„Van néhány konzervatív unokatestvérem” - Jonathan Franzen író

Könyv

Amerika szókimondó írósztárját kaliforniai otthonában értük utol telefonon, hogy a családon belüli politizálás csapdáiról, az irodalmi Nobel-díjasokról, „New York leghülyébb emberéről” és Trump kisméretű kezéről is beszélgessünk. Meg arról, hogy mikor dőlt be utoljára álhírnek.

Magyar Narancs: Épp Afrikában volt madárnézőben (Franzen a birdwatching híve – a szerk.), amikor Trumpot megválasztották. Felmerült, hogy inkább Afrika madarai közt tölti hátralévő életét?

Jonathan Franzen: Ghánában voltam, és hát Ghánának is megvannak a maga problémái. Amúgy hiányozna a kaliforniai klíma. Furcsa helyzet volt, mert a barátaim odahaza kollektív traumán estek át, én viszont nem voltam ennek a részese. Úgy éreztem, valami fontosból maradtam ki, egyfajta közösségi élményből. Siettem is haza, mindenekelőtt persze azért, hogy a barátnőmet, Kathyt (Kathryn Chetkovich író – a szerk.) megvigasztaljam.

MN: Azóta elég ideje lehetett, hogy bepótolja a közösségben érzett elkeseredettséget.

JF: Igen, de még így is érzem annak a napnak a hiányát. Tulajdonképpen csak az elmúlt hetekben esett le igazán, miben is élünk. Engem most kóstolgat az a depresszió, amin a barátaim egy éve estek át.

MN: Olyan ez, mint valami Trump okozta poszttraumás stressz?

JF: Olyan ez, mint ami szeptember 11. után történt. Akkoriban nem volt tévém, csak a World Trade Center második tornyának a leomlását láttam, azt is valaki más tévéjén. Kimaradtam abból, amin az egész ország keresztülment. Igen, borzalmas dolog történt szeptember 11-én, de az igazi trauma az ezt követő héten érte az embereket, amikor a tévé előtt ülve újra és újra lejátszódott előttük az egész. Az ilyesmit nem lehet bepótolni. Engem nem úgy sebzett meg szeptember 11., mint az emberek többségét.

MN: Egy ideje már Kaliforniában él. Ott éppúgy hangszigetelt a dolgozószobája, mint New Yorkban volt?

JF: A New York-i irodámat azért kellett hangszigeteltetnem, mert a 125. utca köszönt vissza, ha kinéztem az ablakomon, itt viszont mamutfenyőkkel nézek farkasszemet, megspórolhatom a hangszigetelést. De a füldugóimhoz ragaszkodom munka közben. Füldugófüggő vagyok, az életem legnagyobb részét bedugott fülekkel töltöttem.

MN: Ha valaki a választás előtt akár egy nappal azt mondja, hogy Donald Trump lesz az Egyesült Államok elnöke, úgy néztek volna az illetőre, mintha azt mondja, A szürke ötven árnyalata írója nyeri az irodalmi Nobelt.

false

 

Fotó: Europress Fotóügynökség

JF: Körülbelül olyan hitetlenkedve néztünk volna rá, mintha az mondta volna, hogy Bob Dylan nyeri a Nobelt. Azért a normális közvélemény-kutatók jelezték, hogy Trumpnak olyan 30 százaléka van a győzelemre. Sokat elmond az ország megosztottságáról, hogy az amerikaiak jó részének egyszerűen elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen sötét alak megnyerheti a választást.

MN: Ha már szóba hozta Dylant: a tavalyi, nagy felhördülést okozó döntés után Kazuo
Ishiguro idei díjazásával mintha biztonsági játékot folytatott volna a Nobel-bizottság.

JF: Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, mi zajlik a Svéd Akadémia falai közt. Ki tudja, mi járt a fejükben? Nyilvánvaló, hogy Ishiguro jelentős támogatásnak örvendett a soraikban. El tudom képzelni, micsoda alkudozás folyhatott a frakciók között: oké, idén támogatjuk Dylant, de jövőre ti támogassátok a mi jelöltünket. Elszomorított, hogy nem Murakaminak adták a Nobelt. Megérdemelte volna. És nem csak a hazájában tartják nagyra; igazi világíró. Nem mellesleg pedig az elmúlt ötven év egyik legnagyszerűbb könyvének, A kurbli­madár krónikájának a szerzője. Minden tiszteletem Ishiguróé, aki jó író persze, de engem csalódással töltött el a döntés.

MN: Tavaly fogta magát, és egy luxushajón elhajózott az Antartktiszra – az élményeiről egy esszében számolt be a New Yorkerben. Valami hasonlóra a Javításokban is sor került, a Lambert szülők hajóútja emlékezetes epizódja a regénynek.

