„Nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni” - Orhan Pamuk író

szerző
Köves Gábor
publikálva
2015/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

2005-ben bírósági idézést kapott, 2006-ban Nobel-díjat. Megsértette a török identitást – vádolta a török állam. Megörökítette Isztambul melankolikus lelkét – dicsérte a Nobel-bizottság. A 63 éves regényírót Isztambul ázsiai oldalán értük utol telefonon, hogy az irodalom és a foci kapcsolatáról, az örmény népirtásról és saját üldöztetéséről kérdezzük.

Magyar Narancs: Gyerekfejjel rádión hallgatta a futballközvetítéseket, s mint írja, ezek a feszült figyelemmel kísért adások nagyban hozzájárultak a vizuális képzelő­ereje kiteljesedéséhez. Melyik volt a mérkőzések Háború és békéje?

Orhan Pamuk: Kisiskolás éveim alatt megrögzött futballrajongó voltam. Modern, nyugatias, szekuláris családba születtem, olyanba, ahol mindenkinek megvolt a maga istenített futballklubja. Én sem lógtam ki a sorból. A Fenerbahçe volt az én csapatom, de Galatasaray-rajongókról is tudok a családban. Egy-egy rádióközvetítés nálunk egybeolvadt a családi élet folyásával, focihírek keveredtek a családi pletykákkal. Gyermekkorom legnagyobb élménye az 56-os török–magyar meccs volt. Négyéves voltam akkor. Az egyik török újság külön lapszámot szentelt az eseményeknek – az apám, mint valami szent ereklyét, megőrizte a lapot, ezt később én és a bátyám rongyosra olvastuk. Ezen tanultam meg írni és olvasni. Tudja, mekkora dolog volt ez nekünk, hogy 3-1-re megvertük a világverő Puskásékat? Csak úgy repesett a szívünk a nemzeti büszkeségtől.

MN: Egyik írásában a törökök erős uniós vonzalmai mellett érvelve példaként hozta fel, hogy kedvenc csapata, a Fenerbahçe mindig is az európai kupasorozatokban játszott.

OP: Közel egy évtizedet töltöttem – és talán vesztegettem el – azzal, hogy védeni próbáltam Törökország politikáját, és szenvedélyesen bizonygattam, hogy feltétlenül csatlakoznunk kellene az Európai Unióhoz. Úgy 2003 és 2010 között ez volt a fő vesszőparipám. Merőben politikai számítás volt ez a részemről. Meggyőződésem volt, hogy az unió igencsak jó hatással lesz a török politikára, hogy a belépés egy liberális demokráciát hozna magával, s minden más jót, ami ezzel jár: szólásszabadságot, sajtószabadságot, a kisebbségek jogainak védelmét – és így tovább. Igyekeztem meggyőzni az olvasóimat és a nem olvasóimat, törököket és nem törököket, hogy Törökország igenis része Európának. Nézzék csak meg a Fenerbahçét! Úgy gondoltam, a foci kellő vizuális szimbólum lehet a meggyőzéshez: egy török focicsapat, amely mindig is az európai kupákban játszott.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

MN: Törökország kelet–nyugati kettőssége, földrajzi és kulturális megosztottsága a regényeinek is fő témája.

OP: A nyugati típusú modernizáció nálunk kétszáz éve indult meg. Az Oszmán Birodalom elitjének keze volt a dologban. A folyamat máig nem ért véget, ahogy az ezzel járó vita sem: nyugati modernizáció vagy hagyománytisztelet, Európa vagy iszlám – kétszáz éve vitatkozunk ezen, azóta van napirenden a merre és mennyit kérdése. Kelet és Nyugat, Ázsia és Európa közt őrlődünk, ezt a dilemmát rágjuk ember­emlékezet óta. Ezek nálunk korántsem elméleti, hanem nagyon is húsbavágó, drámai kérdések. A modern török irodalmat is ez a dilemma, az úgynevezett Kelet–Nyugat-kérdés hívta életre. Megjelentek, persze igencsak sztereotip módon, a Nyugathoz igazodó sznob regényhősök, velük szembe pedig a tradicionalista, bigott hagyományőrzők ugyancsak elnagyolt alakjai kerültek. Ezek ütköztetéséből újfajta műfaj született; ezt hívjuk mi Kelet–Nyugat-regénynek. A fehér kastély című könyvem ennek a Kelet–Nyugat-dilemmázásnak egy kései, posztmodern és ironikus változata. Ám mindig fennáll a veszély, hogy a túlzott agyalás végül nem vezet semmire: legfeljebb néhány vaskos közhelyhez és semmitmondó általánosításhoz jutunk. És hát miért ne létezhetne harmóniában a kettő együtt? A Fekete könyv című regényemben szépen megfér egymással a posztmodern a hagyományos szúfi formákkal.

