Háború Kosovóért: Balkáni geller

publikálva
1999/21. (05. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az embernek néha az az érzése támad, minél többen szállnak be a kosovói válság rendezését célzó diplomáciai csatározások ringjébe (Jevgenyij Primakov, Viktor Csernomirgyin, Igor Ivanov, Eduard Kukan, a G-8, az ENSZ, Marti Ahtisaari, Carl Bildt, az unokahúgom sógora), annál összébb gabalyodik a kosovói csomó. Mindeközben Slobodan Milosevic - aki (ha ez így megy tovább) néhány napon belül akár befejezettnek is nyilváníthatja a kosovói etnikai tisztogatást - jót röhög a markába. Persze nem biztos, hogy ő nevet majd utoljára.

Az embernek néha az az érzése támad, minél többen szállnak be a kosovói válság rendezését célzó diplomáciai csatározások ringjébe (Jevgenyij Primakov, Viktor Csernomirgyin, Igor Ivanov, Eduard Kukan, a G-8, az ENSZ, Marti Ahtisaari, Carl Bildt, az unokahúgom sógora), annál összébb gabalyodik a kosovói csomó. Mindeközben Slobodan Milosevic - aki (ha ez így megy tovább) néhány napon belül akár befejezettnek is nyilváníthatja a kosovói etnikai tisztogatást - jót röhög a markába. Persze nem biztos, hogy ő nevet majd utoljára.

A politikai megoldás erőltetése nemcsak annak hallgatólagos beismerése, hogy a NATO a légi csapásokkal nem volt képes meghátrálásra kényszeríteni Belgrádot (nota bene: ennek a lehetőségét a szövetség katonai vezetése már az akció előtt jelezte), de annak is, hogy Kosovo és a kosovói albánok tragédiája nem ér meg a brüsszeli 19-eknek egy támadó szárazföldi beavatkozást (kizárt ugyanis, hogy ebbe az oroszok és a kínaiak belemennének). A jugoszláv elnök elégedetten nyugtázhatja azt is, hogy a politikai rendezés előtérbe kerülésével egyre erőteljesebbek a légi csapásokkal kapcsolatos (görög, német, cseh, olasz) kritikai hangok magán a szövetségen belül is, sőt Massimo D´Alema olasz kormányfő lényegében napirendre tűzte a bombázások felfüggesztését is (még ha azt egyelőre el is utasították a tagállamok). De Milosevic örömmel dörzsölheti a markát azért is, mert bizonyosnak látszik, hogy az ENSZ BT elé kerülő politikai rendezési terv jóval enyhébb feltételeket tartalmaz majd Belgráddal szemben, mint azt Brüsszel és Washington eredetileg tervezte. Legfőképpen azonban annak örülhet, hogy ismét időt és manőverezési lehetőséget nyert: a diplomáciai huzavona ugyanis még hetekig eltarthat, s minél később születik megegyezés, annál inkább Belgrád "jóindulatán" múlik majd, hogy a már közel egymillió albán menekült még a tél előtt visszatér-e Kosovóba.

A diplomácia a háború folytatása

Valószínűleg azoknak lesz igazuk, akik már korábban azt állították, hogy a Jugoszlávia elleni katonai akció (nevezzük bár "légi csapásoknak", "légiháborúnak", "a béke katonai erővel való kikényszerítésének") már a kezdet kezdetén el lett szúrva. Elsősorban azért, mert abból a téves feltevésből indult ki - s ezt ma már Bill Clinton tanácsadói is elismerik -, hogy Milosevic és tábornokai néhány napos bombázás után bedobják majd a törülközőt, s elfogadják a Rambouillet-ban kidolgozott megállapodást. Több tény is ezt a verziót látszik alátámasztani: a szövetség kezdetben csupán 430 repülőgépet irányított a térségbe (ma több mint 1100 gép vesz részt a bombázásokban), az akciót nem előzte meg sem egy Jugoszláviával szembeni komoly gazdasági blokád (az olajembargóról csak a washingtoni csúcstalálkozó döntött), sem Belgrád teljes diplomáciai elszigetelése (például egy ENSZ-határozat segítségével), sem pedig a belgrádi politikai elit megosztását célzó propaganda-, illetve kommunikációs háború. Később kiderült, hogy a szövetség nem számított a Kosovóból kiinduló hatalmas menekültáradatra, sem katonai, sem pedig politikai-humanitárius szempontból. Úgy tűnik, mintha Brüsszel sokáig nem értette volna meg, hogy Belgrád nem a NATO elleni, hanem a kosovói albánok ellen vívott háborút kívánta megnyerni. Katonai céljai ezért meglehetősen korlátozottak voltak: túlélni valahogy a légi csapásokat, megőrizve a jugoszláv katonai potenciál megőrizhető részét; megtartani Kosovót vagy legalábbis annak egy szeletét; valamint megtisztítani a tartományt az albánoktól, mindenekelőtt pedig az U‚K fegyvereseitől. S a dolgok mai állása szerint ezt - meglehet persze, csak átmenetileg - el is érte a jugoszláv vezetés.

