Nemzeti Színház: Késő bánat

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lapzártánk egybeesik azzal a határnappal, amit Schwajda György kormánybiztos adott magának és az eddigi utolsó pályázat nyertesének, Vadász Györgynek arra, hogy megállapodjanak valamiről, amiből talán kinőhet a Nemzeti Színház nevű, elátkozott épület. E több mint százötven éves történet legfrissebb epizódja idején egy dolog biztos: megette a fene az egészet.

Lapzártánk egybeesik azzal a határnappal, amit Schwajda György kormánybiztos adott magának és az eddigi utolsó pályázat nyertesének, Vadász Györgynek arra, hogy megállapodjanak valamiről, amiből talán kinőhet a Nemzeti Színház nevű, elátkozott épület. E több mint százötven éves történet legfrissebb epizódja idején egy dolog biztos: megette a fene az egészet.

Akkor kellett volna ezt megírni, amikor eredményt hirdettek. Nem tettem, mert rossz előérzetem ellenére sem szerettem volna ünneprontónak látszani (még ha igazi ünnepről szó sem volt), és mert naivan azt képzeltem: saját pályázatának nyertesét Schwajda tényleg be akarja futtatni. Hát nem.

Sejteni lehetett a körítésből. A sajtótájékoztató a dilettantizmus csúcsteljesítményének tűnt. Utólag azt gondolom, tudatosan: a lehető legkisebb felhajtással a lehető legkevesebb információt akarták közzétenni, hogy aztán adott esetben - ez van most, a kormánybiztos által megjelölt határnapon - minél kevesebb embernek legyen fogalma arról, honnan hátrálnak vissza, mit vetnek el.

1997. május 30-án a Kempinski Szálloda nagytermében hirdettek eredményt, akkora médiaeseményt varázsolva belőle, amekkora csak tellett. Ott volt két miniszter, egy főpolgármester, egy másik kormánybiztos és mindenekelőtt a nyertes és tervének makettje, ami körül közelharcot vívtak a fotósok. A rengeteg újságíró képes és szöveges információkkal teli mappát kapott kézhez. Látszott, hogy a politikusok komolyan gondolták, hogy ők most valóban felépítik a Nemzetit, teljes mellszélességgel kiálltak Bán Ferenc és az ő agyba-főbe dicsért terve mellett, percek alatt sztárt csináltak az építészből, akinek a fényében maguk is fürödhettek egyet.

2000. május 26-án a Színháztörténeti Intézet csupasz könyvtártermében hirdettek eredményt, zéró médiaeseménnyé degradálva azt. Jó adag jóindulattal ezt úgy is lehetne interpretálni, hogy nem adnak a csillogásra, takarékosak, csakis a lényeg számít, az, hogy dolgoznak, nem érnek rá látványosan szót csépelni. Politikus nem jelent meg. Nem mintha annyira hiányzott volna bármelyik is, de mind a jelenlét, mind a távollét beszédes. Miközben nap mint nap valamelyikük átad egy millenniumi zászlót valahol az országban, és halálosan megsértődnek, ha nincs róla hír, az, hogy egyikük sem dugta oda a képét a számukra állítólag oly fontos Nemzeti Színház tervpályázatának eredményhirdetésére, azt mutatja, hogy szarnak az egészre. Schwajda György kormánybiztos és zsűrielnök volt ott, továbbá Balogh Balázs, a Magyar Építész Kamara elnöke, a zsűri társelnöke meg a győztes Vadász György és fiatal kollégái. Makett sehol, a beérkezett tervek egy-egy tablója az épület másik termében, a sajtó egyetlen oldalnyi, árulkodóan sivár anyagot kapott. Egy igazi tessék-lássék valamit. A három évvel ezelőtti sajtóanyag az áru eladásáról szólt, ő kapta a címlapot, hosszan idéztek tőle és terve bírálatából. A mostani sajtóanyag egyetlen elismerő szót sem szólt Vadász György munkájáról, ellenben már legelső mondatában szerepelt Siklós Mária neve, akit nyilatkozataiban Schwajda Siklós Mariként emleget, s akivel kezdettől fogva legszívesebben megterveztette volna a Nemzetit, minden pályázati cécó nélkül. Ebből ugyan vissza kellett vennie, ám a meghívásos tervpályázat résztvevőinek Siklós Mária programtervét kellett szem előtt tartaniuk.