MN: Azért volt önnek egy kifejezetten modernista korszaka is
– saját bevallása szerint csak miután ezt sikerrel leküzdötte, A fehér kastély megírásakor talált rá a saját hangjára. Nem hiányzik olykor a fiatalabb, modernista énje?

OP: Öntudatos fiatalemberként, komoly regényírói igényekkel léptem a pályára. Húsz is alig múltam, de ha megkérdezték, mit csinálok, fennen hirdettem, hogy épp egy nagyregényen dolgozom. Szegény rokonaim, a fejüket fogták, hogy miért akar ez a tejfelesszájú embergyerek regényt írni, amikor élni is alig élt még. Próbáltak jobb belátásra bírni, figyelmeztettek, hogy jóformán még semmit sem láttam az életből, de én ezen csak felhúztam magam, és indulatosan odavetettem nekik, hogy nem tudtok ti semmit; az irodalomnak nem az életről, hanem az irodalomról kell szólnia! Engem, a lánglelkű modernistát más sem érdekelt, mint a metafizika nagy kérdései és a történetmesélés különféle módozatai. Ma már csak mosolygok azon az öntudatos fiatalemberen, akit a bácsikái is csak megmosolyogtak: jól van, fiam, írjál csak, de azért nem ártana élned is. Így, negyven év elmúltával már hajlamos vagyok igazat adni a bácsiknak. Mára talán már elég élettapasztalatot gyűjtöttem, elég bölcsességet halmoztam fel, és elég hülyeséget követtem el, hogy legyen mit a szövegbe aprítanom, anélkül, hogy a metafizikára éhes, modernista énemet táplálnom kéne.

MN: Gondolom, a maradandó élettapasztalatai közé tartozik az is, hogy miután egy svájci lapnak azt nyilatkozta, hogy a törökök egymillió örményt és harmincezer kurdot mészároltak le az Oszmán Birodalomban, s ezzel népirtást követtek el, kisvártatva bíróság előtt találta magát. A vád: nyilvánosan megsértette a török identitást. Képes volt azért némi derűvel szemlélni az eseményeket?

OP: Egyszerre volt ez az egész felettébb komikus és nagyon is tragikus. Mivel a saját bőrömre ment a játék, nem tudtam kívülről szemlélni a dolgokat, kivonni magam a feszültség alól. Ennyire szembemenni mindazzal, ami európai – ez nagyon is elkeserítő volt. Nagy napja volt ez a török nacionalizmusnak. Egyszer csak ott találtam magam a harctéren, két, egymással hadakozó tábor, a liberális európaiak és a konzervatív nacionalisták, illetve a vallásos konzervatívok között. Ez az egész nem annyira az én személyemről, sokkal inkább erről a harcos szembenállásról szólt, azért is lett ekkora ügy belőle. Fenyegetéseket kaptam, a fejemet követelték, egy időre még száműzetésbe is kényszerültem. A helyzetben rejlő mélységes iróniát persze mindvégig éreztem, de viccnek azért rossz volt. Mindez ma már jócskán mögöttem van, nem nagyon foglalkozom vele.

MN: A helyzet odáig fajult, hogy egy vidéki kormányzó könyv­ége­tést rendelt el. Valóban égettek?

