Szíves elzárkózás

Tandori Dezső író, költő, műfordító
szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Magyar Narancs: A fogadás önnek is menekülés?

Tandori Dezső: Nem. A játékszenvedély ("mint ilyen") tőlem ugyanúgy távol áll, mint tartósan bármi szenvedély, ám szinte akármelyik (így játék és vidéke is) lehet formáló elv. Mit mondott József Attila a legnagyobb kérdések dolgában? "Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítenek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben." 1944 telén nagyanyámmal Víg Lóversenyt játszottunk az ablak alatt, melynek üvege az első szövetséges légiaknától berobbant, de szó szerint, "kunyhófalat" alkotva mögöttünk a padba. A játéknak mindig megvan ez a kunyhófala. A szenvedély, ha valóban éltük (és túléltük), lakhelyünkké válhat. Kihűltsége még mindig több forróság sok világi ügy hőfokánál, műviségénél. Egyébként való igaz, amiféle sportversenyt kockadobással, mércével, házilagos kivitelben meg lehetett csinálni, azt én mind játszottam. Alpesi sízést is.

MN: Mi volt első "társadalmi érvényű" sikere?

TD: Első "társadalmi érvényű" sikeremet a Rádió gombklubjában arattam: újoncként, idegen szabályokkal játszva, második lettem egy villámtornán. Játékom - és életem - szabályait ma már (rettenetes, de így igaz!) magam akarom megalkotni. Jöjjön inkább a lemondás! Hanem egykor igen jól tudtam mások szabályai szerint is játszani. (Gondoljunk a műfordításra! Mindig mások javára ragasztottam az ülepem a székhez. Jó, hát egykor nem ingyen. Ma jószerén így.) De hogy Marc Coton, a nagy lószakíró árván ne maradjon: tényleg igaz, a szenvedélyes játékosok, mondja ő, életük szürkeségéből menekülnek a játékba. Az igazi játékos azonban, fejezi be, a játék rémségéből menekül - az életébe. Vagyis hát a szenvedély nem tisztára azonos az élettel. A játék végképp nem. A játék élet, de az élet nem játék. A két házi kártyabajnokságot (négy-négy klub alkot ötös "csapatokban" húszas mezőnyt) 1972 és 1976 óta játsszuk. (Feleségemmel - francia kaszinó nevű játék formájában. Lásd József Attila, Szép Ernő és sok millióan még.) A játéknál, az életnél és a szenvedélynél fontosabb nekem, hogy rendszeralkotó típus vagyok. Csakhogy ezt a kártyabajnoki rendszert - a klubok nevei révén is: itt vannak "jelen" mindenkori élő és holt madaraink, növényeink, kutyánk, mackóink és más "lényeink", fogalmaink - nekem a magam számára sikerült (a magam számára érvényes) tényleges élettel megtöltenem.

MN: És élő irodalmi legendává vált általuk. Koalamackók, legendás játékosok neveit viselő gombok, madarak társaságában él. Mániákus névadó.

TD: Az, hogy különféle neveket használtam, belső higiéniai kérdés. Vannak népek, ahol lelki okokból nevet kell cserélni időközönként. Mellesleg legkedvesebb madarainknak nyolc-tíz neve volt, kutyánknak 77 neve van. (Éliás hím verebünk neve volt egyebek között: Éli, Béni, Édes Éliás, Kicsiny Kakukk, Csibukka, Abos, Juszuf, Zornon Kárpátka... ez utóbbi Petőfi után.)

MN: Nat Roid, Tradoni néven bestsellerszerző. "Álneveken" írt könyvei ott vannak valahol Chandler és Rejtő Jenő művei között. Első két verseskötetével a posztmodern líra egyik megteremtője. Mit jelentett, mit jelent önnek a krimi és mit a költészet műfaja?

TD: Első kötetem, benne az első "érvényes", 1960-as versem eltiltást hozott. Mármost ami a posztmodernt illeti, ne vitassuk (miben)létét. Volt azonban egy Első Posztmodern Irodalmi Tanulmányom is, Ottlik Hajnali...-járól, melyet kereken kiröhögtek, s igazából máig sem jelent meg. Amikor 1972-től vegyesen kezdtem formahű és képjellegű verseket írni (én a képjellegű vagy a posztmodern versképződményekkel is, talán önhitten, úgy hittem, máig úgy tudom, a hagyományos vers elképzelhető maximális határáig megyek el!, s nyilván ez bosszant ösztönösen is némelyeket, nem a vállveregetéssel elintézhető "újítás", haha!), láthattam: sokak számára a hagyományos vers kissé idejétmúltnak, megalkuvásnak hat. Mára megint nagyot változott a helyzet, elég a legfiatalabb lírára pillogni. Ami a Nat Roid-könyveket illeti: tényleges regények. Cselekménnyel, rendesen "kitökölve", nem bonyolultabbak, mint Chandler, csak nem olyan zseniálisan tömörek. Meg hát Chandler külön klasszis. Ismétlem azonban: valódi cselekményeket, sztorikat találtam ki, valódi "jellemekkel" és jellegekkel. Ám itt nem merném azt mondani, hogy a detektívregény határáig mentem el. Így én csak a líráról beszélhetek.

