Ilyen sem volt még, hogy magyar költő évtizedek (negyven év) múltán elővegye egykori verskötetét, és annak minden egyes darabját kommentálja; mégpedig úgy, hogy a hajdani költeményekhez új keletű verspárokat asszociál: régi és új kompozíció szembefordításából alkot még újabbat. Márpedig szó szerint ez történt meg Tandori Dezső legutóbbi verseskönyvében. A valaha becsukott mű újra kinyílt, majd ismét bezárult. Bal felől az 1968-as Töredék Hamletnek című kötet versei sorakoznak megannyi költői kérdésként, jobb felől pedig a 2008-ban aktuális válaszok olvashatók. Az ómega s az alfa - mondhatnánk, idézve az egyik vers címét.
A hetvenéves lírikus fő kérdése az, hogy a napok fogytán - az örök veszteségként lepergett idő során - kerekedett-e valami nyereség is? "Aki elveszti egészét, / megleli részleteit" - így hangzik az 1968-as tézis. "Ami eldől, nem áll" - következik rá az aktuális értelmezés. Nincs kézzelfogható nyereség, sajnos: "Most már könnyen beszélek, / mert elfogyásával meglett a lényeg, / a részekkel elvesztettem az egészet, / s az egésszel mégse minden részletét" - mondja rezignáltan és hitetlenül.
Az évfordulós számvetés tehát nemcsak vizuálisan érzékelhető szembefordulásként, hanem lényegét tekintve is. A könyv utószavában legmarkánsabban megfogalmazódó, sokszor megismételt üzenetben az áll, hogy az írónak az irodalom iránti szerelme mára végérvényesen elmúlt, jóllehet minden korábbi alkotása ebből a titokzatos érzelemből táplálkozott: "A Töredék...-nek azokat a verseit, melyeket valami 'többre' érdemesnek tartok, halhatatlan szerelemmel szerettem. De ez átalakult" - mondja. "Annak fontossága múlt el, hogy magamat legjobb valóm szerint érvényesítsem." A kötet címe innen is megérthető talán. Tandori nincs már tekintettel művei sorsára, befogadására. Képletesen fölfüggeszti az irodalmi kommunikációt, kizárva belőle a "másik felet". Arra a kérdésre, "Jogos-e bánatom az egykor legszeretettebb lényt [értsd: a Hamlet-kötetet] illetően?" - amúgy "koanosan" ilyen feleletet ad: "Öt vadlúd a körtefán". Ám a magány megfeleződött terében a vadludak száma is feleződik - fűzi tovább a gondolatsort -, így lesz belőlük 2 és fél vadlúd - és a könyvből 2 és fél töredék.
"Öngyilkosság, vagy majdnem az"
A semmibe, a sakktábla 65. mezejére lépve, Az Éj Felé című 2004-es kötetében már hatvanöt évesen kimondta Tandori: "Szakmámra gondolni se szeretek... / volt némi kelleme, / ez mára odavan". Nagy kérdés tehát, megválaszolhatatlan persze, hogy Tandorinál mikor "kezdődnek" a végkifejletek. Nem véletlen, hogy az új kötet számos szövegében Totyi madár "még élőként" szerepel, noha már 2005 tavaszán meghalt. A Tandori-líra belső történetmenetében ez a fél évtizedes visszadatálás annyit tesz, hogy a költő nem jutott túl, hanem szinte belemerevedett abba a határpillanatba, amely utolsó madarának, Totyi verébnek halálakor bekövetkezett. "Bár maradna meg minden pillanat, / Élnénk Totyival, medvéimmel" - olvassuk most itt, a híres Koan bel canto ("Már csak azt a jövő időt / kívánom, ami elmúlt") ellendarabjában. Totyi elmúlásával kihunyt a költő hite is, hogy a maga teremtette világ különös istenlényei és az irántuk való, hamleti "állhatatlan odaadás" mindenkor megmentheti, megválthatja őt. Ezzel most végképp leszámol: "ez mindened, / Totyi, előreszűkült, végső leheleted. A madár veri májad..." - utalás ez az istenküldötte madár és a prométheuszi küldetésű ember sorsának tragikus összefonódására. S az öt évvel korábbi lemondó gesztust immár nemcsak a madarakra, hanem legsajátabb teremtményeire, könyveire, verseire, ezúttal határkősúlyú Hamlet-kötetére is kiterjeszti.