OP: Igen, de inkább beszéljünk másról, nem akarok azzal jönni, hogy ez ezt tette, az meg azt; nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni. Nem tartom magam kifejezetten politikus embernek, számomra az igazi szabadságot az irodalom jelenti.

MN: Épp száz éve kezdődött a törökök által elkövetett örmény népirtás. Ma már nyíltan lehet Törökországban népirtásról beszélni?

OP: Talán történt egy kis pozitív elmozdulás. Talán. Vannak egyetemek, ahol ma már lehet beszélni erről, de főleg az interneten és a kisebb magazinokban folyik a diskurzus. Ez is valami, hiszen tíz éve még ennyi is bőven elég lett volna ahhoz, hogy perbe fogják és lecsukják az embert. Ma, ha valaki kisebb lapokban, értelmiségi körökben vagy az egyetemen nép­irtásról beszél, nem kell a börtöntől tartania. De a törökök többsége nem tud és nem is akar tudni erről a diskurzusról.

MN: Erős nosztalgia él az emberekben az Oszmán Birodalom után?

OP: Nyugati lapokban én is olvastam olyasmiket, hogy a törökök milyen heves nosztalgiát táplálnak a régi szép, birodalmi idők iránt. Ez azért nem egészen fedi a valóságot, komolyan senki sem akar visszatérni a régi időkbe, senki sem vágyja vissza a szultánt. A törökök ragaszkodnak a modern idők vívmányaihoz, fontosnak tartják, hogy Kemal Ata­türk egy modern, szekuláris köztársaságot adott nekik. Ugyanakkor, ha a törökökön erőt vesz a kisebbrendűség, és bizonyítani akarják a világ felé az erejüket és fontosságukat, akkor rendszerint az Oszmán Birodalom kerül elő. Lássa a világ, hogy milyen fontosak és diadalmasak is voltunk egykor. Gyerekként még nagyon is éreztem valami melankóliával vegyes szomorúságot az embere­ken. Abban az időben, amikor Puskás a magyar válogatottal nálunk járt, még álltak az Oszmán Birodalom építészeti remekei, de már átadták magukat az enyészetnek. A gyerekkorom is jórészt ezekben az épületekben, a pasák hajdani kastélyaiban telt. Egy enyészőfélben lévő kultúra volt ez Európa peremén. A modern Törökország kezdetben provinciális, szegény kis országot jelentett, s e sivárság elől jóleső érzés lehetett a gazdag múltba menekülni. Erről a melankóliáról, apám generációjának átható szomorúságáról, az ebből fakadó öncsalási kísérletekről sokat írtam az Isztambul című könyvemben. De engem már elkerült ez az oszmán nosztalgia.

MN: Sok személyes élmény köti a két éve rendszerellenes tüntetéseknek otthont adó Taksim térhez is. A gyermekkorát is e nevezetes tér szomszédságában töltötte.

OP: Az egész életemet a tér közelében töltöttem. Annyi mindent láttam én már itt, egyik politikai megmozdulást a másik után. Baloldaliak, szocialisták, jobboldaliak, nacionalisták, fasiszták – mindenki megfordult már itt tömegével. Láttam őket magukban és egymásnak esve, láttam gyűléseket, tüntetéseket, halállal végződő összecsapásokat, mindent. Törökország történelme kicsiben – ez a Taksim tér. Néha azt gondolom, meg kéne írnom a tér személyes történetét. Olyan vagyok, mint gyermekkorom hőse, Tanpinar, a nagy török író. Megrögzött szemlélődő és vérbeli kívülálló.

MN: A szemlélődés sem mindig veszélytelen mesterség. Törökországban – mint egy írókollégája megjegyezte – az utca a férfiaké.

