Gyerekjáték

Monteverdi: Poppea megkoronázása

Beleszeretett egy erotikus sátánista könyveket író nőbe, és lemondott érte püspökségéről az ördögűzései révén ismertté vált katalán pap; a Fischer Iván Operatársulat új bemutatójának napján éppenséggel ez a hír jelezte számunkra a szerelem világbíró hatalmát, hogy aztán Monteverdi utolsó operája is ugyanerről meséljen a Müpában.

Ezen a téren ugyanis nincs változás, s ezt jószerint a tételbizonyítás igényességével tárta elénk a Poppea megkoronázása-előadás, amelynek ezúttal két spiritus rectora volt: a karmester-rendező Fischer Iván, valamint a kiskamasz Jakob Geppert által megformált Amore. Kettejük darabindító pacsizása rögvest jelezte e képletet, s egyszersmind azt is, hogy a többnyire nem mutálás előtt álló kisfiúkra kiosztott szerep most működésbe hozza majd a cukiságfaktort. S valóban, a felszabadultan mókázó és kedvesen éneklő dortmundi gyerkőcnek a lehető legtöbb játék jutott, hogy bájával lefegyverezze a közönséget.

Nem mintha erre a kissé túlbiztosított hatásmechanizmusra feltétlenül szükség lett volna, elvégre a sikert már a helyét a pódiumon ingázva váltogató Fischer Iván személye is eleve garantálta. Hiszen neki köszönhettük a manapság oly népszerű, az Opera és a Katona repertoárján egyaránt ott szereplő Poppea zenei szempontból egészen kiemelkedő előadását: a BFZ korhű hangszereken játszó muzsikusaival és külföldről válogatott remek és/vagy nagynevű énekesekkel. Gyönyörködtető plaszticitás, az interpretáció könnyed eleganciája, érzéki szépsége és dévaj humora jellemezte ezt a produkciót, csupa olyan különös ismertetőjegy, amelynek említése számos hazai opera-előadás körözési leírásából okkal hiányozna.

A címszerepben Jeanine De Bique részint stílusosan, részint a lehető legszexibb modorban hozta az e világi Vénuszt: szép hangja mellett bizony a leggömbölyűbb testrészét is ámultatta, s ében Oszvald Marika gyanánt még cigánykereket is képes volt vetni a pódiu­mon. A playboy-maffiózónak beállított Nero császár, vagyis a kontratenor Valer Sabadus ugyancsak gusztusosan vetkőztethetőnek mutatkozott, ám a hangja rossz estét jelzett; hogy szimpla fáradtság, alkalmi indiszpozíció vagy tartósabb probléma okán, azt nem merném megtippelni. A kis Geppert melletti legharsányabb sikert a két dajkaszerepben felléptetett buffo-tenor, Stuart Patterson aratta, aki az utolsó szikrát is akkurátusan kicsiholta a nőnek öltözöttség színpadi komikumából csakúgy, mint a librettó egyértelműen kétértelmű poénjaiból.