Magyar Narancs: Lehet ma még szerelmes verssel hódítani?
Lator László: Minden attól függ, hogy van az a vers megírva. A költészetben nem az a lényeg, hogy miről szól. Ha a világirodalom legnagyobb verseit összefoglaljuk fogalmi-prózai nyelven, csak egy ócska közhely jön ki belőle. Ugye, ha elmondjuk, hogy „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”, az prózai fordításban annyit tesz, hogy Petőfi ősszel azt gondolja, hogy meg fog halni, és az özvegye nem fogja igazán meggyászolni. Ez semmi. Az a kérdés, hogy írják meg. Ha jól írják meg, és jól mondják el, lehet vele hódítani.
MN: Ellentétben a szerelmes lírával, az erotikus költészettel mintha az ön generációja kissé szemérmesen bánt volna.
LL: Ez ügyben nem csak az én generációmról kéne beszélnem. Magyarországon volt egyfajta belénk rögzült szeméremérzés. Emlékszem, amikor Weöres Sándor megírta a Fairy Spring című versét, ami egy kamasz gyerek és egy idősebb gyerekgondozónő testi szerelméről szól nagyon szókimondóan, akkor nemcsak a pártközpontból intették le, hanem jöttek a megbotránkozott levelek vidékről is. Én azt gondolom, hogy eljött az az idő, amikor igenis szókimondóan kell erotikusnak lenni. Van a pornográfhoz közeli költészet, ami abban leli kedvét, hogy beletesz egy versbe, akár egy szerelmes versbe valami trágárságot. Én azt gondolom, hogy a testi szerelem testrészneveit bele kellene tenni a versbe, épp annyira, hogy azok felemelkedjenek a trágárság szintjéről. Az sem jó, ha trágár, de az sem jó, ha hidegen, tudományosan vannak néven nevezve a testrészek, a ki-hova-mit-tesz. Meg kell találni a módszert, a szinte néven nevezés módszerét, hogy az egyébként a közhasználatban trágár szó ne csak hogy megtisztuljon, de emelkedett is legyen a szó legjobb értelmében. Én erre tettem is kísérletet.
MN: Az egyik legszókimondóbban erotikus verse a 69 évesen írt Orpheusz.
| ||
LL: Igen, az Orpheuszban (lásd lent - a szerk.) írtam meg talán a legszakszerűbben, de nem a szó hideg értelmében szakszerűen, hanem a szókimondó pontosságot értve, a testi szerelmet. Az első kötetem 1969-ben jelent meg, elküldtem Illyés Gyulának, aki válaszlevelében két verset emelt ki: az egyik egy Hajnalka című vers volt, ami egy növényi sarjadás leírása, a másik a Szomjúság című erotikus versem, ami akkor még szokatlanul szókimondónak számított. Illyés szemérmes költőalkat volt, nagyon csodálkoztam, hogy éppen ezt emelte ki.
MN: Szavalta az Orpheuszt nagy nyilvánosság előtt?
LL: Egy nyíregyházi beszélgetésen. Borkóstoló is volt a beszélgetés után, ezért zsúfolásig volt a terem. Veiszer Alinda feltette a kérdést, hogy a közönség vajon hogy fogadná, ha elmondanám az Orpheuszt; szóval beletaszigált egy olyan helyzetbe, amiben végül felolvastam. Ez még egy pesti, bágyadt, entellektüel közegben is elég szókimondó versnek hatna, szóval, felteszem, ülhettek olyanok is Nyíregyházán, akiknek ez egyenesen megbotránkoztató volt, és nem csak egy ilyen-olyan érdekesség. A felolvasás végén Alinda megszavaztatta a közönséget, hogy vajon szabad-e egy ilyen verset nagy nyilvánosság előtt elszavalni. Nem tudom, hogy tapintatból-e vagy szívjóságból, de a többség feltartotta a kezét.
MN: Az állami rádiók valamelyikében is elszavalható lenne az Orpheusz?
LL: Nem hiszem, hogy ez ma beleférne, bár annak idején olvastam fel erotikus verseket, sőt csináltam egy irodalmi műsort is, amiben erotikus versek szerepeltek. Mostanában mintha ez nem volna szokásos.
