Mindennapi Potterünk (Anya mesél)

szerző
Kõ Zoltán
publikálva
2001/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Könyv, amit szeretnek a gyerekek. Helyesebben: könyv!!!

Könyv, amit szeretnek a gyerekek. Helyesebben: könyv!!!

A gyermeklélektan avatott szakértői kivétel nélkül örömmel üdvözölték/üdvözlik a jelenséget, merthogy

a) végre olvas a gyerek;

b) ezek a könyvek igazán a jóra tanítanak;

c) ugye, hogy lehet olyan könyvet írni, ami leköti még őket is, csak tudni kell, hogyan;

d) jobb, ha olvas, mint ha számítógépezne/tévézne/a rohadt playstationjét nyomkodná;

e) a fantázia és az absztrakció a lényeg, mert az nevel;

f) egyébként is szinte mindegy, hogy mit, csak olvasson;

g) stb.

Nemzeti büszkeségünkhöz minimum egy jómackó kártyát hozzátehet, hogy a honi boltokat nemcsak egyszerűen elárasztották a Potter-könyvek, hanem ráadásul a magyar mutáció naprakész is, a jól értesültek szerint a hamar ébredő magyar kiadó azon kevesek közé tartozik, akik még idejében s viszonylag olcsó állapotában tudták megkötni az opciót. (Ellentétben például a lengyelekkel vagy a csehekkel.) A fordítással sincsen különösebb baj, ha csak az nem, hogy meglehetősen leegyszerűsíti az amúgy sem túlcizellált nyelvezetet, így aztán lélekdoktorilag, szülőileg és tőkebefektetésileg egyaránt zöld az út.

Születésnapi zsúrra egy átlagos tíz év körüli gyerek minimum négy-öt Harry Potter-kötetet kap ajándékba a többiektől, könyvet adni és kapni nemes dolog, odateheti a másik négy mellé. Karácsonyfa alatt az izgalomtól vinnyogva olvas, Potterrel a kezében másfél óráig üldögél az illemhelyen, a kakaós müzli visszacsorog a szájából. Este órákig húzza az elalvást, és reggel újra olvas, na ugye, a mi gyerekünk, dőlnek hátra megkönnyebbülten a szülők. (Aztán lefekvés után elorozzák a könyvet, itt lakik bennünk a gyermek, már csak ezért is, ugyebár.) Más kérdés, hogy ők még nem feltétlenül tudják, hogy innentől megváltozott az élet. Dickens és Karl May végképp eltemetve a polcon porosodik a Delfin könyvek mellett, rohadjon meg az ezüstpuska, a babók le vannak tojva,

Robinson szakadjon meg

a szigetén. Szóval hogy lehet örülni természetesen, de talán nem kellene annyira.

Gyanús, hogy a Potter-jelenséget a legenda felől érdemes először megvizsgáln. Tudjuk: a munkanélkülivé lett magányos asszony, kegyelemkávén tengődve, gyermeke szórakoztatására alkotta meg a művet. A semmiből. Aha. Vonzó és módfelett működőképes ez a történet.

Anya mesél.

Nos. Mióta világ a világ (irodalom az irodalom), a műalkotást létrehozók természetes vágya volt, hogy valami olyat írjanak/fessenek/szoborjanak/stb., ami még nem létezett. (Hogy az olvasók mit akartak/akarnak, azt senki nem tudja.) Illetve a klasszikus ókorban létezett a másolás kifinomult művészete, s a késői barokkban, manierizmusban egyenesen tökélyre fejlődött az emblémákra, azaz a korábbi kanonizált alkotásokra való utalás, az azokat felidéző összefoglalás technikája - a művész nemegyszer még a saját személyisége felfedésénél is fontosabbnak tartotta a műveltsége megmutatását. Itt azonban, a Potter-jelenségben éppen a fordítottja igaz. Ha létezett valaha is a posztmodern, hát csak azért jött létre, hogy e hét kötetre rúgó regényfolyamban klasszicizálódjon: smaragdzöld a szeme a kerek szemüveg mögött, és ha kell, figyelmeztetően sajog a villám alakú sebhelye.

A Potter-könyvek legelképesztőbb és legimponálóbb sajátossága az, hogy a szerző milyen

gátlástalanul lop

Jó, jó, a recept egyszerű, de csak azután, hogy valaki már sikerre vitte.

Imé a képlet:

Kompilatív technika + minimalizált információ + médiaismeret + adekvát célközönség = világsiker.

Akár egy menedzsertanfolyamon.

A világ irodalmi ipara ugyanis valójában egy hatalmas svédasztal, csak éppen a gyerekek ez ideig még nem értek fel az asztallapig, sámlit meg senki nem tolt alájuk. A Potter-könyvek viszont olyan természetesen nyúlnak le bármit, hogy azon még csodálkozni sem érdemes. Mint afféle mai globális népmesék, szinte kizárólag jól ismert és bevált motívumokat használnak fel, beleértve akár a keresztény mitológiát is. Ráadásul a Potter-jelenség él azzal a felismeréssel, hogy sikeres tömegfogyasztási könyvet ma már sokkal inkább a forgatókönyv-technika, semmint a hagyományos irodalmi eljárások szerint kell megírni. Indiana Jones, Luke Skywalker, Peter Pan vagy éppen Tolkien átültetett hősei aligha tiltakozhatnak, mi több, szemmel láthatóan jól érzik magukat Agatha Christie dramaturgiájában. Tehát J. K. Rowling, a szerző (szerzők?) azzal alkot újat, márminthogy sikereset, hogy esze ágában sincs új fordulatokon és merész megoldásokon törni a fejét, viszont semmiféle kételye nincs a tekintetben, hogy amit már egyszer jól megírtak mások, azt ő szabadon másolhatja. A gyereknek lesz. Úgy értve, hogy előbb egyszerűsíteni, aztán gond nélkül beolvasztani. És ha Umberto Ecotól Lawrence Norfolkig bevált ez az eljárás (csak hogy hazai vizeinken ne kalózkodjunk!), akkor éppen ideje a gyerekeknél is bevetni. És milyen igaza van.

