Könyv

Néha sehogy, néha felszínesen

Bárdosi József: Évek és képek. Történelem és/vagy esztétikum 1960–2010
szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az MMA művészetelméleti tagozatának megbízásából idén februárban jelent meg Bárdosi Józsefnek, a váci Tragor Ignác Múzeum főmuzeológusának az 1960-nal kezdődött ötven év magyar festészetét feldolgozó monográfiája.

A hátsó borító szövege alapján „Bárdosi József művészettörténész arra vállalkozott, hogy a magyar festészet olyan 1960 és 2010 között született realista műalkotásait sorakoztassa fel, amelyek a valóság elől nem tértek ki, hanem a következményeket is vállalva felmutatták azt”. A vállalkozás kifejezés szerény, tekintve, hogy a tárgyalt időszak művészetének feldolgozása még sok szempontból gyerekcipőben jár. Csak hogy a közelmúltból vegyünk példákat, a 60-as évekről most rendezett sokat vitatott óriástárlatot a Magyar Nemzeti Galéria (Keretek között) és a Műcsarnok (Egy/Kor), a 70-es évtized pedig az elmúlt években került a művészettörténeti kutatások előterébe. Az utóbbi harminc év feldolgozása azonban a még megfelelő távolság hiányában nagyrészt a közeljövő feladata.

A könyv a teoretikus megalapozás után Évek és Képek címmel az 1960 és 1989 közötti időszak festészetét tárgyalja kronologikus rendben közel 150 oldalon keresztül, majd a Képek a rendszer­vált(oz)ás után fejezetben az 1990 és 2010 között született művekből válogat. A bőbeszédű, de sokszor kissé kaotikus történeti-elméleti részek után egyesével elemzi a kiválasztott festményeket. A könyv egyik pozitívuma, hogy minden hosszabban elemzett műhöz nagy méretű, jó minőségű reprodukció tartozik.

A bevezető fejezetben Bárdosi némi megvetéssel és csalódással vázolja fel korunk posztmodern gondolkodásának hátulütőit. A diskurzus kifejezést egész egyszerűen a „nem-jelentésre épülő” felesleges beszédként határozza meg, a tárgyalt időszak értelmezésére tett kísérleteket a „kötelező nyugati szellemi export” ideológiai maszlagjának nevezi. Álláspontjával nem is vitatkoznék, egyébként is könyvtárnyi irodalma van a témának, a mellett viszont nem lehet elmenni, hogy a szerző pontosan azt teszi háromszáz oldalon keresztül, amivel szemben fellépni kíván. Történeti munka vagy objektív ismeretterjesztés helyett éppenhogy ideológiailag meghatározott és személyes érzelmektől befolyásolt szempontból beszél témájáról.

Vállalt célkitűzése, hogy olyan, politikai korszakokon átívelően érvényes, a valóságot őszintén felmutató „időképeket” sorakoztasson fel, melyek a (szerinte a rendszerváltás után sem változó) „ideológiai kánonképzésnek” estek áldozatul. A Kádár-korszak hivatalos kánonját felülvizsgálni természetesen elengedhetetlen, de a könyv képanyagának szinte egésze már rég átesett ezen. Végeredményben a ma leginkább elismert és feldolgozott művészekről (mint Csernus Tibor, Lakner László, Fehér László, Gerber Pál, Konkoly Gyula, Hejettes Szomlyazók stb.) állított össze valóban reprezentatív névsort, amit önmagában nézve a mű érdemei közé lehet sorolni. A téma is kifejezetten izgalmas, de sajnos a könyv és szerzője nagyon sok szempontból célt tévesztett.

Nem teljesen világos, pontosan kinek íródott a könyv. A szerző szerint sok esetben olyan fogalmak is magyarázatra szorulnak, mint a sztahanovista vagy a vasfüggöny, a könyv témájához tartozó, sokszor visszatérő művészeti szakkifejezéseket viszont, mint a pop-art vagy a neomanierizmus, néha sehogy, néha felszínesen magyarázza. A happening, az installáció és az environment műfajait pedig egész egyszerűen félredefiniálja, a szöveget súlyos fogalmazásbeli figyelmetlenségek és pontatlanságok tarkítják.

A művészettörténeti összefoglalástól elvárt objektivitás számos ponton sérül, a releváns forrásokra való hivatkozás is sok kívánnivalót hagy maga után. Itt egyrészt a téma nagyságához képest kevés és látszólag random módon felhasznált szakirodalomra gondolok, vagy akár arra, ahogy mindenféle kritika nélkül hivatkozik folyamatosan a Wikipédiára, ami egy magát komolyan vevő, hivatalos intézmény kiadványánál egyszerűen megengedhetetlen.

A nem felvállalt szubjektivitás, a sokszor gúnyolódó hangnem még inkább hiteltelenné teszik Bárdosi megállapításait, nem beszélve a sokszor céltalan, szubjektív kitekintésekről. A gender stu­diest teoretikai gumicsontnak, az esztétikai korszerűséget indoklás nélkül álproblémának nevezi, vagy idézhetnénk több olyan példát, mint az a megállapítás, miszerint az „1990-es évek kortárs nőművészeti felbuzdulása a demokrácia keretei között már kissé indokolatlannak tűnt”. Sajnos számos esetben találkozunk kifejezetten személyeskedő, elfogadható érvek nélküli megállapításokkal is. Ha valaki a Kádár-korszakkal vagy a rendszerváltás utáni időszak fejleményeivel szembeni ellenérzéseit szeretné alátámasztva látni művészettörténeti köntösbe bújtatva, az minden bizonnyal élvezni fogja Bárdosi könyvét. Aki viszont az 1960 és 2010 közötti magyar képzőművészetről szeretne többet megtudni, az vagy kritikával vegye kezébe a művet, vagy ha lusta, egész egyszerűen csak nyissa meg a Wikipédiát.

 

MMA, 2017, 304 oldal, 5510 Ft

szerző
Márkus Eszter
publikálva
2018/15. (04. 12.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...