Színház: Hadd lám, uramisten, mire megyünk ketten (Második Alternatív Színházi Szemle)

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Lévai Balázs

Amatôr

underground, avantgárd, alternatív. Lassan már külön szakirodalma lesz e színházi világ öndefiniáló és identitást kutató címkéinek. Bár rövid, kompakt meghatározást egyre nehezebb lesz találni, hiszen a Thaliával megkezdôdött az állami mecenatúra által fenntartott nagyszínházi struktúra lebontása, így a "hivatalos struktúrán kívüliség" kapaszkodója is értelmét látszik veszteni. Amúgy a legmeghatározóbb különbségnek továbbra is a közönségrétegek eltérése tűnik: nem valószínű, hogy a Madách Színház törzsszurkolói a Szkéné büféjében lazulnának el, és fordítva. Ahogy a 60-as évektôl a legvidámabb barakk színházi evolúciós mellékhajtásaként megjelenô csoportok (Universitas, Szegedi Egyetemi Színpad, Stúdió K) megtalálták és kinevelték saját befogadói bázisukat, ugyanúgy létezik ma is "alternatív" közönség, még ha lazábbak is a körvonalak, mint egykoron. Maga az atmoszféra, ami eme önmegvalósító világot körüllengi, sokban hasonlít a nagy testvérnél tapasztaltakra: szakmai sértettség és féltékenység, alkoholmámoros, világmegváltó beszélgetések és egymásra borulások, hasonszôrű csoportok munkáinak - jobb esetben - negligálása, de inkább leszólása, megspékelve egy jó adag, a kisebbrendűségi komplexusból és el nem ismertségbôl fakadó öntudatos daccal. S ennek a körnek is megvannak a maga héroszai, sztárjai: jellemszínész balról be, tragika jobbra ki, bonviván (na jó, az nincs) szökellve fel, komika hanyatt le. Anyagi háttér terén úgy viszonyul egymáshoz a két világ, ahogy a 80 millió aránylik a 2,4 milliárdhoz.

Elsô lépésben

ugyanis ennyit oszt szét a kulturális kormányzat közöttük. Alapvetô különbség azonban, hogy az alternatív szférának mindenre pályáznia kell (a lejmolás jelen esetben helyénvalóbb kifejezés lenne), s az esetek többségében csak produkció létrehozására kap pénzt. Azaz a létezés kontinuitásának biztosítására, így a próbaterembérletre, díszletre, jelmezre, horribile dictu, fizetésre nem, csak valami kézzelfogható és magasztos cél megvalósítására. Pedig az amatôr (értsd: diploma nélküli) színészek, rendezôk is jórészt csak ebbôl és ennek a világnak élnek.

Mi lehet akkor a jelentôsége e fennmaradásáért harcoló világ demonstratív jellegű találkozójának? Úgy tűnik, a jelenlegi tendencia folytatódásával a nagy befogadóképességű színházak egyre inkább kommercializálódni fognak, illetve bulvárszínházzá alakulnak. Az új színházi kifejezési formák megteremtését, kutatását célzó, intenzív alkotó munka egyre jobban a stúdiókba szorul majd vissza, ahol közvetlenebb színész-közönség-kapcsolatra van lehetôség, s másfajta színházi nyelv születhet meg. Ilyen értelemben alternatívak lesznek - vagy már azok is - a nagyszínházak kamaraszínházi kísérletei is. Élen jár ebben például a Kamra vagy a gyôri Padlásszínház. Az éles határok húzása tehát lassan anakronisztikussá válik, értékmérô és kategorizáló kizárólag az adott produkció minôsége és szakmai színvonala lesz.

A szemle

két hete alatt 23 elôadást láthatott volna a nagyérdemű, ha nem párhuzamosan futnak a programok a MU és a Szkéné Színházban. Markáns, erôs vonalat képviseltek a tánc- és mozgásszínházak (Andaxinház, TranzDanz, Orkesztika, Mozdulat-színház, Dani Zoltán Táncegyüttese stb.), de volt akciócsoport (Opál Színház) vagy videókollázs technikával dolgozó (TÁP Színház) társaság is. A fontosabb és érdekesebb - drámai - produkciók közül a Stúdió "K" Zách Klárájáról a MaNcs már korábban beszámolt. Másik két régi motoros közül az R. S. 9. Esterházy Péter Daisy című, színpadra nehezen állítható, eklektikus drámájával küszködött felemás sikerrel, míg az Arvisura Bálványosvár című elôadását szakmai siker követte, hiszen meghívták ôket a - a Stúdió "K" mellett - a hivatalos Országos Színházi Találkozóra, Debrecenbe. Két elôadás is (Krétakör: Teatro Godot, Utolsó Vonal: Kiss művész úr rettenetes élete) saját misztikus és zaklatott színházi közegük önéletrajzi (?) ihletettségű bemutatására vállalkozott. A saját alapanyagból dolgozó két csapat közül a Krétakör (r.: Schilling Árpád), performance-elemekkel dúsított produkciója volt a lendületesebb és - a játszók életkoránál fogva is - fiatalosabb. A keretjátékkal (krétakörben birkózó két fôhôs) felépített, szándékoltan improvizatív hatású jelenetláncolatban Zsolti (Huszár Zsolt) és Béla (Pintér Béla) önmegvalósító rivalizálását élvezhettük, a "hogyan is kéne igazi színházat csinálni" alapkérdés köré felépítve. Az eltérô munkastílusok, az intellektuális szenvelgés, a "mindenki mindenkivel" poénduzzasztott sztoriján jókat derülhettünk. A megejtett lány történetére való kifutás viszont nem volt - nem is lehetett - igazán súlyos, megrendítô. A befejezô kép kollektív és jelképes faleltolása hatásos lezárás, csak úgy húsz perccel korábban kellett volna bekövetkeznie. A sokkal komolyabb szcenikával dolgozó Utolsó Vonal (r.: Tamási Zoltán) is az ôt körülvevô "barom" világ konfliktusára épülô fabulában mesélt ugyanerrôl, a szűk térben vergôdô embertípusról. A szimultán térben felállított hét különbözô díszlet között pásztázó egyetlen fénycsóva megvilágításában láthattuk Kiss úr kiemelt életepizódjait: az abnormális család, a művésztársak, a hatalom és a szabványorientált külvilág (itt: motorszerviz) körébôl. A szellemes és jól karikírozott jelenetek azonban nem álltak össze koherens történetté, hiszen a történet elemei jól ismertek, s ebben a kompozícióban elrendezve sem "ütnek" igazán. Láthattunk persze frenetikus részeket (például a szerviz), a családi tragédia naturalizmusa is megrázó volt, mégsem lettünk bevonva a játékba, csendes szemlélôdôkként figyelhettük a "művész úr" tortúráit.