Az se kevésbé dicséretes, hogy a Potter-könyvek nem csupán a kaland- és akciótechnikát emelték át az Indiana Jones-féle filmekből, hanem roppant tudatosan eltekintenek olyan, az irodalomban még meglehetős bevettségnek örvendő elemektől, mint a jellemábrázolás, lélektani folyamatok, lelki problémák stb. Persze nem azért, mert a szerző/szerzők vélhetően ne ismernék, vagy ne tudnák kezelni ezeket. Ugyan már. Van, ami célszerű, és van, ami nem az.

Ezekben a könyvekben

mindenki pontosan

ugyanolyan volt és marad,

kivéve az aktuális algonoszt, akiről a krimiszabályok szerint az utolsó előtti húsz oldalban derül ki az igazság. A szoftver működése kizárja a bonyolultabb összefüggéseket, aki jó, az jó, aki rossz, az rossz, mégiscsak könnyebb így nagykanállal enni. Akciók és pihentető közjátékok is kb. olyan ritmusban váltják egymást, mint ha egy profi hollywoodi dramaturgcsapat adagolná az impulzusokat - szó se róla, remek érzékkel.

Tévedés ne essék: mindez a Potter-könyvekben nem hiba és nem elítélendő bűn. (Máshol sem az.) Pontosabban: nincsen a Harry Potter-jelenséggel semmi baj. A Potter-technika valójában nem is más, mint az a szintetizáló és nivelláló eljárás, amivel a média egyéb ágai (televízió, zene, mozi) már réges-régen éltek, és élnek ma is. Ipari működés, ami a mű (termék) létrehozásától kezdve messzemenően figyelembe veszi a marketingszempontokat, s roppant körültekintően alkalmazza is őket. Bevált az eljárás az úgynevezett lektűrirodalomban is Robert Ludlumtól Leslie L. Lawrence-ig, nem is beszélve az ún. "vastagkönyv-fogyasztás" (a szándékosan terjedelmesre írt, s ezáltal a "komoly mű" benyomását keltő lektűr) ugyancsak kifizetődő technikájáról.

A furcsa inkább az, hogy a gyerekeket célzó kereskedelem, miközben annyi mindent feltalált (E. T.-től Pikachuig), a könyvszerű termékben mindeddig miért nem látott fantáziát.

Különösen a Potter-jelenséget látva érthetetlen ez, hiszen ha a gyerekek felkészületlenek a divatipar, a filmek, a zenei gagyik befolyásaival szemben, akkor miért pont a kalandos könyvek voltak/volnának a kivételek?

Közepesen naiv futurológusok és olvasáskutatók mindmáig a filmtől és a számítógépes játékoktól szokták félteni a könyveket - s most nyilván örvendeznek afelett, hogy Harry kalandjai erősebbek a galaktikus szoftvereknél. Az öröm jogos, kérdés viszont, hogy egy összevont Tolkien-Star Wars-Pán Péter etc. mű után a gyerek mennyire érez ingerenciát a külön-külön alkotások abszolválására. (Alig.) Azaz: lehet, hogy mostantól szeret majd olvasni, kár viszont, hogy mindig csak ugyanazt.

A dologban ráadásul az a legrohadtabb, hogy a sorozatnak (nem a magyar mutációnak)

szinte nincs is gyenge pontja

Rá lehet izgulni, bele lehet süppedni, egyszóval kikerülhetetlen. Vérprofi, mint ahogyan nyilván az lesz a belőle készülő film is. Ergo: a legutóbbi kötet borítóján immár a nagy hírveréssel kiválasztott Spielberg-szereplő arca rajzolódott meg. Mintegy véletlenül.

Gyakorló és leendő szülők pedig amellett, hogy elálmélkodnak az ötlet (lásd: lopás a. m. kompiláció) zseniális nagyvonalúságán, ha még a túlsó parton vannak, legfeljebb azon tűnődhetnek, hogy meddig húzhatják gyermekeik s önnönmaguk Potter-telen életét. (Nem sokáig.) A sikergépezet ugyanis gőzerővel működik, örömködnek a pszichológusok, a Nők Lapja és a könyvárusok. És azért az mégis igaz, hogy ezekben a könyvekben mindig a jó győz, a gonosz pedig veszít. (Ugyan a szórakoztatóipar 99,9 százalékában is, de ezt most hagyjuk.) Olvas a gyerek, és ez jó. Legfeljebb a részek lesznek egyre hosszabbak és befejezetlenebbek, mármint a folytathatóság miatt. Söprűnket a hónunk alá, te is lehetsz kiválasztott, találkozunk a következő kviddics-partinál.

Kő Zoltán

szerző
Kõ Zoltán
publikálva
2001/3. (01. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...