Clinton Afrikában: Szerecsenmosdatás

szerző
Khwowa Csithiboo
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Clinton tizenkét napos Szahara alatti, vagyis fekete-afrikai körútja csak felületes ránézésre népszerűségnövelő szafári, amit jól előkészített a rabszolgás Spielberg-film, az Amistad bemutatása. Ilyen hosszú időt amerikai elnök még nem töltött a kontinensen, és a felhajtás is látványos: majdnem nyolcszáz kísérő, miniszterek, képviselők, üzletemberek és természetesen újságírók, számolatlanul.

Clinton tizenkét napos Szahara alatti, vagyis fekete-afrikai körútja csak felületes ránézésre népszerűségnövelő szafári, amit jól előkészített a rabszolgás Spielberg-film, az Amistad bemutatása. Ilyen hosszú időt amerikai elnök még nem töltött a kontinensen, és a felhajtás is látványos: majdnem nyolcszáz kísérő, miniszterek, képviselők, üzletemberek és természetesen újságírók, számolatlanul.

Az ilyen súlyú protokollaktusokra már rá szokás akasztani a "történelmi" jelzőt, és az egész utazásnak volt több olyan eleme is, amelyet érzelmi vagy gesztusértékében valóban nevezhetünk akár kiemelkedőnek is. Az egész bocsánatkérési vonal - a rabszolga-kereskedelem miatt, a ruandai népirtás félszívű és lagymatag kezelése miatt. Aztán a látogatás belföldi előkészítése, a nagyvonalú "Ismerd meg Afrikát!"-kampány, iskolai Internet-követés és információdömping az utazás idejére, ráadásul három különféle képzettségi szintre belőve. Ebben valóban látni lehetett egy valóságos törekvést: ismerjék csak meg a földrészt az amerikaiak.

Mondhatnánk, hogy ez is csak népszerűségi fogás, különös tekintettel az Egyesült Államok fekete lakosságára, amelyet egyre nehezebb lesz majd kezelni a következő években. Csakhogy már jó előre felmérték hivatalosan, hogy az amerikai feketéket egyáltalán nem érdekli másoknál jobban, mi van Afrikával és Afrikában, nekik is a saját életük, a maguk anyagi helyzete a fontos, mint bárki másnak. Lehet, hogy ott lopakodnak az egész Afrika-invázió mögött az önös és pénzben visszatérülő hátsó szándékok, amelyeket a Clinton-delegáció magas rangú bankárai, építő-, szórakoztató- és egyéb ipari üzletemberei személyesen is megtestesítettek. Ezzel együtt tagadhatatlan, hogy a körút minőségi elmozdulást hozhat Amerika (a fejlett világ) és Afrika kapcsolatában.

Egyenrangúan- és mégsem

Az egész projekt lényege elvileg annak az üzenetnek az elterjesztése volt, hogy Amerika nem akarja játszani a Nagy Fehér Ember szerepét, mint korábban saját maga és mint mások - értsd: a franciák. Egyenlő partnerek egyenrangú kapcsolata - elvileg erről volt szó. Ehhez képest a vendéglátók térfelén volt egy kis érthető morgás, amikor világossá vált, hogy a program kialakításába meg sem próbálják bevonni őket. A Fehér Ház egyszerűen közölte a tervezett - minden bizonnyal aprólékosan kidolgozott - napirendet, a fogadó országok hivatalosságainak nem jutott más feladat, mint rábólintani az elgondolásokra. Clinton az utazás előtt néhány nappal videóra mondott egy biztató hangvételű beszédet, a kazettát aztán sajtóbeli felhasználás céljából szétküldték a célországokba.

Ezt az idétlennek és tahó módon pökhendinek tűnő viselkedést viszont pontosan az alaptörekvés magyarázza. Ha egyenlő felek, akkor otthon, az amerikaiaknak is úgy kell eladni a vendéglátókat, mint azonos mércével mérhető országokat, rendszereket. Vagyis a rusztikus különösségek (jogtiprás, korrupció, hasonlók) elnéző kezeléséről nem lehetett szó. Márpedig Afrikában nem könnyű hibátlan, a kényes nyugati (amerikai) ízlés számára elfogadható országokat találni, valami baj mindegyikkel van.

Jó országok, rossz országok

Nem volt tehát könnyű már az útvonal kialakítása sem, a célországoknak politikailag elfogadhatóaknak kellett lenniük, és fontos volt, hogy valamiféle súlyuk is legyen. A két szempont közül egyiket sem sikerült igazán érvényesíteni, de a körút megtervezői minden bizonnyal megtalálták a leginkább közvélemény-hatékony megoldást.

