T´DOOR: Csak a láncreakciódat veszítheted el

publikálva
1999/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy mindig a Lánchíd. Ezt olvasom. A Lánchíd, a Lánchíd, a Lánchíd. Holott nem is. Azon csak áthajtották õket. Valahol másutt lõtték a Dunába. Csakhogy hoppá. Olvasom: akirõl itt szó van, és aki nem egy novella, hanem egy önéletírás része, egy baromira elegáns, fájdalmas, rövid, mert saját folytatását nem ígérõ önéletírásé, akirõl ebben szó van, annak a papáját, aki szintén orvos volt, hát szintén a Duna partján lõtték agyon, csak épp nem Hitler önjelölt végmentõi, hanem a filozófus-komiszár emberei. Továbbá, hogy kerek legyen a történet (s itt a Dunának és a Lánchídnak semmi szerepe), az öntörvényû történet további férfiszereplõjét, tehát az írónõ második férjét (mondani sem kell, hogy elsõ férje volt, akit állítólag a Lánchídról lõttek a Dunába, pedig nem), a második férjét 1951-ben vitték el, de õ kiugrott a D. téri intézmény hatodik emeleti ablakán, majd mire az írónõt értesítették, ha jól olvasom, az F. temetõben már csak a majdnem elhantolt koporsó csücskét (?) láthatta, kereszt és név a sírra nem került, ellenben a Dunába lövõk is itt, a falnál (?) voltak eltemetve, nevük a sírjukon.

Felhívtam az írónõt egybõl, a Lánchidat szóba se hoztam, mellesleg, azt hiszem, rosszkor zavartam, vagy nem tudom. Még jobban megfogadtam, hogy inkább írni fogok. Errõl itt ejtek szót azért a végén.

Felhívtam, láncreakcióként, mert ez a hídtéma a Nicholson ezredes miatt nagyon izgatott mostanság: izgatott, hogy szabad-e nekem bárkivel kapcsolatban is "nicholsonoznom", pláne ha olyan mulandó kis bosszúságok miatt teszem, melyek aztán meg is oldódnak. (Képzavar, fogalomzavar, na mindegy.) Meg az se jutott eszembe, hogy Karinthy szerint az élet olyan, mint a Lánchíd, ilyesmi hirtelen borzalmas léhaságnak tûnik fel, tessék, a láncreakciók (melyek = az élet maga) olykor förtelmesek. Valamint hogy Bécsben van egy Kettenbrücke (Lánchíd) nevû metrómegálló, egy ilyen utca is, ismerem; Londonban van a mi Lánchidunk kis eredetije (megjegyzem, nem hasonlítanak, de a lényeg megvan mindkettõben). Ezek a dolgok nem jutottak az eszembe, semmi se jutott az eszembe, mikor felhívtam a szimmetriás iszonytörténet emlékiratírónõjét, így, ahogy mondom, se nem logikáztam, se nem sírtam.

Egyszerûen telefonálnom kellett.

Telefonálnom, hogy még egyszer rájöjjek: nem kell telefonálni.

Felébredtem ma sok-sok álom után, és még emlékeztem is ezekre, az egyikben a madársírjainkat ástam fel, közben nagy kutyák jöttek, medveszerûek, kerülgették sportszatyraimat, de nem bántottak senkit-semmit. Metrómegálló volt rögtön a sírok mellett, mint a bécsi Kettenbrückénél, és rengeteg ember "támadott elõ" hirtelen, csak úgy ott voltak, ezt a Kukorelly Bandi tudná érzékletes prózával kifejezni, hogyan. Mellesleg Saint-Cloudban láttam egy versenyen Omar el Sharif lótulajdonost, fogadtam is a lovára, nagyon ideges volt, picibbnek látszott, mint a (nagyon gyenge!) Doktor Zsivago filmben tegnap, melyet csak azért néztem jó fél órán át (nyugati embereknek gyártott finomkodás), mert Max Frisch és Friedrich Dürrenmatt (szintén nyugatiasan finom, de) iszonyúan piszkoskodó viszonytörténetének lábjegyzeteit fordítani kicsit untam, hát igen, olyan, mint ha a tréner, a tulajdonos vagy a zsoké pucolná az istállót; de ez nem abszurd, ez az írói munka megélhetési része; hát Omar volt a Zsivago, ment valami villamoson, mielõtt meghalt, megállt a szíve, hagyjuk a sztorizást, és én is vonattal mentem, lemaradtam, kapaszkodtam, laza rács borította hátul az egy-szál-motorkocsi vonatot, mely ugyanolyan sûrûn volt tele népekkel, mint az Omar el Sharif orosz (szovjet) villamosa... hagyjuk, mondom. Álom.