MN: Beköszöntött a prüdéria?
LL: Nem mindenhol köszöntött be, a villamoson biztosan nem. Gyakorta hallom a vazze kifejezést, ami, ugye, a bazdmeg mai változata. Ez persze nem erotika, csupán a szóhasználat szabadságának a megnyílása a villamoson.
MN: A most Szabad szemmel címmel megjelentetett esszék között szerepel egy írás Illyésről, és a levélváltásukat is közli benne. Illyést is mintha elfeledték volna.
LL: Illyés épp most kezd egy kicsit visszatérni az irodalmi köztudatba. Ennek az egyik magyarázata az, hogy a lánya most például sajtó alá rendezte az 56-os, titkos naplóját, amit elásva tartott. Az én nemzedékemnek nagyon sokat jelentett, hogy Illyés egy olyan verset tett közé 56-ban, mint az Egy mondat a zsarnokságról. Közszájon forgott, hogy ezt Illyés akkor írta, de én véletlenül már korábban is olvastam, valamikor az ötvenes években. Illyés most egyáltalán nem népszerű, különösen költőként nem, ezekkel a naplóival azonban mintha visszatérőben volna.
MN: Az, hogy Illyés ma nem népszerű, annak is betudható, hogy sokak emlékezetében úgy él, mint aki aztán kiegyezett a kádári hatalommal?
LL: Lehet Illyést ezzel-azzal vádolni, talán vádolják is, ám ez mit sem változtat azon, hogy ezekből a naplókból meg lehet tudni, milyen volt a közelmúlt vagy félközelmúlt világa. Ha valaki elolvassa Illyés naplóit, hiteles képet kap erről a világról, amiben mi éltünk. És ez akkor is így van, hogy ha ő, teszem azt, Aczél Györggyel vacsorázott.
MN: Ma az udvari művészeknek ott van a Magyar Művészeti Akadémia. Önt nem környékezték meg?
LL: Nem környékeztek meg, gondolom, azért nem, mert egyik alapítója és tíz éven keresztül ügyvezető elnöke is voltam a Széchenyi Irodalmi Akadémiának. Eszükbe sem jutott, gondolom, hogy egy ilyen alakot érdemes megkörnyékezni.
MN: Néhány éve fellángolt egy pillanatra a közéleti költészet. Örvendetes fordulatnak tartja a költői elégedetlenség ilyesfajta megnyilvánulását?
LL: Én nem bánom, ha a közéleti költészet előtérbe kerül, de a direkt politikai költészetet nem támogatom. Ha a politikai nézeteinkről akarunk beszélni, írhatunk például újságcikket. A versben nagyon is helye van a politikának, de úgy, ahogy egy versbe azt bele kell tenni. Ahogy a József Attila- és Babits-versekben van benne, vagy nem egy Petri-versben. Az önmagában véve, hogy valami közéleti, még nem esztétikai minőség.
MN: Azt írja Kormos Istvánról a kötet egyik esszéjében, hogy halála után szektás kultusz alakult ki a személye körül. Ez a fajta sztárság, legyen posztumusz vagy sem, még manapság is összejöhet egy költőnek?
LL: Ez már csak így van az irodalomban: felkapnak valakit, sztárolják, aztán elfelejtik. Ez a fajta sztárolás ma már nem divat költőknél, se halottnál, se élőnél. Talán Petri György volt az utolsó ilyen sztár, de Petrinek is inkább egy zárt körben volt nagyon nagy híre. Kormos kultuszának az is volt az oka, hogy a Móra Könyvkiadónál a fiatal költők egyik nagyon hatékony pártfogója volt. Részben munkát adott nekik, részben különféle antológiákban kiadta a verseiket. Sztárkultusz ide vagy oda, mostanában azt se tudják, ki volt az a Kormos István. Illetve megvan Kormosnak az a nagy előnye másokkal szemben, hogy a gyerekköltészete a legjobbak közé tartozik. E tekintetben csak Weöres Sándort és esetleg Nemes Nagy Ágnest tudom vele egyenrangúnak mondani. Kormosnak ez a gyerekekhez szóló, hol naiv, hol agyafúrt, hol hülyéskedő hangja – a gyerekverseibe beleírta például a saját főnökének, a feleségeinek és Vas Istvánnak a nevét is –, szóval ez a hang teljesen egyedi és ma is közkedvelt. Ott van például a Vackor, akkor is, ma is hihetetlenül népszerű. Őt a Vackor tartja fenn. Nemrég a rádióban el is mondták az egyik Vackor-könyvét elejétől a végéig.
