Az 1958 óta üzemelő V. köztársaság népszerűtlenségi csúcsára rekordidő alatt kapaszkodó Francois Hollande is e trendet követte a komoly baloldali vereséget hozó helyközi választások másnapján, amikor új kormány alakítására kérte fel eddigi belügyminiszterét, Manuel Vallst.
A szocialista párt (Parti Socialiste, PS) liberális-autoriter szárnyához tartozó Manuel Valls gyakorlatilag a 2012-es kormányalakítás óta a legnépszerűbb miniszter, okkal lehet rá számítani, hogy határozottabban és ügyesebben fogja levezényelni a hátralévő fájdalmas időszakot, mint elődje, Jean-Marc Ayrault. A szereposztás tehát javult, de a forgatókönyv a régi. A gond csak az, hogy a magát szocdemként definiáló Hollande elutasítottságának egyik döntő oka valószínűleg az a gazdaságpolitika, amely az előd jobboldali kormány nyomvonalán a drasztikus takarékossággal elérni kívánt deficitcsökkentés révén próbálja kezelni a válságot. Ez a stratégia eddig csak az állampapírok hozamát javította, jelentős összegeket spórolva az államkasszának, de nem csökkentette sem az egyre tragikusabb munkanélküliséget, sem a társadalom többségének terheit.
Kétségtelen, Hollande nem ígért Kánaánt, az államadósság drasztikus lefaragása volt kampánya legmarkánsabb üzenete, de a lakosság azon hattizede, amelynek bevételei és életszínvonala a statisztikai adatok szerint jó évtizede alig növekedett vagy épp csökkent, egyre türelmetlenebb. Miközben a felső tized jövedelme jelentősen duzzadt, 1996 és 2011 között összesen 119 milliárd euróval, az alsó tizedé csupán 11 milliárddal, azaz személyenként havi 92 euróval. Utóbbiak itták meg a 2008-as válság levét is, miközben a felső 5 százalék az összjövedelem-emelkedés jó felét rakta zsebre. A nyíltan a gazdagoknak kedvező Sarkozy után a 2012-ben Hollande-ra voksoló tömegek azt várták, hogy némi lélegzethez jutnak a nehéz évtized után. Ha nem is hitték el, hogy a liberális hajlamú szocdemvezér beváltja ígéreteit, és módosítja az uniós válságkezelés milliók számára drasztikus életszínvonal-csökkenést hozó irányvonalát, vagy tényleg szembeszáll az ellenségnek kikiáltott pénzügyi szférával, nyilván értékelték volna, ha legalább megpróbálja. S ha nem is bíztak benne, hogy a hosszú távon romló munkalehetőségek hirtelen javulnak, de remélték, hogy a nyugdíjak és a bérek emelése, a közszolgáltatások szinten tartása vagy a helyi infrastruktúrába áramló befektetések elviselhetővé teszik a helyzetet valamiféle kilábalásig.
A PS azonban teljes mellbedobással a munkaadói oldal támogatására koncentrál, többek között 30 milliárd eurós járulékcsökkentést helyezve kilátásba. Áprilisra egy újabb, 50 milliárdos takarékossági csomag bejelentését is tervezik - elsősorban Brüsszel és a pénzügyi piacok "megnyugtatására". Ahogy a Le Monde hétfői vezércikke is megállapítja, e tervek legfontosabb kritikusai épp a baloldalon, a szocialisták jelenlegi és potenciális partnerei között és saját balszárnyukon találhatók, de a múlt hétvégén erős pozíciókat szerző szélsőjobb is támadja a választott irányt. A napilap kitartást javasol az Élysée bérlőjének, ami voksokra lefordítva azt jelenti, a PS csak támogatottságának további csökkenésére számíthat.
Jobb napok
Nézzük, kik örülhettek múlt vasárnap. Elsősorban a jobb és a szélsőjobb. A jobboldal legnagyobb formációja, a Mozgalom egy Népi Unióért (Union pour un mouvement populaire, UMP) tán még el sem hiszi, hogy - a távol maradó kiábrándultak és a köztársasági elnök népszerűtlenségének hála - győzelme a legszebb reményeit is fölülmúlja. A potenciális elnökjelöltek rivalizálása miatt és világos ellenzéki stratégia híján kaotikus állapotban lévő párt néhány hete még az elnöke korrupciós ügyei és a dicstelen lehallgatási botrányok okán szerepelt a híradásokban. A jobboldali választók most is bizonyították, hogy nem túl kényesek képviselőik cinkes ügyeire: több korrupcióval vádolt vagy már eljárás alatt álló városvezető mandátumát újították meg már az első fordulóban, köztük van a pártja megrendeléseit baráti cégeknek kiszervező elnök, Jean-Francois Copé, de a változatos bűnlajstrommal bíró volt pártpénztárnok költségvetési miniszter is. Az UMP mindazonáltal 2002-es alapítása óta első és rögtön történelmi győzelmét aratta: a különféle jobboldali formációkkal együtt a 938, tízezer lakosnál nagyobb város közül összesen 572-t sikerült meghódítania, ami a következő hetekben az agglomerációs testületekben is többséget hozhat, akárcsak a szenátusban.
