Miért mondja fel Donald Trump az iráni atomszerződést?

A Nyugat pénzén

szerző
Manyasz Róbert
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Donald Trump a múlt héten bejelentette, hogy felmondja a három éve megkötött iráni atomalkut. Ez heves felzúdulást keltett a nyugati szövetségesek körében éppúgy, mint a Közel-Keleten. Mi vezethetett a döntéshez?

Az atomszerződés felmondásáról szóló bejelentés nem volt váratlan. Trump már a választási kampányában megígérte, aztán megismételte a Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnökkel, majd Emmanuel Macron francia elnökkel folytatott tárgyalásai után is. Macron áprilisi megbeszéléseikkor éppenséggel arról próbálta meggyőzni az amerikai elnököt, hogy a felmondás helyett inkább tárgyalja újra a szerződést az irániakkal. E próbálkozás sikertelensége dacára az európai vezetők – egyelőre – ragaszkodnak az egyezmény fenntartásához. Federica Mogherini külügyekért felelős uniós biztos azzal érvel a megtartása mellett, hogy a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőrei rendszeres jelentéseikben nem látják jelét annak, hogy Teherán megszegné a megállapodást. A brit és német vezetés is ezeket a húrokat pengeti, de színre lépett Barack Obama is, ő egykori külügyminiszterét futtatta meg egy kis árnyékdiplomáciáért. John Kerry az utóbbi hetekben kétszer is tárgyalt Dzsavád Zaríf iráni külügyminiszterrel és Franz-Walter Steinmeier német elnökkel – mindhárman részesei voltak „az új évezred legnagyobb diplomáciai eredményeként” eladott egyezmény megkötésének. Obama igyekezete nem is csoda, hiszen éppen az ő politikája tette lehetővé – tizenkét éves tárgyalássorozat után – az egyezmény létrehozását. Nyugat-Európa is erősen szorgalmazta Teherán kiszabadítását a gazdasági karanténból – az európai hatalmak gazdasági érdekei már hosszú ideje felülírják a biztonsági szempontokat –; ám az amerikai szankciók útjában álltak a zavartalan üzletmenetnek.

Az európai kormányokkal és nagyvállalatokkal szemben az Egyesült Államok és első számú térségbeli szövetségese, Izrael sokáig kizárólag biztonságpolitikai szempontból tekintett Teheránra. Ez az álláspont Barack Obama – ma már sok oldalról kritizált – lágy közel-keleti politikájával változott meg. Pontosan akkor, amikor az elnök – elődje, George W. Bush afganisztáni és iraki beavatkozásainak negatív tapasztalatai után – látványosan kivonult a térségből. E kivonulásnak hamar súlyos következményei lettek, gondoljunk csak az arab országokban 2010 után erőre kapó mozgalmakra. Viszont ez a politika tette lehetővé azt is, hogy három évvel ezelőtt egy platformra kerüljön Washington a vezető nyugat-európai államokkal, Oroszországgal és Iránnal. A legújabb közel-keleti fejlemények hatására most épp e közös nevező veszett el.

 

Félelmek és kockázatok

Trump lépése azért is rendkívüli, mert frontálisan szembemegy a Republikánus Párt fontos erkölcsi és anyagi támogatójának számító nehézipari lobbival, amelynek alapvető érdeke volna az iráni piac nyitva tartása, sőt további bővítése. Ez ellen viszont keményen lobbiztak az elmúlt három évben a párt héjái – és persze Izrael is. Mindeddig sikerrel.

A változáshoz döntő fontosságú közel-keleti események vezettek. A régió politikáját elsősorban mozgató szaúdi–iráni vetélkedés majd’ minden frontján Teherán előretörése látható. Irakban gyakorlatilag a teljes síita politikai spektrum Teherán szövetségesi rendszeréhez tartozik; s túl az ebből fakadó politikai befolyáson, vallási körökben is erősödik az iráni hatás. Bár elvileg továbbra is a kvietista-antipolitikus Ali al-Szísztáni ajatollah számít Irak legtekintélyesebb spirituális vezetőjének, az elmúlt években egyre nagyobb társadalmi támogatottságot tudnak felmutatni az iráni Kom városában működő vallási vezetők és oktatási-szociális intézményeik. (A 2003-as háború előtti Irak lakosságának több mint kétharmada a síita felekezethez tartozott – a szerk.) Ezek az iráni állam által preferált, az aktív, politikus síizmust hirdető vallási iskolák egyre nagyobb számban vonzzák az iraki fiatalokat is. (Sőt, nem csak az irakiakat.) Szíriában Irán immár nem csak katonailag van jelen: a damaszkuszi vezetés minden téren kooperál Teheránnal, Irán pedig a polgárháborúba süllyedt országon át – éppen a kormány által mindvégig ellenőrzés alatt tartott, alaviták uralta partszakaszon – gyakorlatilag kijáratot kapott a Földközi-tengerre. A perzsa–síita kettős hagyományt kiválóan alkalmazó iráni radikális ideológusok előszeretettel emlegetik, hogy a görög városállamok ellen vonuló ókori perzsa birodalom óta erre nem volt példa – s az efféle kijelentések a társadalom jó részénél nyitott fülekre is találnak.

