Bulatovic tehát sok csisztkát és fölfelé buktatást élt túl, magabiztosságára jellemző, hogy a végzetes napon szokásához híven még testőreit is szabadjára engedte. Egyesek jelentéktelen aparatcsiknak írják le, ám ez nem igaz - a Milosevic-rezsim egyik szürke eminenciásának életét oltották ki a merénylők golyói.
Belgrádot most nem is az izgatja legfőképp, ki lehetett a gyilkos és a megrendelő, hanem hogy ki lesz a következő. Arkan lelövése után alig három héttel az eddigi legmagasabb rangú funkcionáriust végezték ki valakik, bár túlzás a két gyilkosságot egymással szoros összefüggésbe hozni - Arkan, akit egyik kedvenc vendéglőjéből kijövet lőttek le, az alvilág első embere volt, míg Bulatovic az ország első számú katonája, ahogyan az temetésén elhangoztt (Szerbiában természetesen az előbbi funkció a fontosabbik).
Sok kicsi Sherlock Holmes
A gyilkosság indítékát firtató találgatásoknak se vége, se hossza. A hivatalos jugoszláviai verzió klasszikus terrorcselekményt emleget, amit külföldi titkosszolgálatok megbízásából követtek el kosovói albán bosszúállók és/vagy olyan honárulók, mint amilyenek a nemrégiben csontig leleplezett Pók csoport tagjai is voltak (őket Belgrád szerint a franciák bérelték fel Milosevic megölésére, de mivel lebuktak, megbízóiknak be kell érniük mással). A második verzió szerint sima maffialeszámolásról van szó: a hadsereg formálisan második embere a szövetségi büdzsé hetven százalékát (legalábbis ennyi volt békeidőben, 1999-ben meg vélhetően majd minden dinár e célra ment el) kontrollálja, és nagyon nem mindegy, kinek ad megbízatást a kapcarongy előállítására és a rizibizi beszerzésére, azaz nem véletlen, hogy éppen akkor puffantották le, amikor a hadsereg bankjának igazgatójával vacsorált. A harmadik forgatókönyv szerint is maffiaügyről van szó: Bulatovic közeli rokona volt a másfél évvel hol másutt, mint a saját vendéglőjében lelőtt Darko Asaninnak, akit egy görög börtönből mentett ki, mielőtt Asanint kiadták volna a németeknek meg a belgáknak (ami viszont azt bizonyítaná, hogy a miniszter mégiscsak egy senki volt). A negyedik elmélet szerint Bulatovicnak igen sok kifizetetlen számlája maradt a korábbi háborúkból, hiszen 1992 előtt a montenegrói rendőrség első embereként a krajinai és hercegovinai, majd később a kosovói szerbek védelmezése során is kiválóan együttműködött a legnagyobb szerb fosztogatókkal. Az ötödik verzió szerint Bulatovic - aki montenegrói és jugoszláviai belügy-, majd 1993-tól jugoszláv védelmi miniszterként építgette a népek barátságát, illetve büntette a barátkozásra csekély hajlandóságot mutatókat - túl sokat tudott, és voltaképp Milosevic áldozata, aki újabban minden, esetlegesen ellene Hágában tanúskodható barátot megölet, mint 1997-ben a szerb belügyminiszter-helyettest (kedvenc vendéglőjében végezte ő is) vagy Arkant. Közben az is kiderült, hogy Bulatovic rajta volt a Hága által körözött háborús bűnösök egyre hosszabb listáján. A hatodik változat szerint szintén Milosevicék áldozata, akik a jelenlegi montenegrói vezetés által végrehajtott merényletként kívánják prezentálni az esetet, imigyen akarván diszkvalifikálni Milo Djukanovicot, a montenegrói kormányfőt.
És akkor a hetedik elmélet
Bulatovic 1988-ban, az antibürokratikus forradalom idején került be a politikába, Milosevic hű embereként annak montenegrói frakcióját erősítette a jelenlegi szövetségi kormányfővel, Momir Bulatovictyal (akivel csak névrokonok) és Milo Djukanovictyal együtt. A Momir és Milo között kialakult konfliktus után Pavle Momir, pontosabban Slobo mellé állt, így maradt Belgrádban. A Crna Gora és a belgrádi vezetés közti egyre elmérgesedő viszonyban egyes, amúgy igen ellentmondásos hírek szerint a normalizáció híve volt, és sehogyan sem akart egy direkt háborúba belemenni szűkebb pátriája ellen, ám a tavalyi NATO-bombázások alatt más információk szerint meg már egyenesen a katonaság erőteljesebb montenegrói jelenléte mellett kardoskodott (emiatt Pavlét egyes, szintén a belgrádi hatalmi körökből származó vélemények szerint Milóék tették el láb alól, merthogy az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult meg Crna Gora-i törzsfők konspiratív találkozóin). Szintén nem mellékes, hogy 1997-ben, a montenegrói elnökválasztás során és után, legalábbis a podgoricai Milo-hű média szerint éppen drága rokonait, Asaninékat bízta meg azzal, hogy szétverjék a Milo-barát tüntetéseket, és destabilizálják az amúgy is destabil helyzetet.
Kétségtelen hát, hogy Bulatovic nagyon is fontos ember volt, és az is, hogy Milóék közönséges árulónak és Slobo csicskásának tartották, aki Crna Gora önállósodásának útjában áll. Ebből azonban nem következik az, hogy olyannyira érdekükben állt volna Bulatovic likvidálása, mert az azért biztos, hogy elsősorban nem rajta múlott, kitör-e a polgárháború Szerbia és Montenegró között. Annál is inkább, mert pár hónapja - ha minden igaz - már nem tartozott Milosevic kedvencei közé, és az állítólag tervezett személycserék során a sokkal kisebb hatáskörrel járó szövetségi belügyi minisztérium élére került volna - vissza a kaptafához, éppen csak szöget nem kapott volna, hiszen a szövetségi belügyet épp az ő regnálása alatt foglalta el a szerb belügy, szó szerint megszállva annak épületét. Akkor Pavle hallgatott, és fontosabb posztra került.
Montenegró azért sem örülhet e gyilkosságnak, mert így biztosan új ember kerül a minisztérium élére, a legesélyesebb pedig a jelenlegi vezérkari főnök, a keményvonalas Ojdanic tábornok, az ő helyére viszont a még keményvonalasabb kosovói hős, Nebojsa Pavkovic kerülhet majd, aki hetente jelenti be, hogy a maga és a kosovói korpusz részéről készek a diadalmas bevonulásra Kosovóba. A gyilkossággal tehát egyetlenegy kérdés sem oldódott meg. Egyvalami bizonyos: ezek után már egyetlenegy szerb fejes sem érezheti magát biztonságban. Ezt viszont tudtuk.
- szerbhorváth -