Kérdem a feleségemet: te is szoktál így álmodni? Kérlek, mondom neki, olvasd el azt a tudományos álomkönyvet, mik a fõbb típusok. Éjszaka még a sírásás (nem céllal!), a kutyák, a metró, a vonatról való lemaradás... aztán hajnalban, mesélem, ez az álmom volt: boldogan ébredtem (ez valóság volt, ritka!), az volt bennem, hát nem! Talán ma, hogy két nap ki se mozdultam a házból, ma se megyek le. Nem adok oda portán ajándékot, nem adok fel aláírt felhasználási szerzõdéseket, engedélyt stb. Nem megyek át még csak a Lánchídon se. Tényleg, mióta az emlékiratírónõt, régi kedves távbarátnémat felhívtam, nem voltam kinn itthonról. Nem megyek át, inni végképp nem akarok megint, akkor meg minek? A Lánchíd miatt?

Ja, és volt egy Kelemen Kettenbrücke nevû festõ, valahogy jelen kellett volna lennem a medvefestményes kiállításán, de mondtam, én a napszakok 95%-ában nem szoktam akarni kimozdulni otthonról, lópályára se megyek, külhonban annyira 1 négyzetmérföldre korlátozódott a mozgásterem, hogy azért kár bárhová elmenni. Megnéznék még egy párizsi Rothko-kiállítást, de megvan az amerikai katalógusom, irtózatos jó dumákkal (hogy például az emberek láncreakcióiból kiesett ez: átélni mélyen, eleget tenni pl. Rothko mester ilyen igényeinek... egybõl megértettem, engem is miért untak annyira egy idõn túl, és lehet, hogy hamarosan megint unni fognak, ezért is nem lehet a mûfordítósdit soha feladni, na), mit menjek én bárhova. Oblomov jutott az eszembe. Ismerõs még a regény? Nem mozdult ki.

Ám én felugrottam tábori matracaimról, melyeken alszom, széklábak közt, mondtam már, mint N. N. Á. visszajárója, Szpéró járkált itt egykor, fõleg, ha tojni készült (a sok tojással tette tönkre magát; bár a sok munka így elvinne, gondoltam, de nem és nem visz, engem), felpattantam, mentem mesélni a feleségemnek ezt az álomdolgot.

Hogy azt hittem, ébren vagyok, és az volt, hogy a három drótot, ami a Frisch-Dürrenmatt-fordítás folytatása és sarkköve, így, az egyik dróthurkon piros zörgõpapír, mint valami kasztanyett, a másikon drótsávok, a harmadikon lánc lóg, ezeket jó helyre kell tennem, nem szabad tovább szorongatnom, és azt álmodtam (két perc, ha volt, az egész), megyek oda, ahová a már csaknem kész fordításkéziratot tettem (jó 2/5-e lábjegyzet és jegyzet volt, ám a most következõ fordítások mind emberiek lesznek, hát üsse kõ, nem merem mondani, "part", ezen essünk túl), s akkor ráébredtem, hogy álmodtam, hát persze, hogy nincs a piroszörgõs, a sávos és a láncos drót (pláne a fordítás befejezéséhez), mondtam feleségemnek, nézd meg ezeket az álomtechnikákat, bár hát mindegy, a nagy, bozontos kutyák nyilván a festõ medvéi voltak, megvolt a teljes láncreakció, csak a Lánchíd helyett inkább az Erzsébet hídon megyek át, igaz, magát a szegény Lánchidat is láttam robbanni épp, 1945-ben, ha jól mondom, és emlékíró barátnémnak igaza van, a francba már a Lánchíddal, és én azt mondom, minden láncreakcióval, körbeéréssel, és leültem írni ezt, aztán majd alig várom, hogy rohanhassak haza a Rudi és a Totyi madaramhoz, oszt elkezdjek holnaptól fordítani valami Römark hadi regényt. Nem áll meg a szívem. És?

És nem kell japánoknak - hídépítõ - nicholsonozni. Finomkodás az. Maradj otthon a valagadon, haver, ne bocsátkozz semmibe, dolgozz valami éhbérért, egy darabig nézd meg, megy-e ez, aztán amíg élsz, a láncreakció éltetni is fog, ne gondolj a gonddal, te szívlény.

publikálva
1999/8. (02. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...