Széchenyi - a kultusz és a forgatókönyv: Grófi szérűn

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/36. (09. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Vannak olyanok - közöttük az életút hivatott kutatói -, akik szerint a még életében legnagyobb magyarként aposztrofált Széchenyi személyiségénél, alkatánál s a hozzá kapcsolódó ellentmondásos tartalmaknál fogva egyszerűen alkalmatlan a kultusz által megkívánt szerep betöltésére. A most készülő Széchenyi-film finanszírozói - meglehet - éppen azt várják, hogy megtörjön a varázs. A forgatókönyvet ismerjük, a filmet majd meglátjuk.

Vannak olyanok - közöttük az életút hivatott kutatói -, akik szerint a még életében legnagyobb magyarként aposztrofált Széchenyi személyiségénél, alkatánál s a hozzá kapcsolódó ellentmondásos tartalmaknál fogva egyszerűen alkalmatlan a kultusz által megkívánt szerep betöltésére. A most készülő Széchenyi-film finanszírozói - meglehet - éppen azt várják, hogy megtörjön a varázs. A forgatókönyvet ismerjük, a filmet majd meglátjuk.Széchenyi István neve mindmáig jól ismert fogalom, s jórészt így volt ez életében is, habár - mint látni fogjuk - Széchenyi, rövid periódusokat leszámítva, soha nem volt a szó mai vagy akár akkori értelme szerint népszerű személyiség. A kultusz azonban csakis 1860-as öngyilkossága után épült, épülhetett személye köré.

Szobor vagyok egy nagy téren

A Széchenyi halálát követő gyászünnepségek már akkor sem voltak mentesek néminemű zavarodottságtól. Erre talán az egyik legjobb példa Arany János (Lackó Mihály, a néhány éve elhunyt kiváló történész, Széchenyi-kutató szavaival élve) nagy kínnal írt Széchenyi-ódája, melyhez nagymértékben, mintegy glosszáriumként használta a gróf jeles műveit. A történész kutakodásai alapján állítja: már a kortársak sem tudtak mit kezdeni Széchenyivel mint közéleti szereplővel, nem boldogultak azzal a ténnyel sem, hogy Széchenyi életének és utóéletének rövid szakaszait leszámítva, nem tartozott a népszerű személyiségek közé. A történész ítélete szerint az ambivalencia éppen Széchenyi politikusi működéséből, a korabeli közéleti-eszmei (akkor éppen radikális reformer) mainstreamtől való tartózkodásából és sajátos, a "korszellemhez" nem illeszkedő reformprogramjából következett, melyet nagyjából értetlenség fogadott, s melynek előfeltevései jórészt hibásnak, illetve érvénytelennek bizonyultak, s melynek várakozásai sem teljesültek. A gróf magánjogi indíttatású, az önérdekre, a természetjogra és a kalkuláló, racionális individuumra alapozódó reformkoncepciója ütközött mind a rendi status quót fenntartani kívánók, mind a radikális közjogi reformerek elképzelésével, így Széchenyi természetszerűleg magára maradt. Ezzel szemben a közvetlen utókor azt a rafináltnak szánt megoldást választotta, hogy szétválasztotta Széchenyit, a politikus-teoretikust és az alkotó-alapító-tevékeny embert, s ez utóbbit ünnepelte, írásos életművét pedig igyekezett kontextusukból kiragadott idézetek gyűjteményére redukálni.

Régi kép, szobrok

Nem minden tanulság nélkül való feltárni a Széchenyi-kultusz utóéletét - e helyütt nem kis mértékben támaszkodunk Lackó Mihály e tárgyban megejtett kutatásaira. A két háború közötti időszak sajátos (részben Szekfű által is táplált) Széchenyi-képe legalább beismerte a Széchenyi-életmű kategorizálhatatlanságát, azt, hogy a gróf reformkoncepciója nem illett semmilyen korabeli sémába - más kérdés, hogy ez remek alkalmat kínált a sajátos magyar út feldicsérésére, és újabb, ezúttal más irányban célzatos glosszáriumok elkészítésére. Igaz, Szekfű utólag megtagadta az általa korábban összeállított idézetgyűjteményt. Széchenyi azután vagy másfél évtizedre úgymond kiesett a pixisből, ám 1960-ban megújultan támadt fel, amikor is az életművet régi jó hagyományok szerint szétválasztották progresszív és reakciós, már nem időszerű tartalmakra. Ünneplendő tehát az "alapító atya", akinek (közéleti) pályafutása első része jobbára pozitív, második része negatív, s mivel az első nagyobb, mint a második, az összkép végül is pozitív. A gróf később egyértelműen pozitív példa lesz, akit meglepő helyeken illik és lehet citálni: közgazdász-vándorgyűlések vezérfonala és a ´68-as új mechanizmus ihlető angyala lesz, akinél már az sem zavaró, hogy felülről jött (magyarul arisztokrata) volt, elvégre az említett reformokat is a pártelit csúcsáról várták és néha kapták a lelkes reformerek. Nagy sikert aratott a maga idejében (1978) a Széchenyi-naplókból készített válogatás közzététele - ekkor ugyanis a folyton tépelődő, önmarcangoló és néha eltévedő gróf akár már a (késő) Kádár-kor embere is lehetett -, már ami az akkori utódok szerepelemzéseit és önreflexióit illeti. A Széchenyi-kultusz erősödésének különös mérföldköve a Széchenyiről elnevezett szocialista brigádok találkozója a Duna közepén, a Szocialista Forradalom nevű hajón (melyet akkor a SZOT adott kölcsön), melynek nyomán elkészült a koncepció a közelgő Széchenyi-bicentenárium 1991-es megünneplésére. A rövidesen megalakuló Széchenyi Kör végig kezdeményezője volt az 1991-es Széchenyi-emlékévnek, melynek jelszava - mit ad isten - a mindennapi, szívós, meg-megújuló gyakorlati tevékenység, a lankadatlan építőmunka, s a koncepció ezek után változatlanul maradt egészen 1991-ig. Az akkor regnáló Antall-kormány nagyjában-egészében csak menet közben kapcsolódott be a szervezésbe, a koncepcióhoz pedig egyáltalán nem nyúlt, mi több, az emlékév profán, sokszor vásárias megmozdulásai (közöttük minidiszkont-megnyitók és bohócbemutatók) már a kultusz szokásos külső formáit is nélkülözték, míg a kultuszminisztérium megfelelő kiadványai antedatálva tartalmazták a már korábban megrendezett eseményeket.

