Holnap népszavazás, ennek ellenére délelőtt 11-kor a berlini Alexanderplatzon csak egy hatvanas férfi próbál FDP-s lufit és kitűzőt rásózni egy kisfiúra. "A fiatalok kimentek terepre, bele kell húzni" - mondja. Mikor megemlítem neki, hogy a szabad demokraták ifjúsági szervezetének pár tagjával beszéltem meg találkozót, felcsillan a szeme, és kezembe nyomna pár szórólapot. Arra szólítják fel a népet, hogy szavazzon igennel, mentse meg a Tempelhof repteret a bezárástól. Nem osztogatnám-e én is? Nem.
Megjönnek a fiatalok, kitűzőkkel, képeslapokkal vissza a bázisra: sok sikerrel nem járhattak. Hozzáfogunk. Beszélgetőpartnereim általában úgy 16 évesen tették az első lépést a politikusi karrier irányába, legtöbbjük más párt kötelékében. A 24 éves Jörg Kleis például először a konzervatív CDU (Christlich Demokratische Union Deutschlands, Keresztény Demokrata Unió) tagja volt, de mert az FDP több hangsúlyt fektet az egyén szabadságára, két éve váltott. Stefan 32 éves, életének immár felét a Fiatal Liberálisok (JuLis) soraiban töltötte. "Csökkentsük az állam szerepét a lehető legkisebbre! - az FDP ezt tekinti legfőbb céljának. Mivel az NDK-ban nőttem fel, ez az ötlet rendkívül megtetszett" - világosít fel az indokairól. Megjelenik David Issmer, a párt kincstárnoka is. A 28 éves férfi először a szociáldemokratákhoz (Sozialdemokratische Partei Deutschlands, SPD) csatlakozott, de elege lett a túlszabályozott gazdaságból: "Képzeld el, hogy van egy fagylaltozód öt alkalmazottal. Ha rosszabbul megy, nem teheted meg, hogy elbocsásd valamelyiket, mert a törvények arra kényszerítenek, hogy foglalkoztasd őket, még akkor is, ha így a tönk szélére kerülsz. Ilyen helyzetben nem véletlen, hogy a munkáltatók bőség idején sem mernek új alkalmazottakat felvenni."
Az ifjú liberálisok Tempelhof történelmi jelentőségét hangsúlyozzák: ez a város legrégibb reptere, az amerikaiak ide szállították a második világháború után a segélycsomagokat. Munkahelyeket teremt, és mivel a város szívében van, csalogató az üzletembereknek, így nem kell repülés után még egy órát utazniuk a tárgyalás színhelyére. "Metropolis akarunk lenni, vagy kisváros?" - idézi egyikük a városszerte látható plakátok szövegét. A Fiatal Liberálisok azt is fontosnak tartják, hogy az igenek esetleges győzelme, bár nem kötelezi a városvezetést, mégis szimbolikus "piros lap" lenne a szociáldemokrata polgármesternek. A homoszexualitását vállaló Klaus Wowereit ("Berlin szegény, de legalább szexi!") most a legkedveltebb helyi politikus. Csakhogy, dörmögnek a liberálisok, a bulizós imázs mellett teljesen elhanyagolja a gazdasági fejlődést.
Végeztem, 600
Az FDP legfőbb célja a középosztály védelme, állítja interjúiban Guido Westerwelle pártelnök - a többi párt csak a hatalmas "menedzserfizetések", esetleg a munkanélküli-segélyek haszonélvezőire fordít figyelmet, s közben elfeledkezik arról a rétegről, amely előremozdíthatja az országot, és megtermeli azt a pénzt, amit a vezetők elosztogatnak.
