Örömköltészet - Varró Dániel: Mi lett hova?

  • Kálmán C. György
  • 2016. december 22.

Könyv

A legegyszerűbb volna azzal kezdeni, hogy Varró Dániel új kötetét gyorsan és nagy-nagy élvezettel el lehet olvasni, hihetetlenül humoros, majd’ minden sorban robban egy-egy ötlet, jó eséllyel végigvigyorogjuk az összes verset, igazi öröm, féktelen mulatság – alig várjuk, hogy újrakezdhessük. Szeretteinknek hangosan felolvasunk belőle, szamárfülezzük a kedvenceket, néhány sor meg is tapad, nem győzzük idézgetni, darabokra szedve ízlelgetni.

Ezt mondhatnám meg hasonlókat, és igaznak is gondolnám, a kötet sokadik olvasására sem bánnám meg. És akkor itt be is fejezhetném. De a kritikus mindig savanyúskodik egy kicsit, eltöpreng a legkiválóbb szövegeken is, akadékoskodik. Hogy is szól a Bohóctréfa című disztichon?

Billeg a költő bent és kint szakadéka fölött, a / vers vékony, szakadós, hártyafinom kötelén, / és te segíteni őt odaállsz a nagy­orru cipődben, / s tiszta erőből jól seggberugod, kritikus.

Hát akkor – ennek szellemében.

false

Kezdjük talán azzal, hogy gyakran bosszantó, amikor kiváló költők versesköteteikben külön részt szentelnek alkalmi, humoros, ujjgyakorlatnak szánt verseiknek – jelezve mintegy, hogy ilyen arcuk is van, nem idegen tőlük a vidám, felszabadult megszólalás, és megmutatják virtuóz arcukat is, a bagatellek ügyes megformálásának mesterségét. Sokkal jobb ennél, ha a kis, könnyű darabok külön kötetben gyűlnek össze – és sokkal inkább elnyerik méltó helyüket. Érdemes őket komolyan venni – még ha viccesek is –, és nem afféle függelékként, melléktermékként prezentálni őket.

Tehát mindenekelőtt értékelni kell Varró azon gesztusát, hogy megmutatja: ez az ő költészete (és nem valami más mellett, forgácsként vagy melléktermékként jött létre – vagy ha igen, ez nem számít); és ez a költészet éppen ilyen: mulatságos, ironikus, humoros és gyakran alkalomhoz kötött.

Ha akarjuk, lehet ezt nagy elődökhöz is kötni: van Varróban valami Heltai frivol, szellemes szabadságából; és persze az angol abszurd, humoros költészet nagy hagyományából; Kosztolányi (és Karinthy) hülyéskedéséből; de még Tandoriból is. (És idézetként, utalásként vagy egyenesen paródia tárgyaként ott van benne a magyar és világirodalom színe-java.) A magyar irodalom értelmezőinek és olvasóinak többsége kissé idegenkedik ettől a tradíciótól, nehezen fogadja el valódi értéknek, még ha szereti és elismeri is; hiányolja mellőle-mögüle a „komoly”, nagy, szent irodalmat, az örök emberi problémákat.

Jó, azok nincsenek is. A mindennapok vannak, de azok élesen, érzékletesen, minden sorban és fordulatban – a versek nyelve valamennyiünk hétköznapi beszédét idézi meg: szellemes csevegés, szóviccek és szófacsarások. És tökéletesen megjelenik a beszélő személy: ahogyan él, amin töpreng, bosszankodik, amit és ahogyan olvas, amivel piszmog, amire emlékezik. Csupa apróság, igen – de hát (már egy ideje) nem éppen ezt várjuk a költészettől? Hogy mutassa meg egy – hozzánk hasonló – ember kis boldogságait és boldogtalanságait, gondolkodását és botladozását a világban? És hogyne volnának itt súlyos kérdések – a címadó sor a Leltár című versben szerepel, amelynek beszélője számot vet mindazzal, ami ő, ami őt jellemzi, meghatározza, befonja. Ha akarjuk, csupa humor és könnyedség – de nagyon komoly is, őszinte is, keserű is.

false

Ami ezt a személyt a legjobban érdekli: az maga a vers. Ez a foglalkozása, ez a hobbija, és – lám – itt is éppen verseket mutat nekünk. („Egy mániákus verslábfetisiszta” – Mánia.) Így aztán a vers gyakran éppen a versről szól – s az önreflexióban mindig benne van a humor egy eleme. Van eset, amikor a (káprázatos) szabadvers éppen a szabadvers hasznáról és káráról értekezik (Minden olyan mint minden), vagy arról, hogyan is kellene befejezni a verset; máskor előkerül egy különös szó („bepállik”), amelyet a szesztina szigorú szabályai szerint hatszor fel kellene használni – a költő megbánja a választást, aztán megoldja… (Szesztina a nyárról)

Hogy kritikusi nagy orrú cipőmnek is hasznát vegyem: jót nevettem ugyan a Panaszkönyv bökversein, de ezek azért gyengébbek, mint a kötet többi verse (tényleg alig mennek túl egy-egy rímötleten); míg a „Boci-boci tarka” témájára írott új stílusjátékok (egy sorozat volt már a Bögre azúrban) bravúrosak és remekül elkapott jellemzések, de némelyiket kicsit sokalltam. Lehet, hogy az én hibám. Hiszen a kötet egésze igazi öröm, féktelen mulatság – alig várjuk, hogy újrakezdhessük.

Jelenkor, 2016, 114 oldal, 2999 Ft

Figyelmébe ajánljuk