Fütyülj a csőbe!

Ne legyünk kegyetlenek: Széchenyi valóban nehezen ünnepelhető figura. Az ünnepélyes alkalmakkor rendre elvész az őszinteség, és a személyiség csak szélsőségesen redukált formában jelenhet meg. Ne felejtsük: Széchenyi élete egyben pszichiátriai kórtörténet, melyet a kortárs kezelőorvosok és a pszichologizálástól sem ment literátus kortársak egymással versengve próbáltak felfejteni vagy éppen elmaszatolni. Az orvosai (mindenekelőtt doktor Balogh és doktor Görgen) által adott pszichiátriai leírások, az életrajzi rekonstrukciók és a terápia-apológiák igyekeztek feltárni a gróf személyiségképét és útját az öngyilkosságig, és mindez nem kis zavart okozott mind a kortársak, mind az utódok számára. A pszichohistóriában utazó kutatók számára örök feladat Széchenyi úgymond autentikus személyiségének, valódi pszichopatológiájának rekonstrukciója: a saját kezelőorvosai által is forszírozott, ám az alapos kutakodás által alá nem támasztható értékeléseken túllépve (ezek szerint Széchenyi "hirtelen", csaknem előzmények nélküli megőrülésében a nemzet tragédiája plusz a családi, magánéleti motívumok játszottak volna főszerepet) a gróf sajátos, személyes alkatából vezetik le Széchenyi élet- s egyben kórtörténetének alakulását - habár e tekintetben segítségükre van az egyik kezelőorvos, nevezett dr. Balogh alighanem helyes jellemzése Széchenyi passzív-melankolikus és aktív-mániás periódusainak megkülönböztetéséről. Egy biztos: a gróf e tekintetben is tökéletesen magányos alak, s éppen emiatt vajmi nehéz nevéből jelszót s életéből zászlót csinálni.

Forgasd a tárt!

Nem tudni, tulajdonképpen kinek az agyából pattant ki az immár egy éve készülő Széchenyi-film ötlete, egy azonban biztos: nem Bereményi Gézáéból. A vele idén tavasszal készült HVG-interjú tanúsága szerint ő maga a producertől (Hábermann Jenő) kapta az écát, s ennek nyomán látott munkához. Korábbi televíziós nyilatkozatok szerint a társíró, Can Togay kereste meg, hogy segítsen végső formába önteni a könyvet. Ennek megfelelően első lépésben értelmetlen felvetni, hogy milyen szerepet szánnak a filmnek egy legújabb kori, a most regnáló rezsim által kezdeményezendő Széchenyi-kultusz keretében - dacára a filmhez adott egymilliárdos költségvetési pénznek. Határozottan Bereményi javára írandó, hogy szerzőtársával mindezek után egy első látásra nem kultikus (vagy legalábbis nem az eddig megszokott profán-kultikus) természetű, hanem a szó jó értelmében vett irodalmi forgatókönyvet alkotott, ami persze nem mentes a honi történelmi filmekben obligát pátosztól, van benne kis misztikum, kis pszichologizálás, némi szex és sok kaland, elvégre filmen mindig kaland az élet. A Bereményi-féle Széchenyi az író által is bevallottan vízió terméke: a forgatókönyvírók addig olvasták a szekérderéknyi forrást és irodalmat, míg képekben materializálódott előttük a gróf élettörténete. E sztoriban (szintén Bereményi önvallomása szerint) fontosabb a dramaturgiai funkció, mint a pontos történeti hitel, bár minden filmbéli történésnek létezik hiteles forrása, csak éppen és alkalmanként nem akkor és nem a között a két ember között esett meg, vagy éppen nem ő mondta, hanem éppenséggel neki mondták (klasszikus példa: amikor az amúgy árvízi hajósként tisztelt, dettó kultikus Wesselényi gróf párbajban összekaszabolja Clam grófot, Széchenyi ifjúkori barátját, majd ezt követően odaveti neki: Nem kell itt mindig izélni - ami majdnem pontosan szó szerint elhangzott, csak éppen az undok Széchenyi mondta volt barátjának, Wesselényinek, mikor az kéretlenül beleszólt egy sakkjátszmába; erről lásd: Halász Gábor Az ifjú Széchenyi című esszéjét).