A társadalmi olló valóban nyílik Németországban is, visszaszorulóban a középosztály - ám abban nem mindenki ért egyet, hogy az FDP lenne az ő képviselőjük. "A gazdasági középosztály, az iparosok és a kisvállalkozók nem jelentenek nagy szavazóerőt, és nincs direkt beleszólásuk a politikába, mint például a nagyvállalatoknak vagy a bankoknak" - mondta a Narancsnak Udo Leuschner újságíró, aki 2007-ben könyvben foglalta össze a párt történetét. "Az FDP szereti e réteg szószólójaként feltüntetni magát, amikor a szakszervezetek ellen vagy a munkavállalói jogokért szólal fel. De ha a középosztályt mint a közepes jövedelműek csoportját tekintjük, nos, őket az utóbbi időben az elszegényedés fenyegeti, miközben a gazdagok egyre nagyobb vagyonokat halmoznak fel. A középosztály a neoliberális gazdaság áldozatává válik, így nem várhat semmi jót a szabad demokratáktól."
A párt gazdasági programja a befektetési kedvet növelné; ez oldaná meg a munkahelyteremtést is. A lakosság hajlandóságát a munkára az adók csökkentésével csigázná. Fontos a bürokrácia leépítése, az állami javak privatizációja, a dereguláció és a támogatások csökkentése. Csak akkor lehetséges valódi jólét, ha az egyéneknek megéri teljesíteni - hangzik a párt egyik alapigazsága. Erre lenne megoldás a párt elképzelése a "polgárpénzről", amit "mindenki szeretne megérteni, de jelenleg túlságosan bonyolult ahhoz, hogy elmagyarázhassuk" - mondja David Issmer, majd biztosít, hogy a párt szakemberei dolgoznak a rendszer átláthatóvá tételén. A "polgárpénz" lényege, hogy minden állampolgár, akár dolgozik, akár nem, kapna egy összeget (a közkeletű elképzelés szerint havi hatszáz eurót), ami elég a létfenntartáshoz, ahhoz, hogy ne sérüljön a joga az emberhez méltó élethez. Ezen az összegen felül viszont nem járna senkinek semmilyen kedvezmény vagy segély. Ez a bürokrácia leépítéséhez is vezetne, véli Issmer: ha mindenki ugyanannyit kap, feleslegessé válik a sok hivatalnok, aki arról dönt, jogosult-e az igénylő a kérvényezett állami pénzekre.
Az FDP az oktatásban is a kiélezett versenyhelyzet híve: elveti az egyeniskolákat, de még óvodáskorban nyelvi felméréseket végeztetne a gyerekekkel, hogy időben felhozhassák az iskolás szintre azokat, akiknek hiányosságaik vannak. A felsőoktatásban a visszamenőleges tandíjat támogatják. A helyesírási reformot nem fogadják el, ezért a 2005-ös választási programot még a régi helyesírási szabályok szerint vetették papírra. A Fiatal Liberálisok azt szeretnék, fejtegeti Issmer, ha Németország mihamarabb "bevándorlási országként" jellemezhetné magát - mielőtt az összes képzett kelet-európai Angliában és a többi, őket tárt karokkal fogadó országban helyezkedik el.
"Alapítása idején az FDP a polgári blokkhoz tartozott: antiklerikális volt, nemzeti, és konzekvensen támogatta a piacgazdaságot. Később, a szociálliberális koalíció idején, '69 és '82 között a keleti blokk elismertetése és a kapitalizmus reformja volt a célja. A Kohl-korszakban (1982-1998) a gyökerekhez óhajtott visszatérni, az utóbbi tíz évben viszont csak keresi a helyét. Repkednek a jelszavak: volt már az egész nép pártja, volt cél a 18 százalék, partner egyszer a CDU/CSU (a Keresztényszociális Unió a CDU testvérpártja, csak Bajorországban működik - a szerk.), de szóba került a közlekedésilámpa-koalíció (piros-sárga-zöld, azaz SPD, FDP, Zöldek) és a Jamaica-koalíció is (fekete-sárga-zöld, azaz CDU/CSU, FDP, Zöldek). Mióta ellenzékbe kerültek, a szabad demokratáknak nincs világos álláspontjuk. De a váltások ellenére az FDP mindig is a piacgazdaság pártja maradt" - foglalta össze a párt hatvan évét Jürgen Dittberner, a Potsdami Egyetem politológiaprofesszora, aki FDP-tagként könyvet is írt pártjáról.