JF: Az antarktiszi volt életem második hajóútja. Az első akkor esett meg velem, amikor anyám haldoklott; az volt a kívánsága, hogy az egész család keljen útra, és hajózzon el Alaszkáig. Nagy rohanásban voltam, hogy még a családi hajóút előtt befejezzem a Javítások hajóutas jelenetét: nem akartam, hogy a valóság bármilyen módon is belepiszkítson a fejemben élő utazásba. Az antarktiszi út nem egyszerűen luxusút volt, hanem a luxusnál is luxusabb. Meghalt egy nagybátyám, a tőle örökölt pénzt áldoztam rá. Egy kicsit tényleg hasonlított Lamberték hajóútjára a Javításokban. De csak egy kicsit.

MN: Vannak a Franzen családban Trump-szavazók?

JF: Igen, van néhány konzervatív unokatestvérem. Az egyetlen megmaradt nagybátyám biztosan Trumpra szavazott. Komoly republikánus. A Fox Newst nézi, és néha olyanokat mond, hogy például: „Lehet, hogy tényleg nincsen tudományos konszenzus a klímaváltozásról?” A taktikám az, hogy kerülöm a politikát, ha vele beszélek, de amikor ezzel jött, nem bírtam ki, hogy ne biztosítsam róla, de igen, klímaváltozásügyben van tudományos konszenzus. Anyám húgának volt a férje, néhány havonta felhívom, a kilencvenes éveit tapossa. Kifejezetten kedvelem. Azért is tudtuk megőrizni a barátságunkat, mert soha nem beszélünk politikáról.

MN: Magyarországon a családi asztalnál sem nagyon lehet elkerülni a politikát. Sőt, olykor a politikai nézetkülönbségeken családi és baráti kapcsolatok mennek tönkre. Ezek szerint önöknek ezt sikerült megúszni, még ha a nagybácsi trumpista, az unokaöcs meg Trump-ellenes.

JF: Igen, az én családomban sikerült, de ismerek olyan családokat ebben az országban, akik nem voltak ilyen szerencsések, akiket kettészakított a politika. Úgy szokott lenni, hogy a privilégiumokat élvező családtag a demokrata, akinek meg nem megy olyan jól, az a republikánus – ezt a már meglévő ellentétet élezte ki a végletekig most a politika.

MN: Érzi a versenyt a kortárs mezőnyben, hogy ki írja meg az első nagyregényt a Trump-korszakról?

JF: A nagy Trump-regényt a megválasztása előtt kellett volna megírni. Visszakanyarodva az előző nagy nemzeti traumánkhoz, 9/11-hez, a legérdekesebb regények szeptember 11-éről szeptember 11. előtt születtek. A legjobbakat Don DeLillo (interjúnk vele itt) követte el. Ő már a nyolcvanas években ráérzett a terrorizmus lényegére. Nem jóstehetség, hanem írói tehetség kellett ehhez. DeLillo egy olyan problémát járt körül, aminek még a létezéséről sem tudtak akkoriban. De hajszolni valamit, ami már megtörtént? Semmi sem érdekelt volna kevésbé, mint 9/11 után elolvasni egy 9/11-ról szóló regényt. Vesztes pozíció az író számára, ha a tények után kullog.

MN: Akkor úgy kérdezem: Trump előtt megírta valaki a Trump-regényt?

JF: Azzal a két, szemben álló Amerikával, aminek egyik oldalon a Tea Party, a másikon Obama volt a jelképe, valamelyest én is foglalkoztam a Szabadságban. A szórakoztatóipar és a valóság összemosódása pedig David Foster Wallace egyik nagy témája volt. De az igazi politikai nagyregényt senki sem írta meg. Politikai regényt írni, az amerikai választási rendszert regénybe foglalni, fikciós politikusokat mozgatni a mában az aztán a szép, embert próbáló feladat. Főleg úgy, hogy az olvasó ne hitetlenkedjen, amikor jön Mr. Smith, a kitalált New York-i szenátor, miközben ott van neki Mr. Ez-Vagy-Az, az igazi New York-i szenátor. De mondok egyet, akinek ez sikerült: Andrew Holleran Grief című regénye egy meleg férfiról szól Washingtonban. Azután játszódik, hogy Washingtonon végigsöpört az AIDS; a főszereplő sok barátját elvesztette, nagyon egyedül van. Ez az egyik szál. A másik Lincoln özvegyéé, Mary Todd Lincolné, az ő gyászáé. Hollerannak sikerült elkapnia Washington leglényegét: mindenki csak áthalad, senki sem lakik itt, csak a bürokraták és a feketék. Wa­shington szomorúsága, az amerikai politika szomorúsága benne van ebben a könyvében.