Schwajda akkor azt mondta, a döntés egy órával azelőtt született, ám a sajtótájékoztató előkészítetlenségét ez nem magyarázza. Miért volt annyira sürgős, hogy péntek délben kellett rendezni? Mintha ezen múlna, hogy még az Orbán-kormány hivatali idejében vághassák át a szalagot. Nem ért volna rá hétfőn, de korrekt anyagokkal? Utólag nyilvánvaló: az volt a cél, hogy minél kisebb sajtója lehessen. "Rohannak tájékoztatni", sürget az idő, de közben több mint másfél éve csak gödör tátong az Erzsébet téren, ahelyett, hogy - tudjuk. Schwajda azon a május végi napon nem magasztalta ugyan Vadász György tervét, de úgy fogalmazott: az első két helyezett "tökéletesen" betartotta a programtervet, "majdhogynem érintetlenül" hagyta Siklós Mária tervét, a zsűri pedig vita után, szótöbbséggel döntött (a második Ekler Dezső lett). Ehhez képest most azt állítja: a kiírásnak egyetlen pályamű sem felelt meg, ki kellett volna mindet zárni, de az építészszakma a szemébe hazudott, és puccsszerűen ezt megakadályozta. Akkor egy szóval sem említette, hogy rosszul van, ha csak Vadász tervére gondol, nem mondta, hogy lehetne akár soroksári vasöntöde vagy 70-es évekbeli NDK-kultúrház is. Holott a véleménye feltehetőleg akkor is ugyanaz volt, csak talán még azt remélte, hogy sikerül Vadászt és tervét begyűrnie Siklós Mária és az ő terve alá, esetleg csöndben kigolyóznia azáltal, hogy elfogadhatatlan feltételeket támaszt. Az utóbbi hetek huzavonáiból leginkább az jött le, hogy ez az egész nagyon gázos, nagyon sötét. Miközben hannoveri expópavilonjáról csupa szépet és jót hallhatott Vadász György, a Nemzeti Színház kapcsán lassan olyan megalázó helyzetbe került, mint Bán Ferenc: felkérik, győz, díjat kap, félreállítják, legyen a nem pályázó, nem nyertes favorit konzulense, hallgatni úgyse fognak rá.

Ezt azonban, bármily kegyetlenül hangzik is, Schwajda "érdemeit" nem kisebbítve, önmagának és az egész magyar építésztársadalomnak köszönheti. Schwajda szolnoki fülbe súgásának szerepe lehetett abban, hogy 1998 őszén leállították az Erzsébet téri építkezést, és épp őt bízták meg, hogy kezdje elölről: direktorként jó kapcsolatot épített ki a város fideszes polgármesterével, Várhegyi Attilával, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma későbbi politikai államtitkárával, aki a mostani pályázat zsűrijében is ott volt. Ha meg nem is akadályozhatták ezt a legfelsőbb szintű, szemellenzős politikai baromságot (az építkezés leállítását), az alapvető hibát azzal követték el a magyar építészek, hogy nem voltak szolidárisak kisemmizett kollégájukkal, Bán Ferenccel, hanem belementek az alkudozásba (na jó, legyen nemzetközi/országos/nyílt pályázat helyett meghívásos), neveket javasoltak, akiket fel lehet kérni, heten neki is ugrottak, öt másik meg beült a zsűribe. Egyetlen vonalat nem lett volna szabad húznia egyetlen magyar építésznek sem. Ebből elvi kérdést kellett volna csinálni: létezik egy általános elismerést kivívott terv, elindult az építkezés; ha a tervet kidobtátok, ha a munkát leállítottátok, a ti felelősségetek, mi nem asszisztálunk hozzá, nem legitimáljuk.

Késő.

Szőnyei Tamás

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
2000/27. (07. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...