Magyar Narancs: Mi volt az első gondolata, amikor megtudta, hogy egy hacker több százezer oldalnyi titkos iratot kíván átadni a New York Times-nak?
David McCraw: Amikor dönteni kellett, még csak az afganisztáni jelentésekről, azaz "csupán" dokumentumok tízezreiről volt szó. Behívtak egy értekezletre a főszerkesztő irodájába. Pár újságíró ült ott, akik telefonos konferenciabeszélgetést folytattak külföldi kollégákkal. Már nem az volt a kérdés, hogy kellenek-e a dokumentumok, hanem hogy megnézhetjük-e őket. Úgy gondoltam, első lépésnek ez rendben van, de voltak aggodalmaim is, hogy az Egyesült Államok kormánya hogyan fog reagálni. Elég furcsa helyzetben voltunk, hiszen egy másik újságtól, a brit The Guardiantől kaptuk a dokumentumokat.
MN: Más lett volna a helyzet, ha közvetlenül a WikiLeakstől kapják?
DM: Assange a The Guardiant kereste meg, és ők beszélték rá, hogy vonjon be minket is. Azt mondták, azért, hogy ezzel növeljék az újságírói hatékonyságot. Jogi szempontból nyugodtabb voltam így. Részben azért, mert ismertük azt a szerkesztőséget, miközben Assange-ról nem sokat tudtunk akkor még. Ilyenkor mindig felmerül, mennyire lehet bízni a forrásban, titkol-e valamit előlünk.
MN: A hatékonyságon kívül mi motiválhatta még a The Guardiant? Félt egyedül vállalni a felelősséget? Vagy nem akarta, hogy Amerika-ellenességgel vádolják?
DM: Alan Rusbridger főszerkesztő szerint több okuk is volt. Az egyik az emberi erőforrások kérdése: nekünk sokkal nagyobb kapacitásunk volt az anyagok feldolgozására. Másrészt attól is félhettek, hogy az Egyesült Királyság kormánya megpróbálja megakadályozni az anyagok megjelentetését. Az Egyesült Államokban nincs ilyen hatalma az államnak, ezért biztosra mehettek, hogy a dokumentumok mindenképpen napvilágra kerülnek. De úgy is gondolhatták, hogy ha már máshol megjelentek az információk, akkor a brit kormány se akar majd beleszólni a kérdésbe. Utólag kiderült, hogy a hírversenyben nem jelentett hátrányt az osztozás, hiszen teljesen másképp láttuk, hogy mi a fontos. A The Guardian például egy hoszszabb cikket írt az afganisztáni civil áldozatokról, miközben mi azokban a dokumentumokban nem találtunk semmi újdonságot.
MN: Mi szerint döntötték el, hogy miről lehet írni, és miről nem?
DM: Gondolkodni kellett, hogy mi az etikus ilyenkor. Például nem szabad veszélyeztetni azoknak az életét, akik együttműködtek a helyi kormánnyal Afganisztánban vagy Irakban. A kormány azt is jelezte, hogy nem lenne jó, ha még zajló műveletekről hoznánk nyilvánosságra információkat. Egyetértettünk, hiszen mi sem akartuk aláásni a kormány erőfeszítéseit, főképp, ha emberéletekről van szó. Kevésbé voltunk együttérzők, amikor az információ esetleg rossz színben tüntethette fel az amerikai nagyköveteket, vagy megnehezítette az együttműködést a szövetségesekkel.
MN: Ha valamiről úgy vélték, jobb nem megjelentetni, megosztották a félelmeiket a többi újsággal?
DM: Jogi ügyekben többször beszéltem a The Guardian ügyvédeivel, mert kíváncsiak voltunk, hogyan reagál a másik ország kormánya. De teljesen más volt a nézőpontunk. Én úgy véltem, jogilag nagyon fontos, hogy az újságíróink megjelenés előtt megkeressék az Egyesült Államok kormányát, mert így a kormányzat megoszthatta velünk az előzetes aggodalmait - még akkor is, ha a döntés joga a sajtószabadság nevében az újságíróknál maradt. A The Guardian mereven ellenezte, hogy találkozzunk a kormányzattal, és megkértek minket, hogy ne említsük meg, hogy nekik is megvannak a dokumentumok. Ez jól illusztrálja a két rendszer közti különbséget: Nagy-Britanniában a kormány nagyon könnyen beleszólhat, hogy mi jelenhet meg, míg az Egyesült Államokban nehéz olyan bírói végzést szerezni, amely meghiúsítaná egy cikk megjelenését.
