Velencei Biennálé (USA, por és homu...)

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Más nap volt fenn az égen szeptember 11-én, a World Trade Center fölött, hamuszürke füstszínszűrőn keresztül tehetetlenül erőlködő. Másnap utaztam a Velencei Biennáléra, tele a méltóságteljesen összecsukló torony sokszorosan ismételt képeivel. Hihetetlen felvétel, le sem kellett lassítani, olyan "simán" csúszott egymásba száztíz emelet, mint amikor ingatlanfejlesztés címén előbb robbantanak. Van egy régi filmrészlet az emlékeimben, az Apollo 11 rajtja a Holdra. Szeretem, ahogy a kilövő állványra szerelt kamera előtt lassan kúszik fölfelé a nagy, piros USA feliratú rakéta. Mindenféle füstölgő darabok, lapkák és rudak potyognak szanaszét, közben érezni a rettenetes erőt, ami egyre följebb tolja a monstrumot. Most mintha visszafelé forogna a film, szinte ugyanaz a képsor. Hosszan fölnyúló antennájával füstbe süpped a WTC. "Ami vasból van, az elsüllyedhet", mondja a Titanicban egy okoskodó utas. Ami kiáll a földből, az meg ledőlhet.

Velencei Biennále

Más nap volt fenn az égen szeptember 11-én, a World Trade Center fölött, hamuszürke füstszínszűrőn keresztül tehetetlenül erőlködő. Másnap utaztam a Velencei Biennáléra, tele a méltóságteljesen összecsukló torony sokszorosan ismételt képeivel. Hihetetlen felvétel, le sem kellett lassítani, olyan "simán" csúszott egymásba száztíz emelet, mint amikor ingatlanfejlesztés címén előbb robbantanak. Van egy régi filmrészlet az emlékeimben, az Apollo 11 rajtja a Holdra. Szeretem, ahogy a kilövő állványra szerelt kamera előtt lassan kúszik fölfelé a nagy, piros USA feliratú rakéta. Mindenféle füstölgő darabok, lapkák és rudak potyognak szanaszét, közben érezni a rettenetes erőt, ami egyre följebb tolja a monstrumot. Most mintha visszafelé forogna a film, szinte ugyanaz a képsor. Hosszan fölnyúló antennájával füstbe süpped a WTC. "Ami vasból van, az elsüllyedhet", mondja a Titanicban egy okoskodó utas. Ami kiáll a földből, az meg ledőlhet.

Túl a XXI. századi első civilizációs sokkon, útban Velence felé az jár a fejemben, miként lehet egyáltalán művészetet nézni, mit lehet kezdeni a művészek "mániáival", és hogy vajon az alkotók megéreztek-e valamit a katasztrófához vezető feszültségből az erőltetett megújulást játszó, valójában nyomasztó, ezredfordulós cirkuszban.

Szergej Sutov, az orosz pavilonban kiállító művészek egyike talán igen. Elképesztő

muzulmán-mobilt

készített körülbelül harminc, földön kuporogva imádkozó, arctalan figurából. Nem egyszerre, hanem véletlenszerű, motorikus ritmus szerint hajlonganak. Hogy az imádkozókat burkoló sötét textil emberi alakokat rejt, azt csak sejtjük. Ezek (ők) itt, a kiállítóteremben csöndesen zúgó gépek. Csak záráskor hagyják abba a mozgást, amikor kikapcsolják az áramot, és a hangszórókból mormogó, végtelen fohász is elhallgat. Nicholas Schöffer, a híres mobilszobrász forgó, csillogó munkái ehhez képest szinte semmiről sem szólnak, legfeljebb a modernista életérzésről, a geometrikus formák humanizálásáról - aminek egyébként építészeti manifesztációja (volt) a 70-es években emelt WTC is. S ahogy 1976-os Video Buddhájával Nam June Paik szinte kilőtte kollégái elől a videoszobrászat további lehetőségeit, Sutov Abakusz című velencei mobilja(i) után sem lesz egyszerű mozgó plasztikát készíteni.