MN: Nyelvzsonglőr vagy szerepjátékos?

TD: Dehogy vagyok nyelvzsonglőr. Dehogy vagyok szerepjátékos. Van ez a fogalom: evidencia. Aki nem lehet másképp. Az próbálok lenni, aminek lennem kell. Azzal próbálok foglalkozni, amivel nekem kell foglalkoznom. Olyan dolgokkal, amelyek erre a foglalkozásra rászorulnak. Nem nézek reneszánsz festményeket, nem akarok törött szárnyú sasokat megmenteni, nem járok Amerikába... holott tisztelem és kedvelem mind a felsoroltakat. Van azonban egy súlyosabb összetevője is a "szíves elzárkózásomnak". Magamnak másképp vagyok evidens, mint másoknak. Nyilvánvaló. De sokkal többet lehetne érteni "belőlem". (Nagyérdemű!), ha ezért a megértésért némelyek többet tettek volna. (Szellemi reklám, sulykolás etc.) Mivel ez elmaradt, vajon kikkel találkozom, ha találkozom? Kivel találkoznak ők, ha velem találkoznak? Nagy az elcsúszás. A világ elcsúszott dolgainak számát nem akarom gyarapítani. Hanem erről egyebütt már beszéltem. Hegyesszögű utcaelágazásnál indulunk kétfelé... és iszonyú távol jutunk egymástól, ha nagy a háztömb. Az irodalom háztömbje pedig nagy, az életé még nagyobb. Elzárkózásom (nevezzük így, pontatlanul) nekem fáj a leginkább, ellenben minden közelkerülés, ha evidens, annál nagyobb öröm.

MN: Nem hagyom magam eltéríteni. Csak néhány cím a prózák közül: "Itt éjszaka koalák járnak", Egy regény hány halott...?, Egynyári vakjátszma.

TD: Emberek, állatok... élet, halál... közellét, távollét... Alapkérdések. Hogyan teljen egy napom egyáltalán? Mit tegyek? A görög filozófusok után nehéz újat feltalálni. De nálam az alapkérdésekről volt és van szó mindig. Ez kicsit nevetséges lehet. Vagy hihetetlen. Azt mondta egyszer valaki: "Tudod, Tédé, olvasgattalak, a nevezetes vicceiddel... nekem valahogy nem voltak elsöprő erejűek... mélyek... mellébeszélésnek hatottak. És akkor rájöttem: te ezt véresen komolyan gondolod. S akkor a helyére állt az egész." Nagyobb bókot sem kaptam életemben. Persze rémes volna, ha mindig így lenne. Eszembe jut erről a másik híres lószakíró, David Ashfort barátom, ő mondja: "Miután négy évig hiábavalóan üldöztem fogadóként a szerencsét, láttam, tippadó irodát kell nyitnom, más reményem nincs..." Íme, élet és irodalom.

MN: Bármikor, ha találkozunk, ömlik magából a szó. Tudja, hogy mégis nagyon zárkózott embernek tartják?

TD: Zárkózott is vagyok. A munkához idő kell. Bizonyosfajta munkavégzéshez bizonyosfajta alkat kell. (Búvár, sziklamászó, kaszkadőr - ők is mások.) Az alkat nem csupán az élet üdve, hanem az élet "átka" is. Érdesebbnek, elzárkózottabbnak tűnik fel az olyan ember - ha következetes próbál lenni (úgyse tud) - ,amilyen én vagyok. Én a sétálgató, "dumálós", vaker filozófusok közé tartoznék (ha filozófus lennék). Félreértés ne: attól én húsz emberrel is boldogan elbeszélgetek naponta, hogy nem bírok találkozásokat megbeszélni! Nem bírok! Próbálom menteni a bőröm, elsősorban önmagamtól. Hogy úgy akkor túl sok lenne a szó, az ital, az elcsavargás, pár nap alatt tönkre tudom élni magam így. Viszont öt napig képes vagyok ki se mozdulni itthonról, és mert ilyenkor semmi szénhidrát, folyékony alakban sem... hát a teljes mozgáshiány "mellett" is leadok másfél kilót. Egyébként ez nagy boldogtalanságom! Hogy könnyen felkapom a kilókat. Hogy a vizet is könnyen felkapom? Sebaj, hamar visszaáll a szívem nyugalma. De a kilók... Boldog emlék, mikor 182 centim mellett 1993-96 közt 57-58 kiló voltam. Lementem 90-ről. Most 78 vagyok. Ezek nekem ugyanúgy fontos dolgok, mint a házibajnokság. Ez nem önközpontúság! Ezek nekem (egyebek között) a világ nagy kérdései. Ki vagy? Mi célból vagy a világon? Hány kilósan kell a világon lenned? Merthogy mit befolyásol az, hány kiló vagy? Hát nem jobb 57-nek lenni, mint hogy örökké a régi szakadt nadrágjaim után vágyakozzam? Ez kicsit vicc volt végre...

