Oh, azok a kilencvenes évek: Múlt századi szövegek

publikálva
2000/5. (05. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Miközben ölbe tett kézzel lestük, ahogy lestrapált faxunkról gördülnek az 1999 legjeire vonatkozó olvasói válaszok, kérdéseinkkel közvetlenül is megtámadtunk néhány embert. Hogy szerintük mi volt a 90-es évek kultúrájának, kulturális közéletének legjellemzőbb vonása, hogy moziban, színházban, kiállításon, koncerten, tévéből és könyvekből kitől, mitől kapták a legmaradandóbb vagy leginkább felejteni való élményeket, ilyesmik - volt vagy ötven belőlük. Mármint a kérdésekből. Itt meg olvasható három - a válaszokból.

Miközben ölbe tett kézzel lestük, ahogy lestrapált faxunkról gördülnek az 1999 legjeire vonatkozó olvasói válaszok, kérdéseinkkel közvetlenül is megtámadtunk néhány embert. Hogy szerintük mi volt a 90-es évek kultúrájának, kulturális közéletének legjellemzőbb vonása, hogy moziban, színházban, kiállításon, koncerten, tévéből és könyvekből kitől, mitől kapták a legmaradandóbb vagy leginkább felejteni való élményeket, ilyesmik - volt vagy ötven belőlük. Mármint a kérdésekből. Itt meg olvasható három - a válaszokból.

A (...) helyzet

Ilyesmi kérdőívekre az ember nem felel. Ha muszáj (mondjuk túl sok pénz van beígérve), akkor viccel meg ironizál. Komolyan pedig kijöhetne bármi, csak az egész nem jön ki komolyan. Hogy mi volt "legjobb", nyilván "van" ilyen, én most konkrétan gondolok is valamire (vesd össze a viccel: konkrétan a baszásra gondolok, de most egy kalapot szeretnék venni). Volt legjobb. Egyszer sikerült valakinek egy szép kis karácsonyi meglepetést csinálnom. Legrosszabb néhány ember halála volt. Legjellemzőbb, hogy a szabadságot meg minden szarságot is, amit a nyakunkba sózott, ilyen túl evidensen vesszük. Wir haben Angst und sind allein.

Legmulatságosabb, -kétségbeejtőbb, -felháborítóbb (lenne, ha nem volna annyira pitiáner is egyben), (ezt nem tudom, hogy oldotta meg, valahogy megoldotta) a Torgyán-Fradi.

A legsiralmasabb, ahogy a "médiában" elgondolják a kultúrát. Ugyanis elgondolják, állati. Van kulturális sáv v. blokk, érdemes nézni például a televíziók reggeli műsorait. És ott az a kultúra, hogy behívnak néhány színészt és rockzenészt, de mindig ugyanazt a négyet, mondjuk Kern, aztán van egy ex-színész-rendező csákó, most nem jut eszembe a neve (azért ex, mert most már ő tévés személyiség, ezt maga mondotta), és ők elmesélik, mi van velük. Meg pluszban a Zámbó Dzsimmit látványnak, az tuti. Ezt gondolják el ők. Íróból Gyurkovics. Jézus. Van a reggeli RTL-en egy csávó, a nevét nem tudom, az a legborzasztóbb. Van úgy, hogy valami annyira rossz, hogy az már jó, ez így azonban egyszerűen csak rossz. A maga egyszerűségében van félreértve.

A kultúra iránt a közönség egyébként érdeklődik. Teljesen rendjén van, néhány ezer ember mindig akad, ez rendben. Vagy nem? Az ideális közönség egy vagy több szép, okos és figyelmes nő. Nem? De. Ez harminc szó volt.

Sírni színházban utoljára a Jeles András Szélviharjának egy részleténél sírtam, az marha rég volt. Bizonyos Wagner-részleteknél (a Parsifal és a Ring egyes helyei) meg a Schubert-daraboknál kezd működni a síróinger, de lehet kezelni.

A Tűz van, babám!-at (Milos Forman) most véletlenül megint megnéztem, egész hihetetlen, harminc éve nem öregszik. Gondoltam, nézem egy darabig, aztán abbahagyom, de nem hagytam abba. Többször megbámultam még a Leningrad Cowboys menni Amerikát (Aki Kaurismäki). Leginkább Tasnády Attila verseskötetét olvastatnám el az ismerőseimmel, ha, viszont nem teszem. Meg, mondjuk Thomas Bernhard egy-két könyvét. Ezeken "sokat nevettem" és "nem tudtam letenni".

Jó volt még Mészöly Miklósékkal szomszédolni Kisorosziban. Ez legyen sokáig.

Egyszer véletlen voltam egy Rammstein-koncerten, azóta be van szerezve összes művük, autóvezetésnél azt hallgatom. Verik a mezőnyt, de effektív.

Soha nem láttam Dallast. Egyszer láttam egy húsz másodperces részt, két csávó meg két spinkó üldögélnek valami étteremben, és az egyik nő bejelenti, hogy kimegy a klozetra, mire a másik megy vele, és amikor kihúznak, az egyik faszinger azt mondja a másiknak, te, ezek miért mennek ki mindig együtt? Nem mondom, jó jelenet volt, mégis sznobságból otthagytam. Ez elég hasznos sznobság.