Kiesett jó néhány, hagyományosan Amerika-barát ország. Libéria, az Amerikából visszatelepített rabszolgautódok törpeállama demokratikus választások után van, de Taylor elnök egy amerikai börtönből szökött brutális hadúr, és mindmáig nem tisztázott, miként nyúzatta meg élve nem is olyan rég a biztonsági embereivel egy politikai ellenfelét. Az örök Nyugat-barát Kenyában féktelen korrupció, politikai káosz uralkodik. Nigéria a földrész legnépesebb, gazdaságilag is igen fontos országa - kőolajának a felét az Egyesült Államoknak adja el-, a hidegháborúban is a jó oldalon állt, de hát itt is kíméletlen diktatúra uralkodik. Szóba jött még Angola, ahol amerikai felügyelettel próbálják időtlen idők óta végleg befejezni a polgárháborút, vagy Zimbabwe, ahol viszont nem haladnak a tervezett gazdasági reformok. Szomáliában, ahol Amerika próbált pár évvel ezelőtt rendet teremteni, nincs állam, nincs kormány, csak éhínség és az időjárás szeszélye szerint szárazság vagy árvizek.

Végül azok az országok maradtak a listán, amelyek valamilyen szempontból mégiscsak hitelesen mutatják be az új, hidegháború utáni Afrikát, amelyben talán gyökeret ver egy kiszámítható, demokratikus benyomást keltő, jogállami és szabadpiaci rendszer. Ghana, Uganda, Ruanda, Dél-Afrika, Botswana és Szenegál.

Nem volt titok, hogy nem egyszerűen biztatni és dicséretet osztani utazik Afrikába az amerikai elnök. Egy embrionálisan létező új, alakuló szövetségi rendszer körvonalainak erősítése mellett Clinton hosszú távra igyekezett kieszközölni országa gazdasági érdekeinek az érvényesülését. Már az első állomáson, Ghanában nagyvonalú hitelkonstrukciót javasolt az energiaszegény ország számára, amerikai gyártmányú erőmű-berendezések vásárlására.

Leendő piacok,remélt fogyasztók

De az előkészítés természetesen már korábban kezdődött. Még az utazás előtt az amerikai Kongresszus elé került egy javaslat olyan, kedvező - és természetesen kétoldalú - vám-konstrukciókról, amelyek a megfelelő afrikai országokat bevonhatnák a világpiaci rendszerbe. A törvénytervezetet a képviselők mértéktartó többséggel elfogadták, de a szenátuson még nem jutott át.

"Nemcsak segélyek - kereskedés is" - ez az új amerikai Afrika-politika jelszava. Talán túlzás kijelenteni, hogy ez nem jelent többet, mint az amerikai nyálcsorgatást az afrikai aranyra, kobaltra, rézre, gyémántra, uránra, a nyugati partvidék kőolajára és mindenféle másra. De azt sem kell hinni, hogy mindez mit sem számít. Két dolgot tudunk. Egy: a kontinens 750 millió lakosával azért már piac. Kettő: a Coca-Cola Co. eladásainak négy százaléka jut Afrikára, miközben a földrész lakossági aránya a világban hét százalék. A cég elhatározta, hogy ezt az eltérést át akarja és át fogja hidalni. Kamerunban nemrégiben árat - és arányos mértékben palack-köbtartalmat - csökkentett. Így reagált a helyi vásárlóerő visszaesésére. A Coca-Cola Co. Afrika-csoportjának vezetője pedig ott volt a delegációban. Ennyire konkrétak néha a dolgok.

A 750 milliós vásárlói kapacitás természetesen csak elvileg létezik, hiszen Afrika és a lakossága alapvetően csontszegény, az elmúlt évtized a legtöbb országban csak további visszaesést hozott, és a leendő fellendülés előjeleit inkább csak a merész optimizmus érzékeli. Az összképen belül nagyok az eltérések, de a legjobban működő gazdaságok is a világranglista második harmadában teljesítenek. A Clinton-körút célországai közül ebből a szempontból három: Ghana, Dél-Afrika és Botswana érdemel említést. Ezeknek az országoknak főként a gyémántbányászat ad hosszabb távon is esélyeket. Véletlennek kell tekinteni az egybeesést, hogy a demokratikus államberendezkedés tekintetében is ez a három ország mutatja a legmegnyugtatóbb képet.

