„Szivarbajok a szemhatáron”

Heltai Jenő háborús naplója

Könyv

„Idegesítőn hasonlít a helyzet a Javítottéhoz, ott is, itt is ez a bosszantó realizmuskényszer. Hogy csak annak van, nemcsak hogy legitimitása, nemcsak hogy az engedélyezhető, ami valóságosan (kurzív!) van, hanem hogy csakis ez érdekes.

A valóság mint esztétikai mérce – ki hallott már ilyet” – Esterházy szavai a Hasnyálmirigynaplóból mintha Heltai Jenő más, de hasonlóan tragikus fogantatású naplójára is érvényesek lennének. Heltai sem volt éppen kritikai realista: aki szereti – nem a legjellemzőbb, de legjobb regényét, az Álmokházát nem számítva –, az, Kosztolányi szavaival, „a veszendő kedély ragyogásáért” szereti.

Erről a kedélyről sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy kedveznének neki a történelmi körülmények. Heltai ugyanis egy másik, nála ismertebb naplóíró névnapjának másnapján kezdi írni a sajátját, akkor, amikor Márai Föld, föld!… című könyve kezdődik: a németek bevonulásakor, 1944. március 19-én.

A naplók egyik fajtája, például a Thomas Mann-féle, a telhetetlenségből táplálkozik – hogy még egyetlen hétköznap, egyetlen selyem alsónadrág se maradjon megíratlanul –, egy másik, mint például Esterházyé, Máraié és Heltaié, a tehetetlenségből. Az írás célja, vagy inkább értelme: megragadni, megmérni, megszámolni vagy legalább megszámozni valamit, amit a naplóíró nemcsak hogy nem ért, hanem befolyása sincs rá – és ez a valami többnyire maga az élet.

 

*

A Négy fal között bejegyzései nagyon részletesek, a jelek szerint Heltai nem este, nem egy szuszra írt, hanem a nap folyamán többször is elővette a feljegyzéseket. Ez az oka, hogy az egy évnél nem sokkal hosszabb időt felölelő napló – posztumusz kötetként Tamás Zsuzsanna szerkesztői pályafutásának méltó záróköve – több mint ötszáz nyomtatott oldalt tesz ki. Az események vagy legtöbbször inkább az eseménytelenség datálása is rendkívül aprólékos. 1944. október 21. például nemcsak szombat volt, hanem a „218., 201., 120., 60., 7. nap” is. Mármint a németek bevonulásának, a csillagviselés kötelezővé tételének, a csillagos házba – Heltai szóhasználatában „gettó”-ba – költözésnek, személye csillagviselés alóli mentesítésének, illetve a kiugrási kísérletnek az annyiadik napja.

A könyvet olvasva egyébként is feltűnő a szerző már-már könyvelői szenvtelensége. Amikor a legtöbben kétségbeesésről beszélnének, ő ezt írja: „Ma jómagam is nagyon ideges vagyok már.” A nyilas hatalomátvétel után feljegyzi: „Szembe kell néznünk a veréssel, internálással, halállal”, majd ugyanabban a bejegyzésben más természetű problémát is regisztrál: „Szivarjaim vészesen fogynak.” És hogy ez milyen fontos szempont, jól mutatja a következő számsor: „1. 11:55, 2. 12:10, 3. 1:40, 4. 3:15, 5. 3:30, 6. 4:05, 7. 4:55, 8. 5:50, 9. 8:30, 10. 9:00, 11. 10:50”, ami nem más, mint az 1944. október 11-ei (a 208., 191., 110., 50.) nap szivarfogyasztásának percnyi pontosságú dokumentálása.

Ez az aprólékosság arra is jó, hogy a naplóírónak ne kelljen önmagával foglalkoznia. Megtudjuk, hogyan változik Heltai külső megjelenése: hogy a tétlenségtől sokáig csak hízik, és hogy a végén a koplalástól mégis teljesen eltűnik a hasa, hogy éppen bajuszt növeszt, vagy éppen ellenkezőleg, leborotváltatja. De a belsőjében lejátszódó folyamatokba csak ritkán avat be, kevés az efféle megjegyzés: „Nagyon rossz idegállapotban vagyok, ingerlékeny vagyok, és türelmetlen, ráadásul fékezem is magamat, holott szeretnék fölrobbanni.” Heltai nem volt lelkizős típus, annak szemében, aki mély belső folyamatok árnyalt leírását várja, a hadi helyzetről, a politikai pletykákról és a különféle látogatókról adott beszámolók akár úgy is tűnhetnek, mintha csak valami vakszöveget olvasna. Igaz, idővel visszatér az alkotókedve, és nemcsak naplóbejegyzéseket, leltárt, be- és kijelentőlapokat meg ebédkuponokat ír, hanem novella- és regényötleteken, sőt verseken „töri a fejét”. Ez utóbbiakból ráadásul néhány hét alatt több lesz, mint az előző tíz év termése összesen.