A voks másik, a valóságban jóval apróbb, a médiában mégis óriási felületet szerző győztese a szélsőjobb: a fenti csomagból 11 településen 8:3 arányban osztozó Nemzeti Front (Front National, FN) és a baráti Déli Liga (Ligue du Sud). Közelebbről nézve a Nemzeti Front "sikere" aligha történelmi: összes megválasztott önkormányzati képviselőjük az 1995-ös adathoz hasonlóan 1300 körül lesz; a nagyjából 14,4 százalékos eredményük a Libération számításai szerint másfél ponttal alulmúlja Marine Le Pen 2012-es átlagát a nagyobb városokban. Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak viszont a párt legfőbb jelöltjei, a top tíz 40 százalék közelében van, ennek köszönhető az eddigi trófeáikat duplázó-triplázó 8 városháza. A növekedést Nicolas Sarkozy elszívó hatásának megszűnése és a baloldali szavazók távolmaradása is segítette; a voksolás rekordalacsony, az első és a második fordulóban egyaránt jó 63 százalékos részvétellel zajlott. A legszegényebb településeken szavaztak a legkevesebben, például az utóbbi évek elővárosi lázadásainak helyszínein. A távol maradók kiábrándultságából főleg a jobboldal és a szélsőjobb profitált.
A közbeszédet és a politikai diskurzust egyaránt erősen befolyásoló szélsőjobb tényleges súlya az összesen 36 ezer polgármester-választó voks után is minimális. A valójában csekély valódi politikai felelősséggel rendelkező, lényegében családi üzletként működő formációt vezető Le Pen família egyes elemzők szerint nem is szerette volna túlnyerni magát a párt feletti ellenőrzés fenntartása érdekében. Ugyan Marine Le Pen pártelnök élettársa kevéssel lemaradt Perpignanról, a Languedoc-Roussillon régióban és Marseille környékén megszerzett települések és képviselői székek kétségtelen bázist jelenthetnek a további terjeszkedéshez. Az előrejelzések szerint az uniós választások megnyerésére is esélyes szélsőjobb továbbra is kiaknázza majd a médiában megszerzett pozícióit, s idővel egyre többekkel hitetheti el, hogy a xenofób és nacionalista, unió- és euróellenes párt megérett a polgárok képviseletére.
A baloldalon viszonylag egyöntetű kudarcból egyedül a szocialistákkal kormányzó Zöldek (Europe Écologie - Les Verts, EELV) maradtak ki, a PS választóit részben elszippantva nemcsak a 2012-es elnöválasztás buktáját (2,31 százalék) feledhetik, de úgy tűnik, majd' 12 százalékos átlagukkal tartósan berendezkednek afféle helyi erőkként. Lehet ebből a PS alternatívája is, erre utalnak párizsi sikereik, és az első igazi nagyváros Grenoble elhódítása is (a Baloldali Front támogatásával).
151 bástya
A kisebb baloldali pártok, így a többnyire a szocialistákkal együttműködő kommunisták (Parti Communiste Francais, PCF), a Baloldali Párt (Parti de Gauche, PG) és apró baloldali formációk összefogásával létrejött Baloldali Front (Front de Gauche, FG) szövetsége településenként más és más stratégiát választott. A baloldal eredményei nagyjából azt jelzik, hogy a szocialistákkal szembeni óriási bizalomvesztést a kis pártok is megsínylik. Az elsősorban a nagy pártoknak és az együttműködő erőknek kedvező francia választási rendszerben e kis pártok egyelőre csak néhány településen tudtak sikeres koalíciókat összehozni.
E trend feltehetően folytatódik az uniós választásokon is: a legfrissebb adatok szerint immár 3,35 milliós munkanélküliségi mutató aligha változik a következő hónapokban, hetekben. A PS lázadói ugyan a pártfegyelem felfüggesztését ígérik, ha a köztársasági elnök nem korrigál hamarosan, de az sem hozza majd vissza a 151 elvesztett várost (továbbra is a tízezres lélekszámnál népesebbekről van szó), köztük olyan 25, 30, 40 éve őrzött bástyákkal, mint az 1912 óta baloldali Limoges. Toulouse, Roubaix, Reims, Quimper, Marseille - a jobboldali trófeák tucatjaival szemben a PS becsületét Anne Hidalgo, Párizs első polgármesternője védte meg, és Martine Aubry Lille-ben, viszont mindkét agglomerációban ugrott az eddigi többség.
A jövőre nézvést a Le Monde említett vezércikke arra biztat, hogy "tartsd az irányt, cselekedj, és ne remegjen a kezed", míg a jobboldali Le Figaro drasztikus neoliberális kanyart követel. A gazdasági-politikai elit többségének véleményét jól tükröző állásfoglalások mögül épp csak a "nép" hiányzik, így e program egyenértékű lehet az öngyilkossággal is, legalábbis a baloldali Le Monde Diplomatique szerint.
