T´DOOR: "Pont hogy SEMMIT se MOND...!"

publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Irtózom újabban a sporthasonlatoktól, aztán akkor mégis, én is, itt. Irtózhatnék ugyanakkor attól is, hogy bármit kicsontozzak: ez van velem... meg ez... mert hogy akkor az ellenkezõje. Szpéró madaram él, nem utazom; meghal, õ mondja, utazzam; elég volt az angol ligából (Premiership), éljen a Schalke 04, meg az FCK, aztán most ismét angol gombfocit tervezek. Totyi madaram van, nem utazom. Vagy mégis. Kicsit. Na, ez már emberibb.

Én viszont mindig azt szerettem, hogy "nagyon". Miben adódik ez nekem? Nincs munkám, van munkám. "Istállózsoké akarok lenni, I. sz. istállózsoké egy nagy helyen, én válasszam meg, milyen lovat viszek..." Nagy eset. Hány ilyen van, marhaság. Maradnak mégis a sporthasonlatok? Öreg fejjel a minap egy nekem nagyon tetszõ könyvvel, menet közben kezdtem érezni, pláne hogy tûrhetõen ráhangolódtam, érezni kezdtem, hogy itt olyan van: mint hogy valaki a saját 30 kms kerékpárosrekordját akarja megdönteni, de kicsit tovább tapos, és még az egyórás csúcsot is elkapja. Ez történt, a könyv után egy másik könyvvel ráraktam még pár lapátnyit, és mi van most? Semmi sincs. Melózok tovább.

Ez a rekordom ugyanúgy van meg, ugyanúgy ócskul lassan, porosodik, érdektelenedik, mint... Hát nem! Ennyire azért már tartok. Ha a Chelsea megnyeri végre a Premiershipet, jó, ha már a Liverpool nem nyerheti, az nem lesz olyan értékes nekem, olyan maradandó, mint ha NonStop/Peipi/Murdó/M. klubom (persze, McMurdo!) megnyeri huszonhárom évnyi tornázás után az elsõ ilyet. Minden esélye megvan rá. Fej fej mellett mentek a Düsseldorfi Rémó Pingvinekkel, és az utolsó játéknapon robbantottak (kerékpárhasonlat). Könnyek szöktek a szemembe: csalás nélkül a Nonstiék bajnokok, tornagyõztesek! És talán egy másik kisebb klub bejön harmadiknak, nekik huszonhárom év alatt egyetelen helyezés sem jött össze. Ez nekem ilyen fontos.

Ebbõl áll most az életem, kezdjük este: korai lefekvés, alig valami segédeszközzel, placébóféle... hajnali kelés, munka... ilyenkor rettenetes, hogy alá kell írni bármit, be kell csomagolni, válaszolni kell, ki kell tölteni... bár a posta zümmögésében már jó. Ha reggel megyek le. Ha reggel, akkor egyetlen dolog van: ez az én magányos órám az ég alatt, igen, fejem fölött az éggel. Nehezen adnám bárkinek. Az tényleg ritka (bár: van; magánember, kiadó, ez fõleg alig). Aztán haza. Vagy közvetlen dél tájt le. De a délelõttöt, késõ reggeltõl: itthon. Munka. Ebéd-vacsora. Utána a Torna. Közben Totyival teniszt nézünk, társasjátékot már alig. Nyáron Tour de France-t, Vueltát. Szeretném idén a Girót is végre. Rémes lesz, hogy el kell menni Frankfurtba. A Totyi mellõl akkor már szintén a szabad éggel a fejem fölött, lóversenypálya nélkül, irodalom nélkül. Még két ilyen rémnap másutt. Én NAGYON bírom csak, ami van, amit bírok. A Koala Kártya Torna meccsei után: kicsit egyedül szeretek lenni itthon, telefonok nélkül lehetõleg. Lassan elfáradok, várom az estét, fél nyolc, elalváshoz készülõdni. És minden nap ugyanígy.

Mindig azt szerettem volna, ha nincs semmi érdekes. Csak sokáig arra kellett "belülrõl" (hülyeség) törekednem, kényszeresen, hogy bármi érdekes legyen stb. Jó, ezek megvoltak, érdekesek, amennyire, és ezért lehet most így. Legyen is.