 

*

Heltai hetvenhárom éves korára már elég jól ismerte magát, és ez a magyarázata annak is, hogy sok gesztusa miért nem hat cinizmusnak: a jó önismerettel rendelkező emberek könnyelműsége gyakran rokonszenves.

Sokszor mintha tejüvegen át látnánk az eseményeket. „A zsidó házakban állítólag rémes dolgok történnek” – jegyzi fel például október 16-án, mint valami grófkisasszony. A Budán élő Heltai kanárijairól szinte többet tudunk meg, mint a pesti zsidóság körülményeiről. Még Slachta Margit – a kötetben valamiért végig Schlachta – szociális testvéreinek közösségében bujkálva is kissé szenvtelen szavakkal írja le a hangulatot. „Az emberek tűnődnek: mit csináljanak.” Mintha nem is a front közeledne, hanem valami zápor. (Slachta Margit mellett Langlet Valdemár svéd diplomata tett a legtöbbet Heltaiék megmentéséért. Gyerekkoromban mindennap találkoztam a nevével: a róla elnevezett utcában álló általános iskolába jártam.)

„Az egyik ember színésznek születik, a másik nézőnek” – írja, és nem csoda, hogy önmagára így gondol: „Én nézőnek születtem.” Ebből a tűnődő, távolságtartó alkatából fakad, hogy a humora sem hagyja cserben. Leírja például az egyik óvóhely parancsnoknőjét, aki olyan kardos volt, hogy a férje, egy békeszerető ezredes a nyugalom reményében inkább kiment a frontra. Csodálkozva jegyzi fel, hogy amikor a lóversenyre már nem szabad zsidóknak kijárniuk, zsidó tulajdonosok lovai – „zsidó lovak” – még mindig futhatnak. „Pacipecsenye”, „patkós baromfi” – írja később a lóhúsról. Amikor a csillagos házban az egyik lakótárs hosszú időre elfoglalja a fürdőszobát, így kommentálja: „azt hiszem, 4000 métert úszik”. A sok szederlevélteától egy idő után „egészen selyemhernyónak” érzi magát. Feljegyzi, mitől félt egész életében Herczeg Ferenc: hogy amikor vasúti baleset történik, ő épp a vonat vécéjében ül. Megörökíti, milyen szavakkal kommentálták, amikor már Budapest határában folytak a harcok: „Válts kisszakaszt, és menj ki a frontra!” Megtudjuk, hogyan figurázták ki a nyilas köszönést: „Kis kitartás… Féljen Szálasi!” Vagy hogy miért hívták a Lipót körutat tejútnak: „Mert ott a legtöbb a csillag.” De a humora természetesen gyakran keseredik meg, például amikor azon „tűnődik”, hogy „mióta a németek bejöttek, az ország csakugyan tejjel-mézzel-vérrel folyó Kánaán lett azok számára, akiknek semmi közük Kánaánhoz”.

 

*

Érdekes kérdés és a napló visszatérő motívuma, hogy szerzőjének mennyi köze volt „Kánaánhoz”. Heltai Jenő Herzl Tivadar első fokú unokatestvére volt, Herzl fel is kérte a cionizmus magyarországi megszervezésére. Egy kései interjúban elmesélte, hogy gondolkodás nélkül utasította vissza az ajánlatot: „Nem vállalom. Azért, mert semmiféle olyan érzés nincs bennem és a szívemben, az értelmemben, amely arra ösztönözne, hogy ezt a feladatot elvállaljam. Megmondom neked őszintén, én nem vagyok zsidó. Én magyar vagyok.”

