Ötven éve halt meg Fritz Bauer

A perbe fogott halálgyár

  • Schauschitz Attila (Berlin)
  • 2018. augusztus 9.

Külpol

Talán akadnak már újszülöttek, akik nem tudják, ki volt Adolf Eichmann. Nos: ügyes szakember, a logisztika mestere. Magyarországról is ő szervezte a szállítást az itteni logisztikai munkatársak segítségével.

Jól szállított, az átvevők alig győzték a munkát. Néha elugrott hozzájuk, az auschwitzi átvevőhöz, Rudolf Hößhöz, például 1942 tavaszán, s érdeklődött, hogy haladnak. Máskülönben viszolygott a halottak látványától; ő tárgyszerűen, magasabb szempontból nézte a kérdést. Később, Argentínában így nyilatkozott: „Egészen őszintén meg kell mondanom Önnek, ha a 10,3 millió zsidóból, amennyit, mint most már tudjuk, Korherr kimutatott, 10,3 millió zsidót megöltünk volna, akkor nyugodt lennék, és azt mondanám, jó, megsemmisítettünk egy ellenséget.”

„A német becsület védelmében”

Fritz Bauert 1956-ban nevezték ki Hessen tartomány főállamügyészévé. Rá egy évre levelet kapott egy bizonyos Lothar Hermanntól Argentínából, aki még a világháború előtt menekült zsidóként a tengerentúlra. Hermann azt írta, kiderítette, hogy a lánya barátjának az apja Adolf Eichmann. Megadta a lakcímét is Buenos Airesben.

Innentől a történet roppant egyszerű lehetett volna: Bauer megosztja kormányával az értesülést, az pedig követeli Argentínától – feltehetően sikertelenül – Eichmann kiadatását. Ehelyett azonban az ügyész a Moszadhoz fordult, kockáztatva, hogy ezt az NSZK-ban akár hazaárulásnak tekinthetik. Ugyanakkor nem mondhatni, hogy az izraeli titkosszolgálat kapva kapott a lehetőségen. Csak a német államügyész többszöri személyes unszolására, az államelnök, Ben Gurion jóváhagyása után, 1960 tavaszán szánta el magát Eichmann elrablására.

Eddig a történet magva, a történeté, amelyből először is az szorul magyarázatra: miért nem bízott Fritz Bauer saját államában?

Az ötvenes években Konrad Adenauer a német demokráciát építgette. Demokráciát, de olyat, amelynek parlamentjében, államapparátusában és igazságszolgáltatásában nyüzsögtek a volt nácik. Ezt az állítást igen gazdagon illusztrálja a szakirodalom, itt legyen elég egy adat: 1959-ben a szövetségi nyomozó hivatal 47 vezető tisztviselője közül csak kettő nem rendelkezett fasiszta múlttal.

Ezt a helyzetet személyesítette meg Adenauer bizalmasa, a kancellári hivatal vezetője, Hans Globke is. Globke húsz évvel azelőtt ugyancsak állami hivatalnokként például arról értekezett, hogy a „fajgyalázás” fogalmába, vagy­is zsidók és nem zsidók házasságon kívüli szexuális kapcsolatába nemcsak a tényleges nemi aktus értendő bele. Ezzel és más kommentárjaival irányt mutatott a bíróságoknak „a német vér és a német becsület védelméről” szóló 1935-ös nürnbergi árjatörvények alkalmazásában. A közel kétezer, jó esetben többéves, néhány rossz esetben pedig halálos ítélet egyébként csak a – nagy többségükben zsidó – férfiakat sújtotta; a nőket még büntetésre sem tartották érdemesnek. E törvény alapján tiltották meg azt is, hogy „félzsidók” házasságot köthessenek „német vérűekkel”, de azt is, hogy két „negyedzsidó” összeházasodjon. Frigyre léphetett viszont egy „negyedzsidó” egy „árjával”, mert ez esetben abban bíztak, hogy „a fajilag értékes árja vér” a generációk során elnyomja a „zsidó vért” – akármit is jelentsen bármelyik kifejezés. Mindenesetre ez a Globke ugyanaddig, 1963-ig tartotta magát, mint Adenauer.

Másfelől igaz, hogy a német kancellár szorgalmazta a jó viszonyt Izraellel, beleértve a jóvátételt, sőt a fegyverszállítást is a zsidó államnak; a belső társadalmi békét azonban többre becsülte az igazságtételnél és a felelősségre vonásnál. Miért is bántotta volna a gazdasági csodába és a felettünk aratott világbajnoki győzelembe feledkezett társadalmat?

Társadalmon kívül

Bauer feltételezését, hogy a németeknek egyáltalán nem hiányzik egy per Eichmann ellen, utólag igazolta egy tíz éve nyilvánosságra került feljegyzés is. Eszerint – persze szintén volt nácikból álló – a német hírszerzés már 1952-ben tudta, hogy Eichmann Argentínában él, s azt is, hogy hol, milyen álnév alatt. Ilyen helyzetben csak olyasvalaki törhette meg a hallgatást, aki kívül állt a sunyító közmegegyezésen. Fritz Bauer három szempontból is megfelelt ennek a feltételnek. Először is zsidó volt, másodszor az emigrációból érkezett szociáldemokrata, harmadszor pedig – valószínűleg – homoszexuális.

