Szaklap: Szövegelés (Hermeneutikai Füzetek és a Hermeneutikai Kutatóközpont)

szerző
Tóth Sára
publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A hermeneutika - szövegértelmezés - mindig volt, mindig van és mindig lesz, mióta van szöveg és van olvasó, Gadamer óta pedig egyenesen divatszóvá vált filoszkörökben. De vajon csupán (múló) posztmodern hangulatunkban beszélünk róla túl sokat, vagy pedig a szövegek/szöveg és az ember kapcsolata valóban létkérdés, amely minden korban sajátosan megfogalmazódik?

Ami az általános, világi irodalomelméletet illeti, sok minden megjelent mostanában magyarul. Ám a hermeneutika tudományának bölcsője egyértelműen a teológiában, a Biblia értelmezésével kapcsolatosan felvetődött kérdésekben keresendő. Hogy ezen az "ősterületen" mi újság manapság, ezt tudhatjuk meg az egyetemi jegyzetekre emlékeztető, puritán megjelenésű kék füzetsorozatból.

a modernitásnak utat készítő reformáció idején szabadult ki végérvényesen korábbi intézményes kontrollja alól, s az azóta eltelt négyszázötven év alatt különös pályát futott be. A reformátorok mindössze a forráshoz akartak visszatérni, abban bízva, hogy míg a skolasztikusok elvont, filozófiai-dogmatikai vitákba bonyolódtak, a szent Szöveg helyes értelme majd eldönt minden vitát. De mint tudjuk, mihelyt a szellem - az értelmezés demokratikus szelleme - kiszabadult a palackból, kitört a hermeneutikai zűrzavar. Ma már ott tartunk, hogy nincsen szent Szöveg, sőt minden szövegértelmezés félreértelmezés. Ebben az egyesek számára felszabadító, mások számára elrettentő káoszban vajon van-e még valami mondanivalójuk a káoszért végső fokon felelőssé tehető Luther szellemi gyermekeinek, a protestáns teológusoknak? Hiszen közvetve az ő munkásságuk nyomán kezdett el minden mezítlábas laikus Istenről beszélni. Később aztán a szekularizáció következtében a vallásos nyelv egyre távolodott a valóságosan beszélt nyelvtől, gettónyelvvé vált és leértékelődött. A következmények - a teológus Gerhard Ebeling szerint - semmi esetre sem csak a vallásos szférában érezhetők, hanem nap mint nap tapasztaljuk a szó általános elértéktelenedésében, a felelős beszéd eltűnésében.

Valahol itt keresendő a Hermeneutikai Kutatóközpont létrejöttének és a Hermeneutikai Füzetek útra bocsátásának indítéka és létjogosultsága. Sokan vélik úgy Northrop Frye-jal (akinek magyar nyelven először a 4. hermeneutikai füzetben jelentek meg írásai) együtt, hogy Isten nem halott, csak a róla szóló beszéd, vagyis azt kell megújítani. Úgy tűnik, éppen egy ilyen, igen izgalmas paradigmaváltás folyik napjainkban a bibliai hermeneutikában, és a Hermeneutikai Kutatóközpont ezt kívánja bevezetni a magyar teológiai gondolkodásba.

A Biblia

értelmezésének jelen "posztkritikai" korszakát megelőzte - a magyar protestáns teológiákon ma is dívó - kritikai korszak, azt pedig - a modern korban lesajnált, de ma újra az érdeklődés középpontjába kerülő - "prekritikai" időszak. Ez az első, boldog kor volt, Paul Ricoeur kifejezésével élve, az "első naivitás" kora: amikor az Írások tekintélyének magától értetődőségét senki sem vitatta. Később, még ugyanebben a paradigmában dogmák születtek az értelmezőközösség felismeréseiből, és a hangsúly az egyház tekintélyére tevődött át. Majd a posztkritikai korban a racionalizmus csábításának engedő, felvilágosult teológusok azt a célt tűzték ki, hogy addig kapirgálják a bibliai szöveg egymásra rakódott, "mitikus" rétegeit, míg el nem jutnak az eredeti szerzői szándékig, a történeti, tudományos igazságig. "Maradt tehát a tekintélyelvűség - írja ifj. Fabiny Tibor a Szóra bírni az Írást című 3. hermeneutikai füzetben -, csak ez a tekintély már nem az egyházé, hanem a szakteológusoké."

Ugyanő ugyanitt úgy jellemzi a harmadik, "posztkritikai" paradigmát, mint amely a szöveg mögött immár nem keresgél szövegen túli valóságot, hanem felismeri, hogy a nyelv nem eszköz, hanem a létezés egyik alapkategóriája. A szöveg nem eszmék szolgai hordozója, hanem maga is él és "történik". Ilyen értelemben beszél a 20. század egyik legjelentősebb protestáns teológusa, Gerhard Ebeling "szóesemény"-ről. Ebeling elhatárolja magát szó és valóság "primitív antitézisétől", szó és tett szembeállításától, mondván, a szó Isten lényegéhez tartozik (Istent "nem mint önmagában szótalant kell előbb kívülről a szó birodalmába helyezni"), és nem mi értelmezzük a szót, hanem a szó értelmez minket, amennyiben valóságosan "megtörténik", eseménnyé válik számunkra. (Isten és szó című híres, 1966-ban írt tanulmánya a 7. hermeneutikai füzetben jelent meg.)