A zsidóságról szinte végig egyes szám harmadik személyben ír, igaz, anélkül, hogy a katasztrófában a legkisebb távolságot is tartani akarná tőle. A sárga csillag alóli hivatalos mentesítést is alig akarja elfogadni, inkább szégyelli. Az asszimilációról azt írja, hogy egyáltalán nem volt sikertelen, sőt, éppen az a probléma, hogy nagyon is jól sikerült. Pontosabban azt, hogy a zsidóság egy jellegadó rétege rossz példát választott az asszimilációhoz: az otromba, úrhatnám dzsentrit. A naplóban is megfogalmazza, hogy nem érez közösséget a zsidósággal – majd rögtön hozzáteszi, hogy fiatal kora óta tulajdonképpen a magyarsággal sem.

Heltai a zsidóság megítélésének egyes külső sztereotípiáit is osztotta. A csillagos házba költözés másnapján például ezt írja: „Amikor egy tömegben látja az ember a zsidókat, csak zsidókat, be kell ismernie, hogy nem rokonszenvesek.” De „egy tömegben”, ilyen közelről, ilyen állapotban – ráadásul hasonló állapotú megfigyelő szemében – az embereknek ugyan melyik tetszőleges csoportja mutatkozna kimondottan bájosnak? Már március 31-én, a napló vége felé írja: „A zsidók szemtelenek és elbizakodottak.” Itt nyilván arról van szó, hogy a jól nevelt és szerény, vagy csak átlagos emberek a dolog természete folytán nem voltak olyan feltűnőek.

 

*

Olykor a nőkkel szemben is meglehetősen különös álláspontot foglal el. „Az oroszok erősek, egészségesek, általában tiszták, sokkal különb fajta, mint a magyar, nem is árt, hogy itt egy-két gyereket csinálnak” – az erőszaktevés efféle megítélésére nyilván csak az ezzel egyidejűleg átélt saját szenvedés lehet a magyarázat. Már Budapest ostroma, a nyilas uralom alóli felszabadulás után írja ezt: „A nők legkedvesebb témája az úgynevezett megbecstelenítés, amely nagyon soknak ünnepeltetés.”

Ez annál is különösebb, mert Heltai egyébként igazán együtt érző lélek. „Honnan kapunk segítséget?” – írja még a napló elején, majd rögtön hozzáteszi: „És kin segíthetünk?” Az is eszébe jut, vajon etetik-e az állatkertben az állatokat, és még Magyarországtól, a magyaroktól – „minden népek leghitványabbjától” – sem vonja meg az együttérzését. „Aradra bevonultunk” – írja, nyilván nem minden fanyarságtól mentesen, a román kiugrás után. Elszörnyedve gondol rá, hogy milyen árat kell majd az országnak fizetnie az elkövetett bűnökért, azon töpreng, hogyan mossa le majd magáról a szégyent.

 

*

A vaskos könyv eleinte, a rémhírek ismertetésével, a sok ismeretlen szereplővel kicsit nehézkes, de aztán már alig lehet letenni. Az aljasság és a háború, úgy látszik, iszonyú dramaturg. Heltai kálváriájának mélypontja, amikor feleségével együtt elhurcolják a szociális testvérektől a nyilasok, és előbb a hírhedt Hain Péter vezette Állambiztonsági Rendészet svábhegyi központjába viszik, majd az Egeres becenevű toloncházba. Ott meztelenre vetkőztetik és megnyírják: a sok ruhátlan, pohos ember fürdőbeli ugrálása Dante poklát juttatja az eszébe. Végül mint „svédet” szabadon engedik, ekkor elbúcsúzik „kedves rabtársaitól”, akik egy Rejtő-regény szereplői is lehetnének: nemcsak „köztársaságiak”, „kommunisták” és „békepártiak” vannak köztük, hanem egy „angyali püspök” és egy „néger bokszoló” is. Az érthető okokból elmaradt feljegyzéseket tíz nappal később pótolja. Ezek között olvasható az a mondat, amely egy másik holokauszt-túlélőnek a koncentrációs táborok boldogságáról írt sza­vaira emlékeztet: „Az ablakból csodálatos napfölkeltét láttam, és aranylevelű fákat.”

Négy fal között – Naplójegyzetek 1944–1945, Magvető, 2017, 628 oldal, 5499 Ft

Figyelmébe ajánljuk