"Azt mondta valaki, megfenyegetvén, nem bánthatom / 'a Hamlet'-et, 'nekem nehogy bántsd, mert jaj lesz', / eléggé nem értékelhető hang ez" - olvassuk a Kert című, jórészt zsengékből összeállt régi versciklus kommentárjában. Nos, vajon tényleg maradandó sérelem éri a Hamlet-könyvet azzal, hogy egyik-másik része ma már "kínosan" hat? Árt az neki, ha olyan önszeretettel teli versek is vannak benne, melyek most önutálatot váltanak ki? "Zsengénél többnek, jaj, nem tekinthető ez se. / Nem is kérem, bárki mestereim műveivel összevesse." És - végső soron - megingatja a kötet "irodalomtörténeti értékét" az, hogy egyes kulcsdarabjai a szerző számára vállalhatatlanok? Mi történik akkor, ha például a "Most már egyhelyben távolabb" kezdetű Koan II.-ről szólva Tandori odáig megy el, hogy kijelenti: "Rossz ízlésre vall, ha valaki az ilyet szereti"? Alighanem semmi sem történik. Az elválás, eltávolodás, a "szerelemelmúlás" helyet csinál valami másnak.
Ez a "más" akár lehet bölcs megfontolás is, ami egyúttal viszonyítási alap, mérce bizonyos "valós" értékek felbecsüléséhez, sok régi vers hihetetlenül józan, "iskolai használatra" is jól alkalmazható logikai levezetéséhez. "Konzervatív írók vagyunk, fiacskám. / Legföljebb meghökkentően messzire mentünk, / jutottunk - de ellenőrizhető terepen." Azt is megérthetjük a "kvázi" verselemzésekből, hogy a "Némaság a hang helyett / De a némaság mi helyett?" (Koan III.) "felülmúlhatatlan" gondolati vers, és azt is, hogy pontosan, egzaktul miért és mennyiben az. Hogy "Megannyi egyéb hibámat elismerve, / véleményem most, hogy így végigvettem / ezt a kötetet, megannyi / gyengéjével együtt, / az is (véleményem, tehát), / hogy messzebbre azóta se jutottak. / Mindenesetre mázli, / hogy - sokaknak csalódást okozva, nyilván - nem diliztem bele szélsőségeimbe" - mondja.
Fontos megállapítás ez, ha úgy tetszik, hamleti: "Én csak fölszéllel vagyok bolond, ha délről fú, megismerem a sólymot, meg a gémet" - ugyebár. Ez visz közelebb a hitvesztés, a "szerelemlemaradás" hasznaihoz. Arról a sokat emlegetett, evidenciaszámba menő művészi "fogásról" van itt szó, amelyet Tandori régebben A megnyerhető veszteségnek nevezett. Gyarapodás és fogyás, szerelem és szerelemvesztés ugyanis (bizonyos vonatkozásban) egyre megy - mindkettő nyomot hagy és helyet csinál maga után -, és akkor voltaképpen ott vagyunk a Hamlet-könyv egyik felülmúlhatatlan kulcsversénél: "Így keletkezik egy személy, / még csak híjának helyén se" (Félreérted).
