A szélsőjobb európai előretörése még mindig csak Orbán álmaiban létezik

  • Antal Dániel
  • 2017. március 17.

Külpol

A lázadás éve elmaradt! A holland választások előzményei és várható következményei.

Hogy a holland választások eredményét valamelyest értelmezni tudjuk, egyet hátra kell lépnünk időben – a szavazást közvetlenül megelőző időszakba. Hollandiában ugyanis a parlamenti politika nem élet-halál kérdése, 28 párt közül lehet választani, és a választók többségének 2–5 elfogadható pártja is van. Ebben a versenyben a közvélemény-kutatások hibahatárán belül egyenlő erejű volt az öt legnagyobb párt, illetve az öt legkisebb is. A végeredményt tehát sok apróság befolyásolta, többek között a kiváló időjárás, ami miatt a 2012-es választáshoz képest nagyon sokan mentek el szavazni. Egy biztos: a lázadás éve elmaradt!

A választások legfontosabb témái a bő tíz éve bevezetett, több-biztosítós egészségügyi ellátórendszer finomhangolása, a bevándorlás, illetve az Európai Unió problémái voltak – de nem csupán a helyiek számára. A választásokba két – nyugodtan mondhatjuk: közutálatnak örvendő – külső hatalom is próbált beavatkozni. Az oroszok a Magyarországon is megszokott, alapvetően szélsőjobbos konteós álhírekkel igyekeztek a mérsékelt pártok ellen hangolni, és megpróbálták meghekkelni a választási szoftvereket, ami miatt a szavazatok összesítésének egyes lépéseit elővigyázatosságból ismét papíralapon hajtották végre. Tekintettel arra, hogy Putyin ügynökei 2014-ben Kelet-Ukrajnában az MH17 fedélzetén 298 embert, köztük 193 hollandot gyilkoltak meg, az orosz próbálkozások az általános Putyin-ellenes hangulatban inkább a mérsékelt pártoknak kedveztek.

Hollandiában több mint egymillió török-holland él, akik a nyári (ál)puccs óta a Törökországot megosztó törésvonalakat importálták az országba, nyilvánvalóan provokálva ezzel a társadalmat. Rotterdam marokkói-holland polgármestere Erdoğan két miniszterét is kitiltotta a városból arra hivatkozva, hogy máshol folytassák le politikai csatáikat, ám erre erőszakos török tüntetések törtek ki. A holland pártok azonban egységesen kiálltak a külső manipuláció ellen, és a tüntetések elfojtását szorgalmazták. A holland rendőrség fellépése, illetve a menetrendszerűen érkező hisztérikus erdoğani reakciók (amiket persze maga is belpolitikai fogyasztásra szánt), ha valakit, akkor Mark Ruttét erősítették, aki a többi párt vezetőjével szemben nem csak szóban, de a végrehajtó hatalom fejeként tettekben is fellépett a provokáció ellen. Meglehet, pont ezért sikerült az utolsó két napban az egyébként meglévő 1 százalékos előnyét jó pár százalékkal meglöknie.

Mark Rutte, a győztes miniszterelnök

Mark Rutte, a győztes miniszterelnök

Fotó: MTI/AP/Patrick Post

 

Nyertesek és a vesztes

Rutte mögött igen szoros volt mezőny; ennek két nyertes pártja a kereszténydemokraták és a zöld baloldal lettek, személy szerint pedig a zöldek vezetője, Jesse Klaver. A választás igazi és nyilvánvaló vesztese pedig Geert Wilders, aki az egész cikluson át tartó rajt-cél győzelmének ígéretét az éppen hogy megszerzett második helyre váltotta, mindössze 1 mandátummal megelőzve a 3–4. helyezett kereszténydemokratákat és baloldali liberálisokat. Ahhoz képest, hogy külföldi rajongói a lázadás évének és a 2017-ben induló dominók első hősének szerették volna látni, a kampányban hétről hétre fogyatkozó előnye összesen 4 új mandátumra volt elég, ami számára egyértelmű vereség.

Az alarmista narratívát sajnos a világsajtó és a magyar sajtó is átvette; ezt a 2012–17-es évek közt kormányzó VVD–PvdA-koalíció népszerűségvesztését a politikai közép kiüresedésével, a populizmus előretörésével, az uniós integrációra leselkedő újabb veszéllyel azonosította. Ezek az elemzések már születésükkor is megalapozatlanok voltak.

