A clintoni recept
működni látszik. Tony Blair "New Labourje" a választások lehetséges végső időpontja előtt alig három hónappal behozhatatlannak tűnő előnnyel, átlagosan 20 százalékponttal vezet a konzervatívok előtt a közvélemény-kutatásokban. Az általános választások előtt azonban lesz még egy megméretés, amelynek kimenetele befolyásolhatja az eseményeket. Nagy-Britannia rövid távú politikai jövőjét a South Wirral-i időközi választás kimenetele határozza meg. A választókörzet konzervatív képviselője tavaly meghalt, megfosztva ezzel parlamenti többségétől John Major kormányát. Ha munkáspárti jelölt kerül a Liverpool melletti körzetből a parlamentbe - amire minden esély megvan -, a toryk kisebbségbe kerülnek, és Blair kénytelen lesz bizalmatlansági indítványt beterjeszteni a kormány ellen, amit jó eséllyel az általános választások márciusi kitűzése követ majd. Kénytelen, mert a politikai elemzők szerint a Munkáspárt vonakodik a Major-kormány idő előtti leváltásától, noha erre lassan egy éve lenne esély: az egyfős többség aligha nevezhető stabilnak - még akkor sem, ha több kis párt, például az ulsteriek általában Major mögött sorakoznak fel. Csakhogy az utóbbi 18 év során felnőtt a szavazók egy új generációja, akik számára a toryk "a" kormánypárt. Elképzelhető, hogy egy váratlan döntés esetén jobb meggyőződésük ellenére Majort és csapatát választják, hiszen ők rendelkeznek a "kellő tapasztalattal". A hátralévő néhány hónap megfelelő alkalmat kínál a választók pszichológiai felkészítésére, a váltás elfogadtatására.
E taktika természetesen kockázatokat is rejt. Egy összehangolt, sikeres kampánnyal John Major megfordíthatja a közhangulatot, mint tette 1992-ben. A feltámadásra azonban maguk a toryk sem látnak sok esélyt: noha a fontosabb konzervatív politikusok folyamatosan kiállnak miniszterelnökük mellett, más megnyilatkozásaikkal már
a mezei tagok kegyeit
vadásszák a vereség utáni vezetőválasztáshoz. Az egyszerű aktivisták és a pártvezetés viszonya egyébként is fontos tényező a brit politikai életben. Előbbiek, néhány, a parlament hátsó padjain veszteglő képviselőig bezárva, sokkal radikálisabbak a konformista élcsapatnál, fontos tehát befolyásuk "korlátok közé szorítása" a demokrácia jegyében. A Labour a nyolcvanas években - a folyamatos kudarcok következményeként - túl nagy hatalmat biztosított a párttagságnak, a konferenciákból egyfajta programadó fórum lett. A tagságba benyomuló neotrockista Militant Tendency azután újabb hosszú évekre tette megválaszthatatlanná a Munkáspártot.
A példát Blair külügyminiszter-jelöltje, Robin Cook idézte, párhuzamba állítva a szélsőbalosokat a jelenlegi kormányt sakkban tartó
egy-két tucatnyi eurofób tory
képviselővel. Cook joggal büszkélkedhet: a Munkáspárt leszámolt a trockistákkal, míg Major nap mint nap újabb gesztusokat tesz zsarolóinak. A kormány tagjai fennhangon hirdetik, hogy a közös európai valuta 1999-es bevezetésének előfeltételei csak "kreatív könyveléssel" teremthetők meg. A megállapításban nem kevés igazság rejlik, a teljes gőzzel euro-irányba nyomuló kontinentális kormányok azonban nem veszik szívesen az efféle figyelmeztetéseket.
Sokáig úgy tűnt, hogy az európai integrációról a jelenlegi kormánynál kedvezőbb véleményt formáló Labour az állítólagos közhangulat nyomására nem áll ki teljes mellszélességgel az Unió mellett. Blair támogatta Major marha-háborúját, elfogadta a konzervatívok által beígért népszavazást a közös valuta bevezetéséről - nyomult középre, a New Labour stratégiájának értelmében.
A New Labour clintonita taktikája
a brit polgárokat az Európa mellett leginkább érdeklő másik téma, az adózás kapcsán is egyértelműen megmutatkozik. Blair és árnyék-pénzügyminisztere, Gordon Brown elkötelezték magukat, hogy hatalomra jutásuk esetén két évig nem módosítják a konzervatívok által elkészített kormányzati kiadási terveket. Így próbálnak megszabadulni a túladózó-túlköltekező párt hosszú évtizedek alatt kialakult Labour-képétől, és eltüntetni a különbséget saját gazdaságpolitikájuk és a toryké között. A fogadalommal csupán egy baj van: nem hiszi el senki. Egy felmérés szerint a polgárok 60 százaléka meg van győződve arról, hogy a Munkáspárt hatalomra kerülve adót fog emelni. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy a konzervatívoknak inkább hinnének. Major 1992-ben éppen ezt a kártyát kijátszva fordította meg a választási versenyt, azután maga is emelte a közvetett adókat. A brit polgárokat nem ejtették a fejükre, de ha mégis megfeledkeznének e tényről, a Labour kampánya az eszükbe idézi Major árulását.
Clintoni húzásnak nevezhető az is, hogy Tony Blair legutóbbi beszédében óriási erőforrás-átcsoportosítást ígért az oktatás területére.
Mást persze nem ígérhetett,
hiszen éppen az előbb fogadta meg, hogy tartja a kiadási terveket. Így a munkanélküliség csökkenése miatt felszabaduló forrásokat szánja a Labour vezére az oktatás támogatására, gazdasági szakértők érdeklődő hümmögése közepette. Az oktatáspolitika mindazonáltal nem feltétlenül sikertéma a Labour hívei között. Hosszas ellenkezés után a leendő oktatásügyi miniszter a napokban feladta fenntartásait azon állami középiskolákkal szemben, amelyek felvételi segítségével igyekeznek kiszűrni a gyengébb képességű diákokat. Az esélyegyenlőség hívei számára mostanáig elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy közpénzekből fenntartott iskola megválogassa, kit vesz fel. Sok egyéb baloldali tabuval együtt immár ez is a múlté. A párt egyelőre csendben viseli a nagy átszabást, most, hogy csaknem két évtized után közelségbe került a kormányra kerülés lehetősége. A választások után azonban - legyen bármi is az eredmény - Clinton legjobb tanítványának még egyszer meg kell küzdenie az Old Labour keményvonalasaival. Tony Blair dupla vagy semmit játszik - és egyelőre nyerésre áll.
Karsai Tamás(London)