Az FDP 1948 decemberében alakult a háború után felszaporodott liberális pártok összevonásával. Az alapító ülést Heppenheimben tartották, ahol 101 évvel korábban a mérsékelt demokraták találkoztak a márciusi forradalom előtt. A párt, amelynek a vezetője ekkor Theodor Heuss, az NSZK első elnöke lett, nagyobb részt vállalt az új demokratikus alkotmány megfogalmazásában, mint azt a választási eredményei indokolták volna; a személyes szabadságok, a parlamentarizmus és a piacgazdaság szószólói lettek, miközben a kereszténydemokraták még azon gondolkoztak, hogyan találhatnák meg a középutat marxizmus és kapitalizmus között.
Gyökerek
"Kezdetben a polgári választóknak a feketékkel szembeni világias alternatívát jelentették; a CDU Adenauer idején ugyanis erős klerikális hatás alatt állt. Az FDP-re szívesen szavaztak a protestánsok is, akik a CDU-ban túlságosan dominánsnak találták a katolikus oldalt. Az ország déli területeit leszámítva nem is képviselt liberális eszméket, csak az volt a feladata, hogy biztosítsa a többséget a kereszténydemokratáknak, akiktől a magántulajdon védelmébe vetett hit és a tagok közt az egykori nemzetiszocialisták nagy aránya (lásd keretes írásunkat) különböztette meg - vázolja Leuschner a kezdeteket. - Később, ahogy a CDU vesztett keresztény profiljából, az FDP is kezdett kinőni az antiklerikális, protestáns szerepből. A náci bajtársak is megöregedtek, így a párt koncentrálhatott a középosztályra, a liberális gazdaságra, és többször is bizonyíthatta, hogy a szokásosnál fogékonyabb a polgári szabadságjogokra, például a Spiegel-affér idején." 1962-ben rendőrök szállták meg a Der Spiegel szerkesztőségét, mivel a hetilap azt írta, hogy Németország képtelen lenne megvédeni magát, ha a Varsói Szerződés háborút indítana ellene. A cikkíró és a főszerkesztő ellen eljárást indítottak, Adenauer pedig hazaárulónak nevezte az újságírókat. Amikor kiderült, hogy Franz-Josef Strau§ védelmi miniszter már elrendelése előtt értesült az eljárásról, sőt támogatta is, az öt FDP-s miniszter kilépett a kormányból.
A hatvanas évek közepétől az FDP és az SPD mind közelebb került egymáshoz. A szabad demokraták a baloldali-liberális ellenzék szerepét vették fel, 1969-ben végül koalícióra léptek a szocialistákkal - hogy aztán egészen 1982-ig közösen kormányozzák az országot. "A szociálliberális koalíció bukása után, amit egyébként az FDP maga okozott, a párt újra a kereszténydemokraták felé fordult. A tagok és támogatók egy része viszont a szociáldemokratákkal és az újonnan alakult zöldekkel rokonszenvezett inkább. Ezzel véget is ért a balliberális időszak, a párt innentől redukálta programját a magántulajdonon alapuló liberális gazdaságra."
Öt és tíz között
Hosszú évekig tartotta magát az elképzelés, hogy az FDP nélkül nem lehet országos választást nyerni. "Jelenleg úgy tűnik, hogy a Linkspartei, az SPD-ből kivált Balpárt megvetette lábát a parlamentben. Így öt párt osztozik a mandátumokon, és az FDP végleg elveszítheti a mérleg nyelve szerepét" - mondja Leuschner. Hasonlóképpen látja Dittberner is: "Az FDP mára állandó ellenzéki párttá lett, amin csak akkor változtathat, ha hajlandó lesz beszállni egy hárompárti koalícióba."