OP: Nem kétséges, Törökország olyan ország, ahol a nők nagyon is elnyomott helyzetben vannak. Nagy a kísértés, hogy politikailag korrekt szlogenek mögé bújjak, és mindenféle szép teóriát gyártsak, de mi tagadás, én is csak férfi vagyok, méghozzá nagyon is tipikus török férfi. Része vagyok annak a rendszernek, amit most épp önnek kritizálok. A korai regényeimet teljes joggal bírálták azért, mert a nők alig jutottak szóhoz bennük, vagy ha mégis, hiányérzetet keltettek. Mentsé­gemül csak azt tudom felhozni, hogy férfiként némileg korlátozottak a tapasztalataim a női lelket illetően. Az elmúlt években megjelent regényeimben igyekeztem kellő önkritikával viszonyulni ehhez a hiányosságomhoz. A feminizmus, a nők jogai a politikai iszlám legérzékenyebb pontjának számítanak. A politikai iszlám képviselői 10-15 éve még áldozatokként tekintettek magukra, de hatalomra kerülésükkel semmit sem tettek a nők jogaiért. Nem is olyan rég maga Erdoğan tett nyilvánosan lekicsinylő megjegyzéseket a feminizmusra.

MN: Margaret Atwoodról sokszor leírták már, hogy feminista, a kanadai írónő viszont önről írta le, hogy Pamuk a törököknek olyan, mint egy guru és egy rocksztár keveréke.

OP: Margaret Atwood ezt a kapcsán írta, még azelőtt, hogy megkaptam volna a Nobel-díjat. A díj nem lustított el, sosem tekintettem úgy a Nobel-díjra, mintha valami irodalmi nyugdíjalap lenne. A díjjal járó pénzösszeg nagy részéből egy múzeumot nyitottam: az Ártatlanság Múzeumát. Azokat a tárgyakat gyűjtöttem ide össze, amelyeket Az ártatlanság múzeuma című szerelmes regényem szereplői használnak vagy említenek. Várostörténeti kiállításnak sem utolsó. A regény tulajdonképpen nem más, mint a múzeum nem hivatalos katalógusa. A könyv 2008-ban jelent meg, a múzeum 2012-ben nyitotta meg a kapuit. Két évet szenteltem a projektnek, ezalatt az irodalmat is hanyagoltam. De nem volt más választásom: a bennem lakó bukott festő kikövetelte magának.

MN: Merthogy festőként indult.

OP: Hát, igen, a rádióhallgatáson kívül talán ez is szerepet játszott abban, hogy íróként vizuális történetmesélő lett belőlem. Héttől egészen huszonkét éves koromig minden igyekezetemmel azon voltam, hogy festő legyek. Festői ambícióimról az Isztambul című memoáromban eleget olvashat. Egy festő veszett el bennem, és ez az elveszett festő lépten-nyomon kikívánkozik a regényíróból. A nevem Piros a szó szoros értelmében festői regény: festőket tettem meg főszereplőnek. A történetet a tizenhatodik századi Isztambulba helyeztem, de ugyanezeket az érzéseket és dilemmákat érintettem volna, ha más helyszínen és más korban játszódna a regény.

MN: Kapott állami támogatást a múzeumához?

OP: Nem is kértem. Nem akartam, a politikai előéletem miatt sem. Lehet, hogy bolondság, de az egészet a saját pénzemből ­finanszíroztam. Hál’ istennek, a múzeum immár önellátó; nagy népszerűségnek örvend, és ez engem boldoggá tesz.

szerző
Köves Gábor
publikálva
2015/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 grrr
    grrr
    2015. augusztus 12., szerda 15:06
    "Igen, de inkább beszéljünk másról, nem akarok azzal jönni, hogy ez ezt tette, az meg azt; nem akarok az áldozat szerepében tetszelegni."

    Csak egyszer bírnák ilyen mondatot olvasni egy hazai politikai tényezőtől, vagy akár civiltől.

    Nálunk Dunát lehet rekeszteni hősökkel, elnyomottakkal, üldözöttekkel, különféle mártírokkal.

    Én néha szeretnék is.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Demokratikus ellenzék
A 2014-es összefogás kudarca és tanulságai
Kényszermegoldás
Nyári kórházi kapacitásátadás
Vígszínház az egész világ
Marton László életműinterjúja
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...