MN: A fake news korát éljük. Volt, hogy felült az álhíreknek?

JF: Nem emlékszem, de arra igen, hogy David Wallace, aki jó barátom volt, egyszer felhívott, néhány hónappal voltunk csak 9/11 után. Valahol, valami filmben azt bizonygatták, hogy itt összeesküvésről van szó, nem lehet, hogy egy égő géptől összeomlik egy ekkora épület, s a többi. David komolyan vette, amit látott, nekem kellett kijózanítanom; rendkívül nehéz összehozni egy ekkora összeesküvést, ezzel érveltem. Meg azzal, hogy az összeesküvőknek ennyi eszük biztosan nincsen. De most, hogy mondja, néhány éve én is bedőltem valaminek, egy internetes hír volt, csak a címét láttam, az állt benne, hogy a klímaváltozásra válaszul a pingvinek repülni tanulnak. Ez olyannyira megragadt, hogy később tényként kezdtem rá hivatkozni valamelyik írásomban. Még szerencse, hogy a szerkesztő kiszúrta, röhögve mondta, hogy, ugye, tudom, hogy ez fake news.

MN: Amikor Trumpról beszélünk, és a rövidke ujjain, a kicsiny kezén és úgy általában a külsején élcelődünk, azt mennyire tartja fairnek?

JF: Igyekszem e téren megtartóztatni magam. A nagyszerű Charles Schulz, a Peanuts sorozat (Charlie Brown és Snoopy – a szerk.) megalkotója mondta, hogy sosem készítene karikatúrát olyan emberről, akinek eleve nagy az orra. Egy nagy orrból még nagyobb orrot csinálni, ezt Schulz elítélte. Hiszen senki sem tehet a nagy orráról. Ami engem illet, én rendkívül rondának találom Trump arcát, de a személyisége az, ami visszataszítóvá teszi. Meg persze a szavak, amik a szájából özönlenek. Azzal, ahogy kinéz – a hajával, a disznószerű szemeivel, a vörös képével, amit sminkkel fed el –, mit kezdhetne? Hiszen ez mind hozott anyag. Ezeken nem szeretek viccelődni. Ha ezekről nem is tehet, arról viszont nagyon is, hogy milyen ember.

MN: Alec Baldwin Trump-imitációihoz mit szól?

JF: Láttam néhányat belőlük. Philip Roth Writing American Fiction című esszéje jut erről az eszembe. Valamikor a hatvanas évek elején írta. Arra jut benne, hogy az amerikai valóság messze lepipálja a szatírát. A humoristák sosem érhetnek a valóság nyomába, annyira nevetséges az egész. Alec Baldwin Trump-imitációja is jó, de Tina Fey Sarah Palinként még jobb. Nem a külsőségek a fontosak, hanem a szavak, az a jó ezekben, hogy a politikusok saját szavait teszik nevetségessé. Ez igen hasznos, bár Trumpnak mindegy, hiszen ő önmaga paródiája. Meg hát Alec Baldwin imitációi azoknak szólnak, akik már amúgy is ismerik a jelenséget. Szórakoztatónak szórakoztató, de semmi újat nem mond. Művészetnek nem mondanám.

MN: Miközben nem olvassa a könyveiről született kritikákat, úgy nyilatkozott egyszer, hogy a leghülyébb ember New Yorkban nem más, mint a New York Times vezető irodalomkritikusa, Michiko Kakutani.

JF: Egy olyan nőről beszélünk, aki aktív korában (Kakutani idén távozott a laptól – a szerk.) négy regényemről is igen elismerően írt. A pozitív kritikák közül ráadásul kettő azután született, hogy lehülyéztem. Ahogy egy valóban csúnya embert sem szólunk le azért, mert csúnya, hiszen ezzel fájdalmat okoznánk, úgy egy igazán hülye embert sem hülyézünk le, hasonló okokból. A kritikusnak, akiről szó van, nem volt helyén a humora, nemcsak nem értette, de nem is szerette az iróniát. Úgy gondoltam, ez igazi hiányosság, főleg egy könyvkritikus esetében. Ez még a pozitív kritikáiból is kiviláglott, igaz, csak egyet olvastam belőlük, a többiről másodkézből értesültem. Mintha nem értette volna, hogy ezek vicces könyvek: fontos amerikai regényeknek ítélte őket. Ez igazán kedves tőle, de ha valaki nem látja meg bennük a humort, az nagyjából a lényeg mellett megy el.

Figyelmébe ajánljuk