Interjú

„Van mit behozni”

Benyovszky Krisztián a populáris irodalomról
szerző
Svébis Bence
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A nyitrai egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézetének igazgatója hosszú évek óta elhivatottan foglalkozik populáris irodalommal. Tavaly megjelent könyvében (A Morgue utcától a Baker Streetig – és tovább) Poe és Doyle hatástörténetét vizsgálja, de kérdeztük a legmegvetettebb zsánerről és a magyar krimi hendikepjeiről is.

Magyar Narancs: Némiképp megkésettnek mondható hazánkban a populáris irodalom tudományos igényű recepciója. Miben látod ennek az okait?

Benyovszky Krisztián: Bár én elsősorban értelmezőnek tartom magam, s nem foglalkoztam behatóan ezzel a társadalom- és tudománytörténeti kérdéssel, két tényezőt tudnék most kiemelni. Az egyik a populáris irodalmi műfajok hagyományának hiánya, illetve töredezett jelenléte a magyar irodalomban, a másik az ide tartozó művek szakszerű reflexiójának a hiánya és egyoldalúsága.
A magyar kriminek például, eltérően az angolszász kultúrától, nincs összefüggő hagyománya, éppen ezért nem is alakulhatott ki olyan folyamatos kritikája, amelynek művelői nemcsak ismerik, hanem komolyan is veszik ezt a zsánert, és a konkrét műveket a műfaji hagyományok tükrében tudják vizsgálni, értékelni. Az utóbbi 15–20 évet megelőzően föl sem merült, hogy krimivel, sci-fivel vagy horrorral, mint szöveggel ugyanolyan komolyan lehetne foglalkozni, mint a klasszikusokkal. Ha pedig a kutatók foglalkoztak vele, inkább a közönség, a tömeg ízlése, a toposzok, klisék kimutatása vagy a kiadói stratégiák kapcsán tették ezt, ami eleve negatív felhanggal bír. E „ponyvának” titulált regényekhez erősen tapadt valamiféle előítélet.

MN: És mi volt az áttörési pont?

BK: Bényei Tamás 2000-ben kiadott könyve, a Rejtélyes rend volt az első, amelyik igazán komolyan vette a műfajt. Nagyon fontos volt, hogy egy komoly, elismert irodalomtörténész egyszer csak egy korábban nem elismert és komolyan nem vett műfajjal kezd el foglalkozni. A Prae folyóiratnak, és kiemelten H. Nagy Péternek is jelentős szerepe volt abban, hogy teret nyert a populáris irodalomról való beszéd, mivel több olyan tematikus számot is megjelentettek, amelyek egy-egy zsánert jártak körül: sci-fi, fantasy, horror, vámpírtörténetek stb. Alkalomszerűen pedig más irodalmi lapok – köztük az Alföld, a Kalligram, a Holmi – is közölni kezdtek popkultos összeállításokat vagy tanulmányokat, műfajkritikákat. Ma már eljutottunk oda, hogy az MTA égisze alatt megjelenő Filológiai Közlönynek rendszeres képregényrovata van. Az internetes világ, a blogoszféra elterjedése is sokat lendített a helyzeten, hiszen számtalan, egy szerzőre vagy egy műre, műfajra, jelenségre összpontosító tematikus blog jött létre. Ami az irodalmat illeti, ott egyrészt nagyobb mennyiségben jelentek meg az utóbbi időben fordított művek, másrészt a hazai szerzők közül is egyre többen próbálkoznak populáris zsánerirodalom művelésével. Két név mindenkinek eszébe jut, ha a magyar krimi térnyerésére gondolunk: Baráth Katalin és Kondor Vilmos. De már korábban, a 90-es évek végétől kezdve is több kanonizált szerző lépett párbeszédbe a populáris irodalommal: Tar Sándor, Darvasi László, Szilasi László, hogy csak néhányat említsek.
A könyvszakmát nézve pedig mindenképpen ki kell emelni az Agave Kiadó szerepét, hiszen korábban nemigen volt kimondottan minőségi populáris irodalomra szakosodott kiadó, amely klasszikus és kortárs szerzők műveit egyaránt kiadja, a sorozatokat nemcsak beindítja, hanem gondozza, és lehetőségeihez mérten végig is viszi.

MN: Említetted a horrort. Vajon a krimivel és a sci-fivel ellentétben ez a műfaj miért nem tud gyökeret verni a hazai zsánerirodalomban?

BK: Nem csak a magyar viszonyokra igaz, hogy a horrornak az áttörése sokkal nehezebb. Ha végigtekintünk a populáris palettán, be kell látnunk, hogy ez a leglenézettebb műfaj. Nagyon sok előítélet tapad hozzá, főként a félelem- és undorkeltés, illetve a brutalitás és az agresszió nyílt ábrázolása miatt. De okolható ezért számos hatásvadász, stilisztikailag fésületlen, szerkezetileg kidolgozatlan vagy egyenesen bugyuta rémtörténet is, sokan ugyanis ezek alapján alkotnak képet maguknak a műfajról. Pedig H. P. Lovecraft, Stephen King, Neil Gaiman vagy Nick Cutter művei meggyőzően bizonyítják, hogy a horrort is lehet irodalmi igénnyel művelni. Vagy mondjuk Szabó Róbert Csaba novellái is, lásd a Fekete Daciát. Ha lesz magyar horror – remélem, hogy lesz –, akkor az ebben érdekelt írók hasonló vagy még nehezebb helyzetben találják majd magukat, mint Baráth Katalin vagy Kondor Vilmos, akiknek szintén egy nem létező hazai hagyomány utólagos megteremtésével együtt kellett helyet csinálniuk az irodalomban. Megjegyzem, az Agave – Veres Attila könyvhétre kihozott regénye, az Odakint sötétebb kapcsán – Lovecraftot is emlegeti…

MN: Ha már a horrorról beszélünk: az új könyvedben azt is elemzed, hogy Poe költészete milyen erősen hatott a magyar költőkre, ugyanakkor a prózája szinte egyáltalán nem.