Az amerikai elnök látogatásának másik három állomása, Ruanda, Uganda és Szenegál viszont gazdaságilag sehol sincs, és ami a washingtoni szemmel látható politikai értéküket adja, az egy lassan bontakozó tendencia - de Szenegálra ez sem jellemző. Uganda és Ruanda vezetői sem dicsekedhetnek demokratikus politikai rendszerrel, de - legalábbis a nyilatkozataikban - igyekeznek kilépni abból a korrupt, despotikus, etnikai és törzsi huzavonákon billegő hatalmi logikából, amelyet általában véve az afrikai országok normális működési módjának szokás tartani. Ebbeli érdemeiket sokan vitatják, és ami biztató, az inkább a változás a két ország múltjához képest. Ennek a változásnak a lendülete is kérdéses - legalábbis Ugandában, hiszen a népirtás utáni, a törzsi szintű bosszúállás szokását elkerülni igyekvő ruandai rendszer valóban csak néhány éves. A lényeg alighanem az, hogy a két rezsimet az Egyesült Államok szépreményűnek, hosszú távú megfontolásaiba illőnek tekinti, befektet a jövőjükbe - egyelőre főleg katonai téren.

Dél-Afrika más eset

Ez az ország jelenleg Afrika legnagyobb gazdasági és politikai hatalma, az apartheid utáni új rendszer stabilan demokratikusnak tűnik, és igyekszik szerepet vállalni a kontinens jövőjének alakításában. Az egész Clinton-útnak ez volt az egyetlen célpontja, amelyet az Egyesült Államok egyenrangú partnerként kezel. Ebben szerepet játszhat egyfajta kompenzációs rossz érzés is amiatt, hogy az apartheid elleni harc éveiben Washington hidegháborús megfontolásokból csak vonakodva, lassan és késlekedve helyezkedett szembe a fajüldöző rendszerrel. Másrészt ott van a realitások, az óriási nyersanyag-potenciál tudomásul vétele. Dél-Afrika mindeddig nem volt hajlandó a washingtoni elvárásoknak megfelelve szembehelyezkedni például Líbiával vagy Kubával, de ez a nézetkülönbség nem akadályozta meg és nem is tette kínossá Clinton itteni látogatását.

Miközben az út megelőző állomásain mindenütt lelkesedtek az új amerikai törvényjavaslatért, amely új keretekbe rendezné a kereskedelmi kapcsolatokat a földrésszel, Dél-Afrikában Nelson Mandela neokolonialista cselvetésnek minősítette a dolgot. A vámkedvezmények feltételei ugyanis lényegében meghatározzák az afrikai országok számára a követendő magatartást a gazdaság piacosítása és a politikai rendszerek liberalizálása nyomvonalán.

A végén még

Az utóbbi kérdésben a látogatónak toleránsnak kellett maradnia Ghánában és Ugandában is. Egyik országban sincsenek ellenzéki pártok, és a helyi ideológiák ezt elég jól körbeérvelik. Azt mondják, hogy pártok itt csak törzsi és vallási választóvonalak mentén alakulhatnának ki és versenghetnének egymással, vagyis a pártpolitika anakronisztikus formákat öltene, és ezzel mindjárt értelmét is veszti. Az új típusúnak tekintett afrikai vezetők ebben a vonatkozásban hasonlítanak kissé korai délkelet-ázsiai kollégáikra, akik szintén azt mondták, hogy előbb a gazdaság, aztán a középosztályosodás, és mindezek után, a legvégén jöhet a politika szabadsága. És a délkelet-ázsiaiakkal is meg tudott békélni Amerika.

A vendéglátók oldaláról a lelkesedés és a felpörgetett remények jellemezték az alaphangulatot. Clinton többnyire dicsért (a házigazdákat), de azért voltak bíráló megjegyzései is. Elsősorban azon az ugandai találkozón, ahová összehívták Washingtonnak azokat a tényleges és potenciális szövetségeseit, akiket nem tudott vagy nem akart felkeresni. Jutott a fejmosásból a kenyai vezetésnek, de a Kongói Demokratikus Köztársaság (ex-Zaire) első emberének, Kabilának is, aki nem nagyon halad demokratikus ígéretei teljesítésével. Hogy a konkrét megállapodások, kölcsön- és segélyígéretek mit hoznak, majd kiderül. Az első hírek nem szólnak drámai összegekről - amint ezt a nyugat-európai nagy segélyezők malíciózusan megjegyezték már a körút első napján. Az együttműködés - ha lendületet vesz - évek múlva lesz kézzel fogható. És ha a konszolidáló afrikai országok lakossága bírja addig cérnával, vezetőik pedig önfegyelemmel, a végén még elkezd kivakaródzni a földrész saját reménytelenségéből.

Khwowa Csithiboo

szerző
Khwowa Csithiboo
publikálva
1998/13. (04. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...