MN: Mi volt Julian Assange szerepe?
DM: Julian Assange és a WikiLeaks a partnereiként emleget minket, mi pedig folyton azt mondjuk, hogy ő nem volt több forrásnál. Hiszen nem hoztunk közös döntéseket, leszámítva a megjelenés időpontját. Magunk döntöttük el, hogy mit jelentetünk meg, és mit nem. Részben ezért is vagyunk most rosszban a WikiLeaksszel. Nem tetszett Assange-nak, hogy függetlenek vagyunk tőle, és írunk például az őt érő svédországi nemierőszak-vádakról is. ' úgy érezte, a cikk csupa mocskolódás, mi viszont jó újságírói munkának tartottuk. Meg kellett írnunk az olvasóinknak, hogy mi van a WikiLeaks-jelenség hátterében. Attól, hogy kapunk tőlük dokumentumokat, még nem tekinthetünk el a kötelezettségeinktől. De korábban az sem tetszett neki, hogy a honlapunkon nincsen link, ami a WikiLeaks oldalára mutatna. Nem bíztunk benne, hogy Assange-ék elég körültekintően kezelnék a dokumentumokat, ezért nem vállaltuk, hogy egyenesen hozzájuk irányítsuk az olvasókat.
MN: Assange egyesek szerint újságíró, aki az információ szabadságáért lép fel, mások szerint bűnöző, aki megszegte a kémkedésről szóló törvényt.
DM: Nagyon rosszat tenne a sajtószabadságnak, ha erre a törvényre hivatkozva ítélnék el. Lehet, hogy később kiderül valami, ami változtat a helyzeten, de jelenleg azt tudjuk, hogy dokumentumokat kapott, amiket megjelentetett. Ha ilyesmiért büntetnék, akkor a jövőben megtehetnék ezt a legtöbb médiummal is. A kémkedést büntető törvényt mellesleg 1917-es érvénybe lépése óta nem használták még a sajtó ellen. Hogy Julian Assange újságíró-e? A WikiLeaks csinál olyasmit, amit újságírásnak lehet nevezni. Talán el kellene választani egymástól a munkájuknak azt a részét, ami újságírás, és azt, ami nem az. Az Egyesült Államok kongresszusa is foglalkozik az újságírók és forrásaik kérdésével. Itt felmerülhet, hogy ki védheti a forrásait. A válasz: az újságíró. De főleg az internet esetében nagyon nehéz megállapítani, hogy a publikációk készítői újságírók-e. Az Inspire című lap például kifejezetten dzsihadistáknak szól. Ez most újságírás vagy terrorizmus? Hogy megállapítsuk, meg kell néznünk a sztorikat, hogy újságírói kutatómunkán alapulnak-e, és informálják-e a közvéleményt.
MN: A WikiLeaks mögött álló emberek hackerekként kezdték a pályájukat, tehát különbözik az információszabadságról alkotott felfogásuk az újságírókétól.
DM: Tényleg van stílusbeli különbség a hackerek és az újságírók között. Az újságírók feladata, hogy értelmezhetőbbé tegyék a világot az olvasóiknak, ne csak rájuk ömlesszék az információt. Az újságíró elfogadja, hogy a titkoknak is van legitimitásuk. Abban nem vagyok biztos, hogy a hackerek és az információs anarchisták elfogadnák-e ezt. Hogy hol van az a pont, amikortól egy információ titkos maradhat, az mindig is vita tárgya lesz. De érdekes megfigyelni, hogy mi történt a WikiLeaksszel: hackerekből egyre inkább átformálódtak a médiakultúra részévé. Az afganisztáni dokumentumokat még egyszerűen felrakták a világhálóra, anélkül, hogy kivették volna az informátorok nevét a szövegekből. Emiatt erősen bírálta őket több emberi jogi és újságíró-szervezet. Legközelebb már olyan programot használtak, ami automatikusan törölt minden nevet a dokumentumokról. Ez a kutatóknak nem tetszett, hiszen ezzel teljesen elértéktelenedtek a számukra. Amikor a diplomáciai iratokat tették közzé, már csak azokat rakták fel, amelyeket az újságok valamelyike előzőleg megszerkesztett. Ezért lehet, hogy a hackertársadalmon belül sokan úgy gondolják, hogy a WikiLeaks eladta magát.