Tükrök és cellák, zárkajáték cigányra és magyarra - volt a Hold Színház bemutatója. Malgot István idôközben cigányszínházzá avanzsált társulata egy drámaiatlan, saját formanyelvétôl fuldokló elôadást kreált, melyben semmi teteje nem volt a cigányfolklór-elemek és a Malgotra standard módon jellemzô agresszív, elidegenedett játékstílus összemosásának. Az a legnagyobb baj ezzel az eltorzult, szétszaggatott "malgoti" világgal, hogy kizárja bármely önálló, kerek történet elôadását: annyira domináns - és korlátozott - e stílus hatásmechanizmusa, hogy minden darab ugyanarról szól, legyen a téma akár cigány, néger, magyar vagy bármi, így egy élmény bôven elég belôle.

Három elôadással vett részt a programban a Szkéné Színház: egy mozgásdrámával (Lélekbörtön) és két hagyományos drámával. Az utóbbiak közül Tasnádi István Bábelnája (r.: Árkosi Árpád) tragikomikus tanmese nemzeti tudatlanságunkról és nyelvtanulási nihilizmusunkról. Groteszk, ironikus Az ember tragédiája-parafrázisként felfogható "derűs színházat" kreáltak a játszók (Tóth József, Schérer Péter, Tamási Zoltán), melyben a honfoglalástól elôrehaladva kis történelmi etűdöket adtak elô - a tajvani nyelv tanulásának szükségszerűségérôl (privatizáció!) - napjainkig: hol mikor okozott káoszt az idegen nyelvek ismeretének hiánya. Tiszta alaphelyzetek, igényes komikum, s nem kevés tragikus felhang jellemezte elôadásukat. Feszes és izgalmas volt a Szkéné másik elôadása is, Garaczi László Mizantróp-átiratának zenei és képi világában erôsen David Lynch (Twin Peaks) ihlette produkciója, Zsótér Sándor rendezésében.

Erotomán

transzvesztita "molieritást" láthattunk, ahol a rendezô jó szokásához híven vadul pufogtathatta vizuális és zenei impulzusait. Most viszont ez egységben maradt a játékkal és a - jó - szöveggel, az elôadás erôs teatralitása kétségkívül "lejött", s megfogta a nézôt. Különösen a Teodóra és a tetovált abbé című verselmény elôadása volt megkapó.

A szemle záró epizódja, s egyben mélypontja a Mozgó Ház Társulat sajátos Romeo és Júlia-adaptációja volt (r.: Hudi László). A "csináljunk valami jópofát erre a Shakespeare-re" gondolat jegyében fogant alkotás egy alternatív Vidám Színpad vízióját vetítette a nézôk elé. A ripacskodó, slágerekkel és sanzonokkal átszôtt, egység nélküli részekben a miért kérdésére nem érkezett válasz: miért hozták ezt létre, és miért kell ezt nekünk végignézni? Kétségtelen: számos jó ötlet, poén és helyzet volt benne, de ez még nem elégséges indok. Néhány szereplô beszédhibájáról és színészi képességérôl nem is beszélve. S láss csodát: az elôadást követô zárófórumon, a 17 társulat szavazatai alapján ezt a produkciót választották a szemle fôdíjasának. Tisztelt szavazati joggal rendelkezô társulatok! Sikerült tökéletes hülyét csinálni szakmájukból és közegükbôl, amiért nagy kár. Erre az sem magyarázat, hogy utolsóként - telt ház elôtt - szerepelt ez a műsorszám, s a legtöbbjük önök közül valószínűleg nem is látott mást. Más indokot elképzelni nem tudok. Így viszont, ha valaki csak a gyôztest látta a "külsôsök" közül, akkor annak meglehet a véleménye az egész szemle szakmai színvonaláról.

szerző
Lévai Balázs
publikálva
1996/19. (05. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...