A posztkritikus bibliatudós tehát nem dogmák vagy desztillált igazságok után kutat, számára a szöveg: szöveg. A Bibliát mint irodalmi szöveget vizsgálja, képvilágát, struktúráját, a benne található narratívákat elemzi, abban a tudatban, hogy immár túlléptünk a

poétikus nyelv

igazságtartalmának modern lefitymálásán (mítosz kontra igazság; metaforikus kontra valóságos), és hogy a költői nyelv - nem igazolható és nem cáfolható, racionálisan nem definiálható - igazságokat manifesztál, azaz kinyilatkoztat (Paul Ricoeur: Bibliai hermeneutika, Hermeneutikai Füzetek 6.). Ez az új szemlélet nyilván a kinyilatkoztatás, az inspiráció újraértelmezését is kívánja: valóban fülbe súgott-e az Úristen (prekritika és fundamentalizmus), avagy, ha hisszük is netán, hogy ő írta a Bibliát, a vizsgálódás szempontjából ez lényegtelen (történetkritika), vagy pedig (posztkritika) "második naivitás"-sal hisszük az inspirációt, de azt inkább az olvasó és a szöveg kapcsolatában helyezzük el: engem kell hogy inspiráljon, engem kell hogy megszólítson, aki olvasom (ezeket a kérdéseket - is - tárgyalja a 13. számú füzet magyar szerzőpárosa: Bolyki János teológus és Csanády András filozófus, valamint Fabiny Tibornak a Hermeneutikai Kutatóközpont gondozásában áprilisban megjelent tankönyve: A keresztény hermeneutika kérdései és története).

A posztkritikus látásmód nyeresége továbbá, hogy szemben a tudományosságra törekvő történetkritikával, újrafelfedezi és kiaknázza a prekritikai korszak hermeneutikáját, amelynek a metaforikus, szimbolikus és tipologikus gondolkodás volt a sajátja (így már teljesen érthető, hogy mit keresnek a füzetek között ilyen szerzők, mint Origenész és Tyconius).

Sejteni vélem, hogy - durva leegyszerűsítéssel - kik azok, akiket az új irodalmi irányzatok, ha tetszik,

"posztmodern"

hangsúlyozása idegesít. A kiszámíthatatlan és nyugtalanító Isten lehetősége helyett a vallásosság minduntalan biztonságosabb fogódzók keresésére csábul: legyenek ezek akár intézményesített dogmák (prekritikai kor), akár a tudományos objektivitás (történetkritika). Egyébként a történetkritikusok ádáz ellenségei, az úgynevezett fundamentalisták valójában ugyanígy a tudományosságot kérik számon, csak esetükben inkább valamiféle populista áltudományosságról van szó. Aki görcsösen kapaszkodik, annak statikus kapaszkodó szükségeltetik: élő, mozgó, dinamikus valamibe pedig kicsoda szeret kapaszkodni? Ha az irodalmi megközelítések relativizmusba és felelőtlenségbe hajszolják a hermeneutát, akkor ugyan jogos az aggodalom, de egy dolog a relativizmus, és más dolog az igazság dinamikus, személyes értelmezése. Az aggódók között találunk (teológiai értelemben) konzervatívot és liberálist egyaránt, s talán épp azért, mert az új paradigmában megkérdőjeleződik ez a szembeállítás (és ez identitásukat fenyegeti). A történetkritikus aggodalmára jó példa Cserháti Márta bölcsész-teológus hozzászólása (3. füzet), a konzervatív aggodalmat pedig egy barátom szólaltatta meg a legérzékletesebben: a Hermeneutikai Kutatóközpont kapcsán Szolovjov Antikrisztusának törekvéseit kezdte el emlegetni, aki a hamis kereszténységet sokféleképpen mozdítja elő, például kutatóközpontot létesít protestáns teológusok számára. No igen.

Az ördög barlangja amúgy egy fülledt kis irodaszoba a Károli Gáspár Református Egyetemen, egy neonfénnyel megvilágított keskeny folyosón keresztül közelíthető meg. Ezen nyargal át időről időre - meglátogatva ügyeletes, lehetőleg alacsony termetű gyakornok-mindenesét (ugyanis magas termettel megáldott egyén beveri a fejét a mennyezetbe, egy ilyenről tudok a kutatóközpont megalakulása óta, de ő hamar el is ment) - a fáradhatatlan Fabiny Tibor, aki számos egyetemen ad mindenféle órát ("hivatalosan" Shakespeare-szakértő). Fabiny, az intézmény egyszemélyes motorja, teológiai képzettséggel is rendelkező irodalomtudós, aki személyében testesíti meg az egyesek szerint üdvös, mások szerint káros interdiszciplinaritást, amely immáron a magyar teológiai életben is kezdi felütni fejét.

A hősies sietség azért némelyik kiadványra rányomja bélyegét, a lektorálást, a tipográfiai színvonalat és a korrektúrát enyhén szólva nem viszik túlzásba. Mégis lehet örülni a kritikus gondolkodásra késztető, új hangot képviselő írások - kispénzű egyetemistáknak is hozzáférhető áron való - megjelentetésének.

Tóth Sára

szerző
Tóth Sára
publikálva
1998/49. (12. 03.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...