Legszebb színésznő a Takács Kati.

Legeslegigazságtalanabbul elhanyagolt kulturális személyiség a Marno János.

Most azt teszem, az a terv, hogy munka, nyugi, focizok, pingpong, háztatarozás, barátok, Róma, Berlin, ideális közönség közé vegyülés. Aztán vagy igen, vagy pedig nem. Gott weiss, ich will kein Engel sein.

Kukorelly Endre

Ilyen volt

A legjobban akkor éreztem magam, amikor azt a néhány nagy léptékű, a klasszikus művészet teljességéhez mérhető, kváziszakrális élményt nyújtó kiállítást láttam, melyek kiragadtak a hétköznapok "mocsarából", s amelyek közül Bukta Imréé (Kiscelli Múzeum, 1998), Lovas Ilonáné ("budai Társaskör Galéria, 1995; Szent István Király Múzeum, 1997), Schmall Károlyé (Budapest Galéria - "buda, 1999), Nádler Istváné (Kiscelli Múzeum, 1994) jut most először eszembe.

Biztató és vidám, hogy emellett - legalábbis a képzőművészetben, de bizonyára más művészeti ágakban is -szellemileg felnőtt egy olyan új, up-to-date generáció, amely spontán közvetlenséggel kapcsolódik a nemzetközi művészet posztmodern utáni szerényebb, személyesebb horizontú problémakörébe.

A legrosszabb az unalom, a dezorientáltság, a lemerevedés és a közöny volt. Az, hogy a kulturális élet egészében nem következett be alapvető, a kilencvenes évek nemzetközi paradigmájához közelítő, arra reflektáló szemléletváltás. Maradt a korábbi politikai helyzetben még érthető és "Muszáj Herkules" módján részben termékenyen működő kelet-európai pesszimizmus vagy még inkább annak utánzataként egyfajta teljesen időszerűtlen álenerváltság és nyavalygás. Ahelyett, hogy egy új identitás kidolgozásával próbálnánk elfoglalni helyünket a megnyíló nemzetközi kulturális mezőnyben, sebeinkkel, komplexusainkkal, nosztalgiáinkkal vagyunk elfoglalva. Magunk előtt görgetjük a neoavantgárd és a posztmodern bizonyos megemésztetlen, szellemileg lesüllyedt elemeinek keverékét, miközben mindkettőből már rég kilúgozódott a lényege, s az előbbiből egyfajta, a kizárólagosságra törekvést és a valódi szellemi erő hiányát leplező álagresszivitás, utóbbiból jól jövedelmezően puha elegancia maradt. Maradtak tehát kulturális életünkben a korábbi kánonok, az elavult, posztszoc intézményrendszer, tovább merevedtek a személyes hierarchiák, erősödtek a múlt és jelen "etalonfiguráit" körülvevő mítoszok, s többek között a tömegtájékoztatás szakmai és morális megbízhatatlansága miatt elveszett az ezek fölötti szellemi kontroll rendszerváltás után remélt lehetősége is. Eközben az egyébként sem túlzottan kultúrabarát, vadkapitalista társadalmi környezet és a konzumidiotizmus nyomása alatt összeroppant - ha finoman fogalmazok, társadalmi súlyát veszítette - a kelet-közép-európai magaskultúra magyar része (is).

A legkétségbeejtőbb a kulturális élet primitív, mindenkit (politikailag) besoroló polarizálódása, a lövészárok-hangulat, a klikkszemlélet, a már-már maffiózószinten folyó durva kizárólagosság, a zsigeri szintű gyűlölet és az alpári hangnem elharapózása, a kultúra átpolitizálása, (párt)politika alá rendelése volt, melynek egy végletesen belterjes és immorális (a "fegyvertársnak" mindent elnéző, az "ellenséggel" szemben minden eszközt megengedő) "szellemi élet" lett a végeredménye.

A legfelháborítóbb az értelmiség egy részében jelentkező hatalomvágy és a kultúra hatalmi pozícióit birtoklók körében tapasztalható szimpla önzés, nemtörődömség, a más szakmai véleményt képviselők iránti agresszív intolerancia vagy ignorancia volt.

A kultúra nyertesei rövid távon azok voltak, akik jól igazodtak a hatalmi váltásokhoz, hosszú távon talán azok lesznek, akik ehelyett a munkájukkal voltak elfoglalva. Mindannyian vesztesek vagyunk.

A film és a színház területén hihetetlen kommercializálódást vélek felfedezni (Koltay Gábor és Koltai Róbert, Szent István, Hippolyt és a többiek), a "művészfilmek" a korábban említett, végletesen "lepukkant" kelet-európai életérzést ragozzák, nem sok invencióval, kiüresedett klisékkel. A közszolgálati televízió az emberi szellemi színvonal alá süllyedt, lényegében nincsenek kompetens kulturális információs műsorok, a "tájékoztatás" manipulált és érdektelen, ha valami mégis átjut, az már csak alvásidőben. (Jellemző módon az MTV-ben "csak" a nyilván nem odavalónak ítélt Vizuális Szerkesztőséget szüntették meg teljesen, az irodalmit és a zeneit is megnyirbálták persze.) Bizonyos kivételt képez a Duna TV néhány műsora (ámbár a valóban kiváló Mű-teremtés című képzőművészeti magazint éppen most szüntették meg). A rádióban sokkal jobb a helyzet, különösen a Bartókon.