A parlament összetétele egy hajszállal még balra is tolódott. Ebből azonban nem a hagyományos baloldali pártok, hanem a nyugdíjasok képviseletét ellátó 50+ és a hagyományos baloldali protestformáció, az állatvédők pártja nyert. A balközép összesen hat képviselőt veszített, a Munkáspárt 29 elveszett mandátumából pedig 23 a többi balközép pártnál landolt.

A holland politikai rendszer legfontosabb jellemzője a fragmentáció, s ez minden európai demokráciák közül is a legversengőbb, legtöredezettebb parlamentet jelenti 13 majdnem egyforma erejű párttal. Ebben a helyzetben különösen nagy veszélyt jelentett volna a politikai karanténban tartott Wilders megerősödése, mivel a maradék mandátumokból egyre nehezebben, akár 5-6 párt együttműködésével lehetett volna csak kormányzó többséget kreálni, ami sokakban a weimarizáció rémét vetítette előre. De Wilders nem tudta megnyerni a választást, sőt, a dobogóra került pártok közül a legkevesebb új mandátumot szerezte, a kereszténydemokrata CDA és baloldali liberális D66 is jobban növelte a frakciója létszámát.

A választások után két nappal elindult a pártprogramok egyeztetése, ami az adó-, nyugdíj-, egészségbiztosítási és törvényhozási programok egyeztetését jelenti. E téren a választók és a pártok is szerfelett jól informáltak, mivel a Központi Statisztikai Hivatal már egy hónappal a választások előtt kiszámította az egyes pártok javaslatainak államháztartási és makrogazdasági hatásait. A nehézséget a Wildersszel való egyeztetés jelentené – ha szükség volna rá, de nincs –, mivel neki nemigen volt idevágó programja, ehelyett olyan alkotmányellenes lózungokkal kampányolt, mint a Korán betiltása és a mecsetek bezárása.

A fiatal(ok) reménység(e)

Mark Rutte személyében a német Angela Merkelhez hasonló integrációpárti, a baloldali választók számára is elfogadható, centrista, barátságos vezető áll a jobb-libeárlis VVD élén, aki képes volt a negyedik választásán is nyerni. Rutte 2007-ben volt először listavezető, amikor a VVD-t megerősítve, az akkori kereszténydemokrata kormányzat kisebbségi partnereként került a holland politikai élvonalába. Ezt követően a 2010-es, 2012-es és a 2017-es választásokat is megnyerte, lényegében tíz éve Hollandia meghatározó politikusa. Szinte bizonyos, hogy ő fog újra kormány alakítani, ehhez azonban további három párt támogatását kell elnyernie majd.

Bár a baloldali liberális D66 szerezte a legtöbb mandátumot a térfelén, a baloldal igazi nyertese a GroenLinks, személyesen pedig annak elnöke, Jesse Klaver, aki négy mandátumról 16-ra javította pártja eredményét, és csak néggyel maradt le attól, hogy a baloldal legnagyobb pártjává váljon. A nem egészen 31 éves marokkói-holland politikus Hollandia egyik legnépszerűbb, ha nem legnépszerűbb politikusává vált. 2010-ben a párt ifjúsági szervezete vezetőjeként szerzett parlamenti mandátumot, és már akkor sokan a jövő legtehetségesebb politikusát látták benne. Két éve vette át a párt vezetését, s azóta folyamatosan tudja növelni pártja a támogatottságát, és a jobbközép és balközép pártokkal együttműködve ellenzékből is ért el kisebb sikereket. Hangsúlyozottan antipopulista és az első választókra fókuszáló kampánya most különösen jól sikerült. Klaver intelligenciája, integráló, nyugodt személyisége alapján az is elképzelhető, hogy a hasonló tulajdonságai miatt szeretett Mark Rutte utódja lesz a holland politikában. Most mindenesetre mindenki azt várja tőle, amit egy évtizede Ruttétől: hogy kisebbségi partnerként lépjen be a kormányba, és ott lássa el a szavazói, elsősorban a fiatalok felelős politikai képviseletét.

Figyelmébe ajánljuk