MN: Nem először. Nagyon termékeny, már-már grafomán szerző. A mindent kiírás kényszere működik önben?

TD: A mindent kiírás kényszere... pillanatnyilag nem működik. Utálok magamról vallani. Az persze fix, hogy azok közt vagyok, akik a kelleténél többet írtak. Jó: de mindig a pillanatnyi kilók számítanak. "A kilók = a lóláb!" Ma a formáló elvben hiszek. Csaknem szabályos, rímes, versszakos verseket írok. Hanem csak amíg úgy érezhetem: muszáj megírni. Sajnálom, de a nagy és tisztességes igazságok ilyen közhelyszerűek. (S hallom egyik mesterem, tanárom, Nemes Nagy Ágnes hangján: "...fiacskám...") Novellát írni például nagyon nehéz egy olyan írónak, amilyen én (is) vagyok. Menekülök az efféle prófétaságtól. Hiányolom azonban, hogy például a Ködös Iker című kötetem novellisztikájáról nem nagyon esik kritikai szó. Kinek jó ez?

MN: A háta mögött, Kosztolányira utalva, Desirée-nek hívják. Örül ennek?

TD: Sosem hallottam, hogy Desirée-nek hívnának. Én 1965 óta, Ottlikék-Keserű Ilona alapon a "Tédé" elnevezésről tudok. Maradjunk is ennyiben. Természetesen jogos, ha így neveznek: a krumpliorrú... az elálló fülű (nem annyira bár, mint a kerékpáros Pantani vagy egy-két herceg), a... mit-tudom-én. De a Desirée: jellemző, mikről nem tud az ember. Gondolom, ez sokakkal kölcsönös.

MN: Mit jelentenek önnek a helyek, a városok? A Tabán, az Alagút, Bécs - ahol igen gyakran tartózkodik - vagy Párizs.

TD: Hű, de szép és nehéz ügy. Elsősorban Budapest... azaz Pest. (Holott budai vagyok), de ezt így mondják. Apropó, valamiért el akartam mondani az imént, már nem emlékszem, miért volt aktuális válasz a kérdésre: mondunk olyat, hogy "vegyük úgy, ez nem történt", de mondható-e: "vegyük úgy, ez nem történik"? A városokkal is így van. Nem sorolom, merre jártam 1977-ig, első madarunk, Szpéró jöveteléig. Akkor nekem minden elutazás megszűnt. Szpéró életében inkább belebetegedtem, de nem mentem el a tervezett angliai útra. 1988-ban, Szpéró halála után, mintegy "cicánk" (Szpéró egyik beceneve volt ez) meg főleg a feleségem unszolására nekivágtam. Mivel még vagy tizenkét madarunk volt, s ők nem bízhatók másra, külön-külön utaztunk. Eltúloztam volna ezt is? De hát túléltem. Mint a lófogadást (már nem érdekel), mint a sok írást (hm), a sok "balhét" (hm-hm-hm!) túléltem. Jók voltak a városok. Egy darabig. De már 1989-ben Koppenhága elkezdett kattogni, zörögni nekem a hetedik nap táján. (Két hetet voltam kint.) Jó, megjegyzem, ötvenéves múltam, mikor először jártam Bécsben. Kezdett üres lenni az idegenben eltöltendő élet. A szobák. Az imádott utcák rendszere. A pályák. A múzeumok. A fogadóirodák. A bor. A tengerpart. Minden. Már ez, ahogy J. A. mondja szintén, összeállt, a folyam befagyott (ilyen szempontból). Felháborítóan unalmas lenne szinte bárkinek, ha részletezném, mit nem bírok az utazásokból. Semmit. Egy-egy pillanat a Rochusplatzon Bécsben, egy londoni alkony a Park Lane mögött, egy párizsi park... na persze. De hát lehunyom a szemem - és ott vagyok. Mit is írtam első kötetemben? "Már csak azt a jövő időt kívánom, ami elmúlt..." És hogy ne legyen több olyan pillanatom, ami előtte nem volt. Ezek túl nagy, istenségkísértő vágyak. Büntetésed: hogy mindenkidet elveszíted, csak te maradsz meg.

MN: Mintha mégis volna önben egyfajta mindenen felülemelkedő életigenlés, életöröm. Tudja: "Döntsd el, Desirée, ki a farbával!"

TD: Igen, van bennem életöröm. Na és, hát ez nem nagy dolog, ha belegondolunk, hogy a hadifogságból hazatért, éppen nem Kánaánba megérkező Korniss Dezső piktor úr is az életörömet festette akkoriban...!

Pál Melinda

szerző
Pál Melinda
publikálva
2001/7. (02. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...