MN: Radnóti Miklós és Szabó Lőrinc alakja is feltűnik az esszékben; mintha közös lenne bennük, hogy a halál közvetlen közelében is legfőbb gondjuk az volt, mi lesz a verseik, a versfordításaik sorsa. Nem túlzás ez?
LL: De, az, túlzás. Van olyan költőalkat, akinek mindennél fontosabb, hogy élete minden pillanatában költő legyen: költőként viselkedjen és költőként szenvedjen. Bizonyos történelmi helyzetek kellenek ahhoz, hogy különösen erőssé váljék ez a késztetés, hogy írjunk az utolsó pillanatig.
MN: Ön milyen alkat?
LL: Én ennél sokkal kevésbé vagyok eltökélt. Engem mindig elsősorban az érdekelt, hogy ami kikívánkozik belőlem, azt megírjam. És ha azt megírtam, akkor úgy érzem, hogy ezzel el is intéztem a dolgot. Nem érzem, hogy okvetlenül írnom kell. Verset mostanában csak imitt-amott publikáltam. Nem is nagyon írok. Úgy érzem, hogy amit meg akartam írni, azt megírtam, de ez nem jelenti azt, hogy egy nap, mondjuk, holnap vagy két hét múlva, nem jut eszembe, hogy mégis verset akarok írni.
MN: Évtizedeken át dolgozott az Európa Könyvkiadónál. A visszaemlékezéseiben megidézi azt a hangulatot, amely az ötvenes-hatvanas években a könyvkiadóknak otthont adó New York-palota kávéházi részlegében, a Hungáriában uralkodott. Egy kis hazárdjátékbarlang volt az önök törzsasztala; nagyban ment a tízforintosokkal játszott „lehúzás” és a „nagy hagyományú gyufázás”. Réz Pál mondta, hogy ezek a játékok szükségesek voltak a túléléshez. Ma milyen játékot javasolna a túléléshez?
LL: Hát, ma is vannak játékok, például az egyik ilyen játék a hajdani időkből örökölt „lyukasóra”. Abban az időben azt játszottuk írótársaságban vagy a Hungária mélyvizében, hogy ki írta ezt meg ezt a verset, és négy sort idéztünk belőle. A verhetetlen megfejtő Kormos volt, ő mindent tudott. Ez a játék a későbbiekben is megmaradt, sőt egy tévéműsor is lett belőle. Réz Paliéknál nagyon nagy kártyás élet folyt, abban én nem vettem részt, de a Hungáriában, a tízforintosok lehúzásában és a gyufásdoboz-pöckölésben, abban igen. Ez nemcsak egyszerűen a játékot jelentette, hanem azt is, hogy valamiképp kijátsszuk a szorongattatást. Az én szobámban, az Európa kiadóban sakkozni gyűltek össze a kollégák. És egy pingpongasztalunk is volt. A sakk is pénzre ment, tízforintos alapon ment a snellparti. Nem tudom, hogy van-e ma olyan hely, ahol ilyenek történnek. Valamit biztos csinálnak, mert ez hozzátartozik egy kicsit az íróléthez.
MN: Jó snellpartizónak számított?
LL: Szeretném azt hinni, hogy igen. Sakkban Domokos Mátyás barátom volt a verhetetlen. Nemzetközi mesterjelölt volt. Úgy persze könnyű. Réz Ádám, Kormos István, Benyhe János alkotta még a sakk-kört. Aránylag a gyufásdoboz-pöckölésben is jó voltam, de ahhoz nem ész kellett, hanem egyfajta ösztönös rutin.
MN: Mikor játszott utoljára?
LL: Nagyon régen. Ma már csak az idézősdit szoktam játszani.
| Orpheusz de mit is szerettem benned hiába |
(Lator László Szabad szemmel című esszégyűjteményéről lásd bírálatunkat itt)