MN: Sokszor hasonlítják A WikiLeaks akcióit az 1971-es Pentagon-ügyiratokhoz.
DM: Szerintem több a különbség. A hasonlóság annyi, hogy mindkettő titkos, és a kormány nem örült, hogy megjelentek. A Pentagon-ügyiratok egy konkrét kérdésre koncentráltak, a vietnami háborúra, a WikiLeaks sokkal szélesebb körre terjedt ki. Ráadásul az utóbbi nyers információhalmaz, míg az 1971-es dokumentum elemzéseket tartalmazott, amiket a kormány rendelt. Ezért sokkal könynyebb is volt kezelni. A hatás terén viszont úgy gondolom, a WikiLeaks erősebb, hiszen több kormányt is érint, és az internet segít terjeszteni. Aztán felveti azt a kérdést is, hogy a hackelés vajon elfogadható-e a jövőben az információszerzés új módozataként. Jogászként azt mondom, hogy nem.
MN: Mi történt volna, ha minden újság visszautasítja a megjelentetést?
DM: Sokkal lassúbb lett volna a folyamat, és kisebb vihart kavart volna. Megvártuk volna, mit lép Assange, s amikor kikerülnek a dokumentumok az internetre, ugyanúgy megírtuk volna a cikkeket. Akkor is bekerültek a sajtóba, amikor nyilvánosságra hozták a Bagdadban lelőtt Reuters-tudósítókról készült videót.
MN: Az amerikai kormány egyrészt eljárást indítana Assange ellen, másrészt ünnepli, hogy Egyiptomban a korlátok nélküli internet megdöntötte a rendszert. Ön ezt ellentmondásnak tartja?
DM: Nem annyira ellentmondás, inkább az derül ki belőle, hogy mennyire problematikus a helyzet. Az Egyesült Államok Külügyminisztériuma hónapok óta tárgyal az internetszabadságra vonatkozó irányelvekről. Nincs egyetértés, egyrészt átláthatóságot akarnak, hogy egyes országok ne kapcsolhassák le vagy ne korlátozhassák az internetet. Mert bíznak benne, hogy az internet a demokrácia eszköze. Másrészt tisztában vannak azokkal a problémákkal is, amiket az információszabadság okozhat a kormányoknak. Szerintem az internet mindaddig semleges, amíg használni nem kezdik - az amerikai kormány is e ténnyel birkózik.
MN: A WikiLeaks és társai megváltoztathatják az információhoz való hozzáférés folyamatát?
DM: Szerintem továbbra is megmarad az a dinamika, hogy a kormány el akar titkolni dolgokat, az újságíró meg ki akarja deríteni őket. Csak új eszközök és módszerek jelennek meg mindkét oldalon.
Már itthon is
David McCraw a CEU Média és Kommunikáció Kutató Központja (CMCS) és a Nyílt Társadalom Archívum (OSA) meghívására érkezett Budapestre. Utóbbi maga is nagyobb dokumentummennyiséget készül hozzáférhetővé tenni a világhálón. Az OSALeaks többek között a hidegháború kezdeti éveiben készült amerikai diplomáciai táviratokat tárol. Ezek titkosítását persze már több mint húsz éve feloldották, de idáig nem foglalkoztak érdemben a bennük szereplő információkkal. Az online adatbázist önkéntesek segítségével bővítenék. A jelentkezőknek meg kell adniuk egy e-mail címet, amelyre aztán öt-tíz feltöltendő dokumentum érkezik. A magyar vonatkozású anyagok már mind felkerültek az OSA párhuzamos archívumába, amely a www.parallelarchive.org címen érhető el. Szilágyi Csaba főlevéltáros elmondta, hogy az oldal a jövőben olyan virtuális térként is működne, ahol a szétszabdalt gyűjtemények egyesülhetnek. Ilyen lenne például Király Béla irathagyatéka, amelynek egyik fele Budapesten van, a másik meg New Yorkban, a Columbia Egyetemen. 2014-ig zárolták, de utána nincs akadálya, hogy a párhuzamos archívumban végre teljes egészében olvashatóvá váljon.