Mimmo Rotella, az 1918-ban született olasz pop-art mester, aki a plakátletépés esztétikumának művészetbe emelésével lett híres és sikeres, Iszlám címmel állított ki egy 200 x 235 centis fotót. Két muzulmán lepelbe öltözött lány/asszony portréja látható a plakáton, amelyet most (a mű dátuma: 1999) összetépkedett. A leszakított papírcafatok csupasz, üres helye gondosan elkerüli a modellek szemének mélytűzű tekintetét. A felnagyított karmolásnyomra hasonlító tépések az arab írás látványát, fragmentumait is felidézik. Rafinált, mesteri mozdulatok eredménye ez, bár kissé összemosódik benne a vandál, utcai indulat véletlenszerű "terméke" az alkotó kéz tudatosságával. Az ISLAM felirat, amelyet Rotella e művészi mozdulatok fölé festett, nem hagy kétséget az ihlet forrása felől, de szándéka homályos. Talán csak egy érzésről van szó, amelyben keveredik a titokzatos keleti szépségek elérhetetlensége és a hozzájuk tartozó (láthatatlan) férfiak könyörtelen kiszámíthatatlansága, a nyugati (itáliai) kommunikáció közvetlensége és az iszlám zárkózottsága.

A fiatalabb művészgeneráció képviselője, Maurizio Cattelan szintén pop-artos megközelítésben (mindenkit szemfülesen megelőzve) foglalkozott egy szinte érinthetetlen figurával, a pápával. Hiperrealista szobra lábán egy hatalmas, a mennyezetet is átszakító meteorittömb hever. A pápa

pásztorbotjába kapaszkodva

fekszik a földön, arcán ugyanaz a fegyelmezett kifejezés, mint húsz éve, a vatikáni merénylet után a pápamobilban. Akkor a török Szürke Farkasok terroristája, Mehmet Ali Agca golyói döntötték le, most az ismeretlen végzet. A katolikus egyház első számú megtestesítője egy kiszámíthatatlan, idegen világból rázúduló veszedelem áldozata. A Világkereskedelmi Központ tornyainak pusztulása különösen apokaliptikus fényt vet Cattelan művére. A vaskosan katolikus Lengyelországban nemrég jókora botrányt kavart a szobor, el is bocsátották miatta a Zacheta Galéria igazgatóját (aki nem úszta meg, mint a Fővárosi Képtár vezetője a Hermann Nitsch miatti balhét). Cattelant a körülötte keletkezett cirkusz sztárrá tette, kérdés, lesz-e még egy ilyen "súlyos" dobása.

A biennále másik szobrász nagysága, az ausztrál Ron Mueck szintén hiperrealista plasztikát készített egy mentálisan megdöccent, guggoló kisfiúról, hihetetlen, 5 x 5 méteres méretben. Műve azonnal a velencei figyelem középpontjába került, megkerülhetetlen illusztrációja lett a biennáléról szóló fényképes tudósításoknak a nemzetközi sajtóban. A gyerek merev, belülről izzó, eszelős tekintete tragédiát feldolgozni képtelen, ártatlan humanitást fejez ki, akár a szörnyű összeomlás New York-i fotóin, a füstölgő romhalmazon gubbasztó, tehetetlen tűzoltóé. A gigantikus műanyag szobor szinte emlékművé nő az üres, téglafalú térben, ahol áll.

A XXI. század legnagyobb emlékmű-szobra azonban az újjáépített WTC lesz. Az eredeti tervek alapján nyilván nem érdemes nekifogni. Új elképzelés kell majd, amely az új évezred politikai és gazdasági erejének felmutatásával ötvözi az elpusztított épület emlékét, szerepét, látványát, megteremtvén az évszázad felhőkarcolóról alkotott építészet-plasztikai gondolatát. Mementóként valószínűleg megőrzik, talán bele is építik a több emelet magasságú sajtreszelőre hasonlító acélvázakat, ezeket a - Norman Mailer szavaival - "villa formájú vagy egy kéz kifeszített ujjaira emlékeztető, kifacsarodott acéloszlopokat". E hosszúkás fémkeretekben valaha ablakok voltak, mögöttük, az üvegek kirobbanásáig, biztonságos irodák, utána a keskeny nyílásokban kétségbeesett emberek integettek a lent rohangáló, parányi tűzoltóknak... Remélem, a nagytakarítás után marad még bemutatni való a tonnányi hamuból is, amely elborította a várost (mint Pompejit a vulkáni láva) és az embereket, akik George Segal gipszöntvényeihez váltak hasonlatossá a túlélés rettenetes igyekezetének szobraiként.