"Az FDP eddig kétszer próbálkozott hárompárti koalícióval, a brémai és a brandenburgi tartományi választáson, de mindkettőnek az lett a vége, hogy kiesett a parlamentből" - méri fel a helyzetet Henner Schmidt, az FDP frakcióvezető-helyettese, aki a berlini városi képviselőházban fogadta a Narancsot. "Ettől függetlenül Berlinben jó esély van rá, hogy együttműködjünk majd az SPD-vel és a Zöldekkel, de a 2009-es választásokon is rákényszerülhetünk egy hármas koalícióra a zöldekkel, ha másképp nem tudunk többséget szerezni. Bármit is választunk, az csak jobb lehet a mostani nagykoalíciónál." Guido Westerwelle pártelnök még optimista, szeme előtt a CDU-FDP koalíció lebeg, de vészesetben nem riadna vissza más lehetőségektől sem, csak hogy megmentse az országot a Balpárt kormányra kerülésétől. Henner Schmidt azon párttagok közé tartozik, akik inkább a szocialisták felé nyitnának. "A Linkspartei kivételével nincs olyan párt, amellyel ne jöhetne létre olyan koalíció, ami ne tartana ki négy évig. Ha meghatározzuk, hogy miben akarunk együttműködni a következő időben, akkor az működni is fog. 1983-ban még kisebb katasztrófába torkollott, amikor koalíciós partnert váltottunk: a választók kétharmada és a tagok negyede elpártolt tőlünk. Azóta Westerwellének köszönhetően változott a helyzet, az FDP annyira erősen tartja magát az elveihez, hogy mindegy, kivel lép koalícióra, a piacgazdaságra, az oktatáshoz való szabad hozzáférésre és az állampolgárok szabadságára fektetjük a hangsúlyt. Most már csak az a feladatunk, hogy felérjünk a csúcsra, és kitűzhessük a liberális zászlót. Hogy ebben ki van a segítségünkre, az mindegy, amíg hagyja érvényesülni az akaratunkat."
Westerwelle 2002-ben is megpróbált mindent. Guidomobil névre keresztelt lakóautójával járta az országot, még attól sem riadt vissza, hogy egy kis időre beköltözzön a Big Brother-házba. A "vicckampány" végül kudarcba fulladt, az FDP maradt ellenzékben. "A kampány célpontjában a fiatalok voltak, akik látszólag újra érdeklődni kezdtek a politika iránt. A párt törzsközönsége viszont nem viselte jól a viccelődéseinket, és a legtöbben úgy vélték, a szórakoztatás és a provokáció mögött nem rejlik igazi tartalom. Régen a komolyságáról volt híres a párt, de akkoriban annyira unalmasak voltak a pártrendezvények, hogy kis híján elaludtak a résztvevők. A középutat kellene megtalálni" - foglalja össze a tapasztalatokat a frakcióvezető-helyettes.
Ha az FDP választói kezdetben a régi protestáns középosztályból kerültek is ki, a szociálliberális koalíciót követően az új középréteget, az alkalmazottakat és hivatalnokokat igyekezett megszólítani a párt. Mára felekezettől függetlenül a mérsekelten vallásos, magasabb végzettségű rétegek, főként vállalkozók kedvelik őket, ezért is nevezik őket rosszmájúan a fogorvosok pártjának. A nagyvárosokban és a kisebb falvakban rendszerint roszszabbul szerepelnek az országos átlagnál. "A párt igazi hazája Baden-Württemberg és Hessen, az ottani nyugodtabb, vidékiesebb közösség látja az FDP-ben a szószólóját. Ez a réteg Berlinben és a nagyvárosokban teljesen más: ők inkább a zöldekkel szimpatizálnak. A betonrengetegben valószínűleg szükségük van arra, hogy valaki a háborítatlan természet szószólójaként jelenjen meg" - magyarázza a földrajzot Schmidt. Az agrárszektorban dolgozók, a nyugdíjasok és a szakszervezeti tagok elutasítják a pártot, akárcsak sokan a régi NDK-ból, akik csalódtak a privatizációban, és visszasírják a szocializmust - magyarázzák a Fiatal Liberálisok. A közvélemény-kutatások szerint az adó- és gazdaságpolitikai elképzeléseik hozzák a legtöbb szavazatot, de választóik odafigyelnek a munkaerőpiac és a szociális biztonság ügyére is. Mivel állandó szavazóbázisuk meglehetősen kicsi, rákényszerülnek, hogy szavazókat kölcsönözzenek más pártoktól: a gazdaság iránt érzékeny választóik rendszerint a kereszténydemokraták irányából, míg a társadalompolitika iránt érdeklődők az SPD vagy a Zöldek felől érkeznek. A választásokon rendre öt és tíz százalék közti eredményeket érnek el.