Bereményi Széchenyije tehát részben álom- és mesefigura, de ez nem is oly fontos, hiszen a rendező és a forgatókönyvíró dolga a szuverén alkotás, nem pedig a legendárium mechanikus felmondása. Ráadásul Bereményiék forgatókönyve az életútproblémák úgyszólván mindegyikét érinti (hellyel-közzel megoldásai is vannak az ezek által kínált fontosabb feladványokra), ha meg valamelyiket nem, az nem egészen véletlen.

Egyiket a párja kapja

A forgatókönyvből ezek szerint megint csak a tevékeny Széchenyi képe rajzolódik ki (nem véletlen a Hídember cím sem), ami, filmről lévén szó, nagyjából érthető is, elvégre az elméleti spekulációk és teoretikus művek nehezen vihetők vászonra (blaszfém hasonlatként említhető, hogy még a létező szocializmus idején sem próbálkoztak a Tőke filmrevitelével). Foglalkozik viszont a forgatókönyv Széchenyi népszerűségének hektikus alakulásával, azzal, milyen gyorsan fordult meg személyével kapcsolatban a közhangulat, s ha reformelképzelései nem is játszanak, különutas politikai manőverei annál inkább (a forgatókönyv alapján hálás szerep lehet a demiurgoszként és rezonőrként is fungáló Metternich szerepe). A Hídember Széchenyije emellett megszállott nőbolond, aki több viharos liezon után kiköt Crescence-nél, Zichy Károly gróf ifjú feleségénél. ´ mintegy a gróf múzsája lesz az elkövetkezendő évtizedekben, s jó ideig beteljesületlen szerelmük (de azután jön a krisztinavárosi templom!) konkrét művekké szublimálódik (mindez tökéletesen egybevág a már említett Halász Gábor elemzésével). Ehhez képest némileg elnagyolt a lélekrajz: Bereményi inkább sejtet, mutatja, hogy ismeri a kezelőorvosok és a kortársak értelmezéseit Széchenyi kórtörténetéről, ám nem nyilvánít véleményt, hagyja, hogy szereplői egymásnak is ellentmondjanak, de azért annyival segíti dolgunkat, hogy rendre beiktat olyan jeleneteket, melyek a nevezetes kettős személyiségképet erősítik (a közelgő összeomlás előjeleivel viszont megint csak szabadon bánik: Széchenyi nála nem az 1844-es diétán, hanem a pesti német színházban ájul el, ahol a hely szelleméhez illően teátrálisan egy jelenetbe sűrítődnek a gróf körüli, jó évtizedes viták és indulatok). Bereményinél a gróf fordulatának éve 1848: Széchenyi hol Metternichhez szalad telj- és karhatalmat kérve, hogy a következő pillanatban lelkesen beálljon az első független magyar kormányba; kifelé ápolja az aktív-mániás látszatot, míg naplóíráskor a legsötétebb melankólia vezeti a tollát. Bereményi értelmezésében a gróf állapotának jobbra fordulása (amelynek többek között az Ein Blick köszönheti születését) csak részleges gyógyulás, a gróf nem lesz egészséges, de a félkegyelműek éleslátásával reflektál a világra, s gondosan felépített privát nyelvét nemcsak érti, de át is veszi az a néhány hozzá közel álló ember (pl. titkára), elvégre a megbolondult világról már csak így lehet értelmesen beszélni. Akik előzetes pletykák alapján azt hitték, hogy valamiféle vadkanos befejezés kerül a film végére, alighanem csalódnak majd: Széchenyi jó alaposan főbe lövi magát, ám ennek Bereményi szövegében értelme van: alvó nemzetét ébresztené (miként erre szolgálna a korábban kiprovokálni vágyott bírósági tárgyalás is), s számítása beválik. A végén virágok hullanak, feliratok sorjáznak, majd a Duna vize kavarog, de mindegy is, itt már a népek úgyis szedelőzködni szoktak, csak az iskolai osztályok ülnek majd rezzenetlen, elvégre ma ünnep van.

Egyet bizton állíthatunk a forgatókönyv ismeretében. A film (mely ezek után még jó is lehet) két dologra biztos nem lesz alkalmas: a Széchenyi-életút problémáinak feloldására és új Széchenyi-kultusz teremtésére. Ehhez a megfelelő illetékeseknek majd újabb kiegészítő kísérleteket kell tenniük, de megjósolhatóan ők sem járnak sikerrel. A Széchenyi-kép pedig a profán utókor jóvoltából inkább a nép zsebében, mint a lelkében él majd tovább.

Barotányi Zoltán

szerző
Barotányi Zoltán
publikálva
2001/36. (09. 06.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...