De Irán ennél fontosabb terepre is kijutott: az utóbbi hónapokban már nem csak az Aszad-kormányzat fő regionális szövetségese, a Hezbollah járőrözteti embereit az Izrael annektálta Golán-fennsíkon, hanem az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) egységei is felbukkantak – közvetlenül a fegyverszüneti vonalak mentén. Izrael tehát nem véletlenül ideges. De annyira, hogy a kormány egyik tagja egyenest likvidálással fenyegette meg a szír elnököt, ha Szíria felől iráni, netán Hezbollah-támadás érné a zsidó államot. Nem is volt teljesen alaptalan a kirohanás: az amerikai elnök bejelentése után pár órával a Golán felé érkező – a hírek szerint az IRGC egységei által kilőtt – rakétákra válaszul az izraeliek iráni katonai bázisokat támadtak – mérsékelt sikerrel. Az előjelek azt is világossá teszik, hogy Teherán állandó katonai jelenlétével kívánja megtisztelni az Aszad-rezsimet, még ha ez a szekuláris és baráti szíriai rendszerben érdekelt Oroszország ellenkezését is kiválthatja majd.

A Hezbollah – Teherán legszorosabb szövetségese a Közel-Keleten – ugyancsak komoly fejfájást okoz az izraeli és az amerikai vezetésnek. Libanonban a minapi választásokon – távolról sem meglepetésre – a síita szervezet irá­nyította szövetség győzött. A kicsiny kulcsországban ma már a síita a legnagyobb létszámú felekezet, melyet immár majd’ teljes mértékben saját zászlaja alá terelt, s ami még fontosabb, militarizált a Hezbollah. Izrael számára pedig növekvő biztonsági kockázatot jelent, hogy az utóbbi időben az iráni rakétatechnikával (is) megerősített Hezbollah fegyveres szárnyának leszerelése a választási siker után nyilván hosszú időre lekerül a napirendről.

 

Közeli frontokon

Irán Jemenben sem látszik gyengülni. Fegyverei és katonai tanácsadói továbbra is nagy számban vannak jelen az ötimámos, úgynevezett zajdita húszi mozgalomban. Az elmúlt hónapokban a húszik többször is lőtték rakétáikkal a szaúdi fővárost.

Rijád azonnal üdvözölte is az amerikai elnök döntését: a korábban szürreálisnak tartott Wa­shington–Rijád–Tel Aviv-tengelyt Teherán politikájának tekintetében nyilvánvaló közös érdekek tartják össze. Trump az egyezmény felmondásának radikális gesztusát pedig éppen ezzel az offenzív iráni politikával indokolja. Érvelése szerint az embargó fokozatos feloldását követő külföldi befektetések és a külföldön befagyasztott számlák felszabadítása főként az iráni hadiipart pörgette fel – különös tekintettel az atomtöltet hordozására is alkalmas ballisztikus rakétarendszerek fejlesztésére. Az amerikai adatok szerint Teherán csak az elmúlt évben 40 százalékkal növelte katonai kiadásait, s ezekből egyre nagyobb hányad jut az előbb felvázolt szövetségesi hálózat további erősítésére.

Ugyanakkor az embargó feloldása korántsem hozott annyi pozitív változást az iráni gazdaságban, mint azt világszerte várták. Egyes szakértők szerint pedig Trump már egy lejárt hírszerzési jelentésre hivatkozott, amely szerint Irán titokban folytatta nukleá­ris fejlesztéseit. Erre egyelőre nincs konkrét bizonyíték, de az embargó felújítása hatással lehet akár a program valós újraindítására is.

Az iráni belpolitikában kényes egyensúly alakult ki a gazdasági reformokat támogató politikai-vallási vezetők és az utóbbi évtizedekben a hadi- és nehézipart ellenőrzése alá vonó IRGC között, amely gazdasági érdekeltségein és erőszakszervezeti befolyásán keresztül a politika fontos tényezőjévé nőtte ki magát. A nukleáris megállapodás annak idején a reformpárti erők vezetőjének, Haszan Róháni elnöknek a nagy sikere volt, mely az újraválasztásához is vezetett. Ha a megállapodás de facto is összeomlik, az nyilvánvalóan a konzervatívok megerősödését hozza magával és persze – az IRGC borítékolható szorgalmazására – az atomprogram tényleges újraindítását. De mindenképpen további fegyverkezést, mely sem a régiónak, sem a világnak nem tenne jót, hiszen a közel-keleti válság további eszkalációjával járna. És amerikai szövetség ide, közeledés Izraelhez oda, Szaúd-Arábia erős embere, Mohamed bin Szalmán koronaherceg már­cius­ban bejelentette: ha Irán mégis folytatja nukleáris programját, a vahhabita állam is nekilát a sajátja kifejlesztéséhez.

szerző
Manyasz Róbert
publikálva
2018/20. (05. 17.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...