BK: Valóban, annyiszor egyik művét sem fordították, mint A holt, sőt, az ma már egyfajta szakmai kihívás, hogy minden költői vagy fordítói generációnak meglegyen a maga „hollója”. Ugyanakkor, bár vannak olyan novellái, amelyeknek több fordítása is van, beleértve egészen frisseket is, jóval kevesebb olyan magyar elbeszélést lehet említeni, amely valamely Poe-történet kreatív újraírásával tűnne ki. Inkább csak hangulati analógiák, tematikus áthallások, játékos utalások bukkannak fel Mikszáth Kálmán vagy Cholnoky Viktor műveiben. A kortárs irodalomból hirtelenjében csak Müller András Kőrösi Csoma Sándor című elbeszélésfüzérének egyik fejezete jut eszembe, amely Az ellopott levél történetét, illetve az arról szóló kritikai diskurzust idézi meg. De van még egy szerző – épp most foglalkozom vele –, akivel kapcsolatban szintén megpendítették már a Poe-párhuzamot, és érdekes módon több internetes irodalmi fórumon „magyar Poe”-ként emlegetik őt a laikus olvasók. Csáth Gézáról van szó. Elemzést írok A béka című novellájáról, amelyet A fekete macskával hasonlítok össze. A két mű közti párhuzamokra Kontra Ferenc hívta fel a figyelmet még az 1980-as évek végén, aki Poe hatásával is számolt itt. Meglátjuk, tartható-e ez a felvetés.

MN: Ugyanígy találtál rá Barsi Ödön Egy lélek visszatér… című regényére, könyvedben azt az első magyar crossover kriminek nevezed. Ezek szerint akadnak még a magyar kriminek eleddig ismeretlen nyomai?

BK: Addig, amíg ennek nincs relatíve teljes bibliográfiája, az ember csak találgathat. Ezért A magyar ponyva képes bibliográfiájának három kötete, amit Grób László állított össze néhány éve, nagy segítséget jelent, és meglepetéseket is tartogat. Az eggyel korábbi századfordulón vagy a 20. század elején megjelent művek között találkoztam számomra ismeretlen magyar krimiszerzőkkel, köztük nőkkel, sőt egy magyar Holmes-regény adataival is. Kár, hogy a bibliográfiában szereplő művek többsége ma már szinte hozzáférhetetlen.

MN: Ebből is látszik, és te is hosszan foglalkozol vele, hogy Sherlock Holmes karakterének milyen sokrétű és szerteágazó utóélete van. Ám a detektívirodalom másik sokat emlegetett nyomozója, Poirot mintha kevésbé foglalkoztatná a szerzőket.

BK: Nehéz megmondani, hogy miért lesz az egyikből egy transzmediális utazó, aki mindenhol képes újjászületni, a másikból meg miért nem. Ezek a sikerfaktorok többnyire előre megjósolhatatlanok. Valamiért Holmes az olvasók számára mindig is rokonszenvesebb volt, mint Poirot, bár mindkettőnek vannak idegesítő tulajdonságai. Talán az az oka, hogy a detektív Holmes egyben kalandhős is. Igaz, hogy a nyomozások során főként az eszére támaszkodik, nem egy helyzetben viszont kénytelen a fizikai erejét is használni. Doyle novelláiban és regényeiben ötvözi a kaland és a rejtvény narratíváját, ami nagyban növelte az esélyét annak, hogy Holmes később mások műveiben és más médiumokban is szuperhőssé válhatott. Poirot sokkal inkább a szürke agysejtjeit fogja munkára, általában idegenkedik az erőszaktól és a fegyverek használatától. Fizikai kondíciójáról pedig inkább ne beszéljünk. Emiatt valószínűleg kevésbé tudott eddig beépülni a kalandorientált közegekbe. Talán majd a Kenneth Branagh rendezte Gyilkosság az Orient expresszen-remake, amely a karakter újragondolását ígéri, módosít ezen. Baráth Katalin viszont nem Holmesról, hanem Poirot-ról írt novellát A belga címmel.

MN: Újra előkerült Baráth Katalin neve, és említetted Kondor Vilmost is, mint jelentős alkotókat a magyar krimi jelenéből. De vajon mit tartogat a jövő?

BK: Nem szívesen bocsátkozom jóslásba, nem vagyok jó benne. Az utóbbi nagyjából tíz év fejleményeit látva viszont bizakodó vagyok. Nemcsak a krimi, hanem a sci-fi és a fantasy is megtalálta már a maga magyar művelőit nemcsak a közép-, hanem a fiatal generáció tagja között is. Az előítéletek lebomlóban vannak, a külföldi klasszikusokon „edzett” olvasói igények pedig nagy kihívást, és reményeim szerint pozitív ösztönzést jelentenek a hazai szerzőknek. Több olyan alműfaj, bűnügyi történetváltozat van, amely még csak keresi a magyar kiteljesítőit. Van mit behozni, sok minden vár még megírásra, innen nézve tehát van jövője a magyar kriminek, és így a vele foglalkozó kritikai irodalomnak is.

szerző
Svébis Bence
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Magukra hagyatva
Megoldatlan a pszichiátriai ellátás
Várhegyi Éva írása
A „nemzeti” bankrendszer kockázatairól
Interjúk
Pierre-Laurent Aimard, Horváth Áron, Dúró Dóra
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...