Az 1933-ban harmincéves bíró ajtaján azért kopogtattak az akkor frissen választási győzelmet aratott nemzeti-szocialista hatalom szolgái, hogy koncentrációs táborba vigyék; nem zsidóként, hanem szociáldemokrataként, mert az első körben őket és a kommunistákat gyűjtötték be országszerte. Nyolc hónap múlva kiengedték, miután másokhoz – bár nem mindenkihez – hasonlóan aláírt egy lojalitási nyilatkozatot. Ezt követően Dániába, majd Svédországba emigrált.

A menekülés Hitler elől szökésnek, cserbenhagyásnak számított a derék németek körében a háború után is. Ezért nem szerették sokan Marlene Dietrichet, ezzel támadták Willy Brandtot még a hatvanas években is, amikor kancellárjelöltként indult a választásokon. Inkább maradt volna otthon, lett volna katona vagy döglött volna meg valamelyik táborban – mármint, ha tudtak volna a derék németek arról, hogy vannak ilyen táborok. Mert később azt mondták, nem tudtak róla. Bár talán már akkoriban is csodálkoztak, hová tűnik az a sok szocdem, komcsi, zsidó, cigány, homokos és fogyatékos – még ha nem is nagyon hiányolták őket, sőt.

Németországban a világháború után sem lehetett kellemes zsidónak lenni, arra emlékeztetni élő példaként a feszengő honfitársakat, hogy nem sokkal azelőtt tömeggyilkosokat szolgáltak, vagy maguk is azzá váltak. Ezért Bauer, bár vallásos zsidó családban nevelkedett, kínosan ügyelt arra, hogy németként és ne a zsidó bosszú képviselőjeként tartsák számon. Mint a gyalázkodó névtelen levelek serege tanúsította, mérsékelt sikerrel.

Fritz Bauer homoszexualitására csak egy bizonyíték létezik: dániai emigrációja idején a rendőrség megfigyelte, hogy eltöltött egy éjszakát egy dán férfival. Ezenkívül csak közvetve utal ilyesmire, hogy a világháború utáni szűkös magánélete egy-két fiatal férfi társaságára korlátozódott, a jelek szerint testi kapcsolat nélkül. Ez persze felesleges vájkálás lenne az ügyész magánéletében, ha az ötvenes évek demokratikus NSZK-jában nem lett volna még mindig büntetendő a homoszexualitás, ha az új rendszer nem hagyta volna érvényben az idevonatkozó paragrafust – rá­adásul a nácik megszigorította formájában. Így azonban ez a körülmény is a kívülállás érzését, a törvényen és a társadalmon kívül szorult ügyész paradox helyzetének tudatát erősíthette Bauerben.

Hogy a németek megtudják

Miután Eichmannt, a tehetséges logisztikust 1961-ben felakasztották Izraelben, Fritz Bauer – miközben egyik cigarettát szívta a másik után – koncepciózusabb vállalkozáson, élete fő művén dolgozott: Auschwitz példáján a halálgyárat állította bíróság elé. Bauer szerint a lényeg nem a szadizmus, hanem a munkamegosztás, az üzemszerű gyilkolás volt. Ezért minden résztvevőnek viselnie kell – bár különböző mértékben – a felelősséget. Munkamegosztás esetén pedig az egyéni részvétel túlmutat a konkrét cselekedeten, amennyiben egyúttal hozzájárulás a végtermékhez, adott esetben emberi testek megsemmisítéséhez. Az üzem keresztmetszetét képviselő vádlottak padján – Höß adjutánsa, Robert Mulka és az akkor már betegápolóként dolgozó, páciensei által szeretetteljesen „Kaduk papá”-nak hívott Oswald Kaduk, a legkegyetlenebb SS-hóhérok egyike mellett – ott ült az is, aki csak a rabruhákat osztotta a táborban.

Ez a felfogás újdonságnak számított akkoriban. A leghíresebb, a szövetségesek által rendezett nürnbergi per sem kifejezetten a holokausztról szólt, annak vádlottjai elsősorban a hitleri támadó háború és az annak folyamán elkövetett bűntettek, nem pedig a haláltáborok miatt végezték kötélen. Az Eichmann-per Izraelben is főleg a vádlott bűntetteit firtatta; annak részletei viszont, hogy miként működött egy emberölésre szakosodott üzem, távolról sem voltak ismertek. Ennek megfelelően Bauer célja sem egyszerűen a felelősségre vonás volt, hanem az is, hogy a németek megtudják: ha elfogyott a gáz, élve dobták a gyerekeket a kemencébe.

Nulla poena sine lege, nincs büntetés törvény nélkül – hangzik az európai jogfelfogás alaptétele, amely azonban a hitleri diktatúra után kiegészítésre szorult. Ahogy Bauer fogalmazott: „Minden törvény és minden parancs felett ott áll a világos ismeret, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket nem szabad megtenni, mert ellentmondanak minden vallásnak és erkölcsnek.” A hesseni ügyész ebből egyenesen a passzív ellenállás jogát és kötelességét vezette le a törvénytelen törvények ellen. Ezért vetette honfitársai szemére, hogy „e perek alfája és ómegája a következő: nemet kellett volna mondanotok”.

Fritz Bauer az 1963-as első Auschwitz-perrel, amit számos további követett egészen az elmúlt évekig, elindította azt a folyamatot, amelynek végén ott állt a korábbi bűneivel szembenéző és azokat még akkor is vállaló német társadalom, ha a mai németek közül már csak nagyon kevesen felelősek személyesen azért, ami történt. Ez pedig arra példa, hogy büszkeségként félremagyarázott hetvenkedés és hőzöngés helyett alázatra is épülhet a személyiség éppúgy, mint a nemzeti identitás.

Figyelmébe ajánljuk