És nem az, hogy a magam nyomdokai miatt még Bécset elviselem, meg könyveket próbálok elõkeríteni (a munkámhoz), meg megbeszélem a mûbélkészítõvel (vagy sem), mi várható a futamban, vagy... vagy... vagy. Az ódon falak, ahol lakom. Oda se nézek, intek a portás barátomnak, viszek neki mindig könyveket. Látom félszemmel, éppen olvas. Jó, ez jó.

Nem az, hogy kinézek a kertre, mélyen le Bécsre. Nem az, hogy... De ezt már mondtam. S nem az, hogy haza, haza a Totyihoz. Haza, haza az ugyanahhoz-az-életemhez. Ez olyan, mint hogy a Pantani hegyimenõ. Én nem vagyok semmilyen menõ így, de... ezt már mondtam.

Mark Rothkónak lesz egy nagy kiállítása Párizsban, már van is, oda, persze, nem megyek ki, léhaság lenne, egyáltalán, hogyan, milyen volna az. De megvan az amerikai katalógus, bázinger album, a végén riportok. Elsworth Kelly, aki a Hard Edge és némiképp a Field Painting egyik mannja, nagy, 1954-ben hazament Párizsból Amerikába. Pár évre rá elkapott egy Rothko-kiállítást. A Mester már akkor a nagy vásznait csinálta (meg papíron ugyanezt), és az volt számára a vicc, hogy ezeknek a képeknek metafizikus sugárzása van, azt szétomlásig és UGYANÚGY, át kell élni (hahaha), be kell lépnie a nézõnek a képbe stb. Kérdik a Kellyt: mikor hallott elõször Rothkóról? Azt mondja: hát Párizsban még amcsi folyóirat se került a kezébe, sõt arról se volt fogalma, hogy a (nem annyira jó, mondjuk többen) Sam Francis (de persze jó) ott élt francia földön. Nem kevés! És mikor meglátta a Rothko-kiállítást? Nagyon tetszett neki. Miért, érezte a sugárzást, a képekét? Hogy mit, kérdezi vissza Kelly, milyen sugárzást?? Szóval, amit ezek a nagy képek mondanak. De hát pont hogy SEMMIT se MONDANAK, ez bennük a jó. Csak a festészetet mondják, ahogy a Hard Edge is. Khmm. És mi tetszett? A lekerekített, szálazottabb sarkok és szélek, szóval, folytatja Kelly, hogy az is jó, ha valaki nem veszi élesre a szélet és a sarkokat, hárdra az edzset. És hogy õ nem lopott le senkit, mert õ hárdra veszi, a Rothko nem, mindketten eredetiek. Khmm. És találkoztak? Hát igen, mondja Kelly, õ ment oda a jóval idõsebb Rothkóhoz, és bemutatkozott. Rothko ránézett állítólag, azt mondta: "Nem hagynának végre egy kicsit békén?" Mondom, már én, itt mi a magyar irodalomban ehhez képest nyaljuk-faljuk egymást (- ja, az Elsworth Kelly és Mark Rothko aztán soha a büdösben nem találkozott többé), és mik vannak még Frisch-Dürrenmatt-levelezésben, micsoda hidegvágásos, hard edge kinyírások, meg forróbbak is, és közben majdnem barátok. Hála istennek, bár élénken sejtem, mindenkirõl (magunk sem vagyunk kivételek), mik hangzottak és hangzanak el, azért a nyomorúság összehozott minket, és sok fejlõdésnek kell burzsoázsiázódnia a csalatkozások révén, hogy... Mindegy, "hagyjam már magamat is békében"! Gyerünk a Totyihoz, fûzzük vissza a fordítást a gépbe. Ja, és akit fordítottam, és berekordoztam vele, tisztára úgy ír, mint én a Vér és virághabban, meg pár le- vagy nem lepontozott novellában. Csak sokkal jobb prózaíró nálam az öreg csaj. Biztos, hogy én valami ilyen-olyan összefüggésebb vagyok nagy általában, mondom valakinek szerényen, de az öreg csaj jobb prózaíró itten bármelyikünknél, mondom még frissen, mattul.

A mûvészet mégis valami tisztább dolog lenne. És élvezet: én ebbõl mûfordítok, meg az életem megmentésére, pénzre nem számíthat, tudjuk.

publikálva
1999/10. (03. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...