Milyen tehát ez a személy, aki itt, az új Tandori-kötet lapjain "keletkezik"? Már csak árnyéka önmagának? Ahogy Shakespeare Hamletjében áll: "egész lénye csupán egy álom árnyéka"? Igen is, nem is. Szellemjárás, valóban, ez a könyv, de ebbe a szóba beleértendő a visszajárás, a visszatérés is. Rögtön a kötet elején szóba kerül egy régebbi verseskönyv, az 1995-ös Vagy majdnem az. Ennek címe Szabó Lőrinc Semmiért egészenjéből megfejthető: "öngyilkosság, vagy majdnem az" - "az akkoriban aktuális (eszmei!) öngyilkosság-témára utalva".
"Nem teszek eleget. Eleget tettem"
De tegyük hozzá, nemcsak erre céloz itt Tandori, hanem egy múltbéli, rendkívül jelentős költői fellendülésre, a Madárzsoké körüli pezsgés felejthetetlen korszakára is. Nem véletlen az 1995-ös "furcsa visszatérés" ilyetén kiemelése. Az sem elhanyagolható körülmény, hogy a Hamlet egyik emblematikus darabjára, az Hommage-ra rímelő Halottaimhoz a Vagy majdnem az kötetből lett ideemelve, miként más fontos verspárok is. Az új könyv tehát felfogható a dicsőséges Vagy majdnem az lenyomataként, árnyékaként, egy új visszatérés ígéreteként. Ezt a lehetőséget persze most is, mint korábban is mindig, a halállal való szembenézés kínálja neki. A Hamlet-kötetet nyitó Hommage - mely Tandori egész költészetének kulcsa - halálversként való egyértelműsítése mindenképp ebbe az irányba mutat, joggal, hiszen a költő teljes életművét a halál jegyében alkotta meg.
A "szerelemlemaradás" lemondásából már-már kimondhatatlan belső (emberi) értékek, öröklétű, mozdulatlan "ottliki meglátások", "erős dolgok" keletkeznek - ez a kötet utószavának vezérgondolata, Tandori most is, mint mindig, előttünk jár az önértelmezésben, ám a fél-töredékké alakuló reflexiók szerencsére nem fedik le (vagy föl?) maradéktalanul a költői szövegeket, hanem maguk is irodalmi matériává szövődnek. "Ma nincs királyfi, nincs súgó, nincs Horatio". Csak az van, hogy az ember nemigen tud átvergődni a Várhegy túloldalára, az, hogy a lehetetlen létezés körülményei, a máj- és veseműködés elégtelenségei szüntelenül belenyomják az orrát a tömény "egzisztencializmusba". Hogy "elmúlt egy hülye világ, jött egy másképpen ronda", és hogy "nem is érdemes sehova sem indulnod, mert odaérni / úgysem akarnál".
Tandori ezekből a negatívumokból épít most - paradox módon - pozitív költészetet. Régebben úgy vélte, hogy még mindig ez a legjobb, amit tehet. Ma úgy látja, hogy az a legkevésbé rossz, amit tesz: "ilyet ki lát? Ki látja egybe, / ami lehetne, ami egybe-nem-látva: / csak önmaga kétes mása, / azé, ami nem is volt. / Semmin dögfolt." Ebben a különös pozitívumban áll az új visszatérés esélye. Mert mindez nem (csak) játék a szavakkal. A játék, a humor valódi szemléletváltást mutat, ez pedig igazi számvetés, számadás eredménye - sok-sok utalással Kosztolányira és a többi számba jövő költőelődre. Arról van szó, hogy közelítve egy bizonyos határhoz, az ember már levetkezi a megfelelés imperativusát. "Nem teszek eleget. Eleget tettem" - mondja. De - és ez komoly hangsúlyt kap - a negatív anyagformálásnak is megvannak a maga mesterségbeli és erkölcsi szabályai.
"Minden, ami igaz, / teljes tájában az. / Ennek átfordulnia, / hogy annak hitellel legyen híja. // És akkor semmi híja." Ennek a hitelességnek van fedezete. Tanú rá maga a könyv.
Kláris Kiadó - Q. E. D. Kiadó, 2008, 230 oldal, 2800 Ft