Sturcz János

Ilyen lesz

A 90-es évek kultúrájának egyik legjellemzőbb vonása lehetne, hogy az effajta kérdőívek dezorientálnak - éppúgy értelmetlenségbe fúlnak, mint az évezred, évszázad, év embereinek, magyarjainak választása. Egyrészt azért, mert e kérdések valamiképpen csak a múltra vonatkozhatnak, s így érdektelenek: aki az év (stb.) embere volt, az már nyilván nem lesz a jövő év (stb.) embere is. Másrészt meg azért, mert ahány kérdezett, annyiféle választás: egy széthasadt kultúra számára már minden lehet legjelentősebb, legjellemzőbb: nincs konszenzus, amelyen belül értelmezhetők lennének a döntések, marad a legföljebb érdekességet jelentő mazsolázgatás vagy még inkább morzsabál a maradékból.

Nyilván minden voks mellé terjedelmes lábjegyzet kívánkoznék, még így is csak kevéssé remélhető, hogy bárkivel is egyetértés alakulhatna ki: kinek-kinek saját kulturális meghatározottsága annyira eltérő a másokétól, hogy minden magyarázat kevés.

Ugyanakkor, persze, egy évtized van olyan hosszú idő, hogy egyetlen jelöltet állítani a kérdezett pozíciókba: igaztalan is, igazságtalan is. Nem mintha nem lettek volna fontos események ebben a tíz esztendőben, olyanok, amelyeket megnevezve játszva meg ne lehetne válaszolni ezt a kérdőívet. Csak éppen: hihető-e, hogy mondjuk egy nyolc évvel ezelőtti, akkor nagyon fontos eseményt ne homályosítana el egy esetleg kevésbé fontos, de újabb? S bizony nem összemérhető dolgokról van szó folyamatosan. Mert az persze igaz, hogy 1992 augusztusa, John Cage halála óta a század (zene)kultúrája más, mint korábban volt, de ezzel semmiképpen nem állítható párba, hogy mondjuk számomra az évtized bizonyos tekintetben legfontosabb zenei felfedezése Paula Cole volt. Vagy miként esik a latba, hogy az egyetemes magyar kultúra talán legfontosabb eseménye Bartók összes zongoraműveinek Kocsis Zoltán által készülő lemezösszkiadása, és ugyanakkor a legnagyobb csalódás lehet az, hogy ezt sem a magyar közvélemény, sem a világ nem hajlandó tudomásul venni, sőt észrevenni is alig? De még ugyanide, a föl nem ismertség kategóriájába tartozik, hogy az Erdély Miklós-életműkiállítás nem váltotta ki azt a katartikus hatást és kötelező önvizsgálatot, amit egy önnön higiéniájára adó kultúrában kellett volna; hogy Tandori Dezső munkássága még mindig az irodalom perifériája, hogy az évek óta külföldön élő Kurtág György újabb munkáit nem ismeri a hazai közönség, s nem is hiányzik neki, hogy nem ismeri; hogy Dukay Barnabásról alig tudja valaki, hogy ki ő, s miért fontos, amit csinál; hogy Szilágyi János György írásainak kötetbe gyűjtéséért nem versengenek a kiadók, s nem evidencia, hogy erre a kötetre nem őneki, hanem nekünk van múlhatatlan szükségünk - és így tovább.

Az ember, persze, szépen belesétál a csapdába: a számára legfontosabbak a mások véleményével szembeni hiánylistaként fogalmazódnak meg ahelyett, hogy annak örülne: számára mégis csak vannak-voltak fontos, meghatározó élmények, események. S nyilván botrányosak is, számosak. Mégpedig az igaziak talán nem is a leglátványosabbak: a hazai könyvtári helyzet jóvátehetetlen tönkretétele; az, hogy már soha nem lesz zenekari kultúra Magyarországon; hogy a városi kultúrát az is tönkreteszi, hogy a koszra ragadt kosztól már a kosz sem látszik. S mindehhez: az emberi tartás szomorú pusztulása. A hibát nyilván ki-ki magában is látja, ha van hozzá bátorsága és őszintesége, de megdöbbentő azt tapasztalni, hogy egyfajta korigényhez, korstílushoz alkalmazkodva éppen azok árulják el az évtized elején még harsányan képviselt ideáljaikat, akik a legfényesebb példát állíthatták volna a gyarlóbbak, gyengébbek vagy a csak bizonytalankodók elé.

Jósnak kellene ahhoz lenni, hogy megmondhassa valaki: milyen lesz a következő évtized kultúrája. Mármint: a részletekben milyen. Egy azonban bizonyos: nem lesz másmilyen. Ilyen lesz.

Wilheim András

publikálva
2000/5. (05. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...