A mexikói film pedig ennél is többet akar. Egyre csak telnek a vetítőtermek, az angyalok városában is hódítanak a kétnyelvű, spanglish filmek with american subtitles. A Danzón című például tíz év kihagyás után újra cannes-i jelenlétet biztosított az országnak. A rendező, Maria Novaro leányasszony, az új vonal egyik legmarkánsabb egyénisége. Egy olyan nő portréját ábrázolja a Danzónban saját női szenzibilitásának szűrőjén át, akit negyvenévesen a telefonközponton kívül még mindig a danzón tánc- és egyben partnerkereső klubok szabályos világa köt le csupán, ám egy festői veracruzi kirándulás után újra felkorbácsolódik porosodó libidója. Egy nyomorult hotel prostituált hölgyei, a veracruzi éjszakák, egy fiatal, nagyképű szerető, valamint Suzy, a fernandeli bájokkal rendelkező transzvesztita vezeti vissza a való életbe. Maria Rojo a főszereplő, aki többek között az Esmeralda éjjel érkezik és a Mexikó Szalon minden bizonnyal ígéretes, de nálunk egyelőre még ismeretlen filmek sztárja is egyben, olyan szólót alakít törőcsikmaris magasságokban, hogy azt nem volna érdemes elemeznie egyetlen, személyiségfejlődéssel foglalkozó pszichológusnak sem. A tenger, a szél, a szegénység színorgiája, a teremtő nőiség és a dolgok áradása az egyetlen kapaszkodó a megértéshez. Almodóvarnak, akit azért nagyon szeretünk, bealkonyult volna, ha nem jön ki közben egy újabb sikerfilmmel.

"A belini fal leomlott, ez miért áll még mindig?"

Novaro kicsit későbbi filmje, az Édenkert kissé politikusabb film. Nem hátrányára. A megszámlálhatatlan mexikói határátkelésről, nyelvterület-foglalásról, olcsó turizmusról szóló filmekhez képest rendelkezik azzal a plusszal, ami magába foglalja a spirituális és misztikus aspektusokat, a kulturális, etnikai és szociális határátlépések, valamint a nő-férfi viszonyok átalakulásainak mélylélektani kérdéseit is. Akár Ximena Cuevas, DeeDee Halleck vagy Laura Angelica Simon képzőművészek kísérleti filmjei, vagy a mexikói női fotográfusok kiállításának utazó anyagában Yolanda Andrade, Lola Alvarez Bravo, Vida Yovanovich és Graciella Iturbide magasröptű, szimbolikus reflexiói, erős érzelmi töltésű portréi és utcarészletei. A filmben számos idézet helyet kap Iturbide valóság és fikció határán hullámzó iguánás nőjének képétől kezdve Frida Kahlo mágikus realista festészetéig. Ezek a momentumok finoman illeszkednek abba a modern történetbe, amelyet leginkább a különböző indokok miatt magányos, gyermekeiket egyedül nevelő nők, az olcsó, kalandos életre vágyó amerikai fiatalok sorsa és az egészen frivolnak tűnő szentek élete jellemez. Nincs rajta semmi röhögnivaló.

Ki nevet a végén?

Feketehumor és izgalom Eva López-Sánchez kicsit nyúlós Éjszakai gyilkosság című thrillerjében bőven akad. A napfénygyárból kiábrándult rendezőnő a mexikói filmnegro anyja lehetne, ha volna olyan kategória. A helyi Tim Roth, Rafael Sanchez Navarro mint unalmas életű, regényeihez témát kereső, a halottgyalázástól sem visszariadó, szélhámos író, Sofía, a kétségbeesett szerető, akinek bankkártyákkal kitömött pasasa a lábai között lehelte ki a lelkét, na és Salome, a felettébb kövér kurva valami elképesztő ellensúlyozását jelenti a szappanopera kultuszának és arcképcsarnokának. Ugyanannyira jellemző rá a filmnyelvi újító szándék, mint Busí Cortés Ki nevet a végén című társasjáték-élet filmmetaforájára, amely pedig az ötvenes évek látszólag mozdulatlan vidéki Mexikójába vezet vissza. Ranglétrafüggőség, új liberalizmus, árulás, liliomtiprás, szerelemgyerekek kísérik a játékosok útját. Azonkívül eszméletlenül szép ruhák, épületek, étkészletek, terítékek késztetnek esztelen szemlélődésre. Természetesen két női főszereplő és az őket körülvevő jóságos asszonyboszorkányok kerülnek a karakterbiblia fókuszpontjába Cortésnél is. A Lázadás évei (Gerardo Lara) és a Házasság sava-borsa (Rafael Montero) című mexikói Woody Allen-filmek is láthatók lesznek még a fővárosi bemutatók után vidéken.

A modern élet, szex, drog, rockandroll tengelyét leginkább a női sorsok felől kidomborító és feltérképező férfialkotások, valamint a fent említett filmek is elutaznak Egerbe, Debrecenbe, Szegedre, Székesfehérvárra és Zalaegerszegre karácsonyig. Nem volna jó, ha aztán soha többet nem láthatnánk őket, és be kellene érnünk az új sombrerós tequilával a Trocadero bárban.

- sissita -

szerző
- sissita -
publikálva
1999/45. (11. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...