A párt fontos célcsoportja - akárcsak a zöldeké - a húsz és harminc év közötti, egyetemet végzett fiatalok, valamint a vállalkozók. A 2005-ös választáson sok 35 év alatti szavazójuk volt. Egy egyetemeken végzett felmérésből kiderült, hogy a tehetősebb hallgatók általában a liberálisokra szavaznak, másodikak a Zöldek. A két párt nem is az elképzeléseiben, inkább a stílusában különbözik: a zöldek azokat szólítják meg, akik félnek, akiknek bűntudatuk van, ezért a kiállásuk is parancsoló, elő akarják írni a tömegnek, hogy mit csináljon, ha el akarja kerülni a katasztrófát. A szabad demokraták pedig azért küzdenek, hogy az állam ne tudjon minden erővel beleszólni a polgárai életébe; egy optimistább réteghez szólnak: "Míg mi azt sugalljuk, hogy próbáljuk meg a legjobbat kihozni az új helyzetekből, próbáljunk ki minden újdonságot, hátha beválik. A zöldeknek csak azon jár az eszük, mit lehetne tenni ellene" - domborítja ki a különbségeket Henner Schmidt. Westerwelle - bár 2002-ben a szavazatok 18 százalékát tűzte célul, s a közelébe sem ért - idén már többször beszélt húsz, sőt 32 százalékos támogatottságról is. "Mindig kis párt leszünk, öt és tíz százalék közti szavazati aránnyal. Ugyanakkor a választópolgárok 20-25 százaléka olyan elveket vall, amelyek összeegyeztethetők lennének a párt programjával - mondja Schmidt. - De nem lehet minden potenciális választónkat megszólítani, főleg most, amikor öt párt esélyes a parlamentbe jutni. Azzal meg tisztában vagyunk, hogy liberális politikával nem lehetne elsöprő többséget szerezni."
Az FDP esete a szélsőjobbal
A szabad demokraták a világháború után nem támogatták a nemzetiszocializmus alatt bezárt egyházi iskolák újbóli megnyitását, szót emeltek a háborús bűnösök szabadon engedéséért, és szorgalmazták az egykori náci katonák és vezetők visszailleszkedését a társadalomba. Ezt kihasználva Werner Naumann, aki korában Joseph Goebbels propagandaminisztériumában volt államtitkár, arra buzdította a köré gyűlt egykori nácikat, hogy lépjenek be a párt észak-rajna-vesztfáliai szervezetébe, hátha újra érvényesíteni tudják akaratukat. Mire 1953-ban a brit titkosszolgálatok felfedték az összeesküvést, többen vezető posztra tornázták fel magukat. Ötven évvel később ugyanerre a tartományra vetődött az antiszemitizmus árnyéka: az FDP helyi vezetője, Jürgen Möllemann szimpátiáját fejezte ki a palesztin öngyilkos merénylők iránt, később szórólapokon szidalmazta Ariel Sharon izraeli kormányfőt és Michel Friedmant, a németországi zsidók központi tanácsának alelnökét. Ezzel megbuktatta Westerwelle 18 százalékos kampányát, aminek ő volt az ötletgazdája.