A következő, jubileumi, 50. Velencei Biennále már bizonyára reflektálni fog a New York-i tragédiára és következményeire, de a művészeknek sem lesz könnyebb dolga, mint az új WTC majdani tervezőjének. Születnek majd szobrok, festmények, videók, manifesztálódik a kelet-nyugat, a szegény-gazdag ellentét, stb. A téma feldolgozása beleillik a jelenkori művészet zsurnalisztikai szándékába. Verbálisan könnyen lefordítható mondanivaló (üzenet) nélkül kevés művészi alkotás képes kizárólag esztétikai értékei alapján megjelenni a seregszemlén. Tán lesz videoművész, aki az említett űrhajós párhuzamot is felfedezi majd.

Egyébként most is rengeteg a videó. Kedvencem az Arsenale egyik sötét kuckójában látható focis darab. Szerzője nevét sajnos nem jegyeztem meg, pedig megérdemelné, fáradt voltam már, mire odaértem.

Öltönyös

férfiak futballoznak

egy stadionban. Különleges látvány, nem éppen harsogóan zöld gyepre való. Az igazi meccseken csak az úriember imázst kultiváló edzők viselnek jól szabott öltönyt. Itt azonban a focisták is, és ettől az egyszerű "mezcserétől" a ma már különben is kőkemény játék egyenesen brutális lesz. Egy irodaház (akár a WTC) folyosóját is képzelhetjük a rugdosódó, szövetnadrágos, fénylő cipős lábak alá. Elszabadult dühvel "játszanak", cibálják az Armani és Boss "mezeket". Olyan idegenek a pályán, mint amilyen idegennek éreztem első nyugati utamon azt a turbános, kerek fejű, szakállas, szikh sofőrt, akinek a piros, emeletes buszára fölszálltam Londonban. Nehéz leküzdeni a megszokást, hogy kinek hol is volna helye a világ rendjében. Jöjjenek csak a szőkére festett japánok, tömjék tele a német focicsapatokat fekete, afrikai fiúkkal, hátha egymás bőrébe bújva megértőbb lesz a világ.

A japán Masato Nakamura a McDonald´s híres, nagy, sárga M-betűjének több, plasztikus és világító darabját egymáshoz illesztve idézi egy mecset árkádsorát, ami tradicionálisan belső udvart zár körbe. A lekerekített élű M-bléma erősen emlékeztet arra, ahogy az iszlám építészetben patkóív zárja le a pillérek és oszlopok sorát. Nem egészen világos azonban ennek a McDonald´s-environmentnek a kapcsolata az arab világgal (ha van neki egyáltalán), de az biztos, hogy nem egy keresztény templom háromhajós szerkezetét formálja a sok M-jel a japán nemzeti pavilonban.

A Giardini parkjában, a bokrok alján, a fák tövében, a fűcsomók és gyomok takarásában aranyra festett, műanyag teknőscsapatok hevernek. Több százan vannak, a nagylétszámú Cracking Art Group mindenfelé elhelyezett belőlük egy szoboregyüttest. Első pillantásra ironikus poénnak tűnnek a kis csillogó lények, de a tárlatlátogató túra végére valahogy fenyegetővé válik a hüllőhad állandó jelenléte. Gyülekeznek, mint Hitchcock fekete madarai.

Szőnyei György

A Velencei Nemzetközi Képzőművészeti Biennále november 4-ig tart nyitva.

A BiennÁle díjazottjai

Arany Oroszlán a legjobb pavilonnak:

Gregor Schneider (Németország) Arany Oroszlán életműért:

Richard Serra (USA)

Cy Twombly (USA)

Különdíjak:

Janet Cardiff, George Bures Miller (Kanada)

Marisa Merz (Olaszország)

Pierre Huyghe (Franciaország)

Különdíjak fiatal művészeknek:

Federico Herrero (Costa Rica)

Anri Sala (Albánia)

John Pilson (USA)

A1-53167 (Anibal Asdrúbal López Juárez - Guatemala)

publikálva
2001/40. (10. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...