Ha igaz, hogy a NATO az eddigi 24 ezer bevetéssel, a több mint 10 000 bomba és rakéta ledobásával a jugoszláv hadsereg nehézfegyverzetének 32-35 százalékát, a légierő repülőgépparkjának 34 (a MiG-29-esek esetében 69), az ország kőolajtartalékainak 50-55 százalékát volt képes megsemmisíteni, ha igaz továbbá, hogy a jugoszláv légvédelem még ma is képes védekezésre (márpedig május 14-én maga Brüsszel is elismerte két robotrepülőgép elvesztését), s a szövetség eleddig csak alig tucatnyi szerb szárazföldi egységet támadott közvetlenül, az azt jelenti, hogy a NATO ugyan gyengítette a jugoszláv haderőt, sőt az utánpótlást biztosító infrastruktúra (út- és vasúthálózat, hidak és felüljárók, fegyver- és lőszergyártó üzemek, olajfinomítók, vegyiüzemek stb.) megsemmisítése révén komoly mértékben korlátozta mozgását is, de képtelen volt megtörni annak ellenállását. Különösen Kosovóban, ahol valószínűleg sebezhetőségük miatt mind a mai napig nem vetették be az Apache helikoptereket. De még ha bevetették is volna, aligha lenne várható 22 darab - egyébként valóban félelmetes - harci helikoptertől, hogy megfordítja a kosovói folyamatokat. Az Amerikai Egyesült Államok Vietnamban ötezer helikoptert veszített el (képzeljük el, mennyit vetett be), s ráadásul még a háborút is. Ne legyenek illúzióink: kis magasságban és lassan mozogva még a legkiválóbb helikopterek és "tankölő" repülőgépek is a légvédelem áldozatává eshetnek.

De hagyjuk a katonai eredményeket.

Csak a gond

A NATO legnagyobb hibája ugyanis az volt, hogy kimondva vagy kimondatlanul, de igyekezett elhitetni (talán még önmagával is, talán csak a közvéleménnyel), hogy Kosovo esetében ún. tiszta háborút folytat majd, vagyis minimális lesz saját vesztesége és a polgári áldozatok száma. Ez alapvetően az akció politikai elfogadtatása szempontjából volt fontos. A szövetség eddigi 16 tévedése, amelyből kilenc volt végzetes (a jugoszláv források szerint ezeknek minimum 280 polgári áldozata volt), rácáfolt erre, már ami a polgári áldozatokat illeti. Sokan e tévedéseket a légi csapások rutinszerűvé válásával magyarázzák, és ilyen nagyszámú bevetés után akár ez is hozzájárulhatott e tragédiákhoz. De látni kell azt is, hogy 4-6 ezer méterről (és a saját veszteség elkerülése miatt még ma is ilyen magasságból támad a NATO-gépek túlnyomó többsége), különösen éjszaka (az első hónapban szinte kizárólag ilyenre került sor) igen nehéz megkülönböztetni az autóbuszt a páncélozott szállító harcjárműtől, a menekültkonvojt pedig a katonaitól. Nem is szólva arról, hogy a szerb katonaság élő pajzsként használja a kosovói albánokat. Az akció során a NATO-tábornokok többször felhívták a szövetség politikusainak figyelmét arra, hogy a történelem során pusztán légi csapásokkal még sohasem sikerült győzelmet aratni, és ezt önmagában a technikai fölény sem biztosítja. A szövetség május 4-i sajtókonferenciáján nem kisebb személyiség erősítette meg ezt az igazságot, mint Klaus Naumann, a NATO Katonai Bizottságának távozó vezetője. Sőt a tábornok azt is elismerte: mivel a civil áldozatok számát minimalizálni kellett, a légi csapások hatékonysága gyenge volt, így az akció katonai szempontból kudarcot vallott. A helyzet május 4-e óta sem változott jelentősen, így katonai szempontból a szövetség továbbra is reménytelen alternatívák előtt áll: vagy Szerbia totálisba forduló bombázása (következményeiben immár mindenekelőtt a polgári lakosságot sújtva) következik, vagy a légi csapások kudarcának csendes tudomásulvétele; vagy egy Kosovo elleni szárazföldi katonai akció, vagy egy vereséggel felérő politikai kompromisszum Milosevictyel. Nincs tehát irigylésre méltó helyzetben Brüsszel, még akkor sem, ha ennek a háborúnak elsősorban politikai értelemben kell eredményt produkálnia.

Politikai értelemben a szövetségnek három dolog okoz komoly fejfájást:

Milosevic, az oroszok és a kosovói albánok

Ha valamit Brüsszel és Washington valóban sokat emlegetett, az az volt, hogy ez a háború nem a szerb nemzet, hanem kizárólag Slobodan Milosevic és rezsime ellen folyik. A szövetség szemében - nagyon helyesen egyébként - Milosevic az alfája és omegája a konfliktusnak, ő a kosovói etnikai tisztogatások kitervelője, szinte végrehajtója is. Háborús bűnös, a XX. század végi Hitler és Sztálin egy személyben, az Antikrisztus. Ám a Nyugat mindeközben mindvégig Slobodan Milosevicet tekintette és tekinti ma is tárgyalópartnerének egy jövőbeni békemegállapodás tető alá hozásában. Mindmáig ezt az álláspontot egyedül London (személyesen pedig George Robertson) merte megkérdőjelezni, május 20-án, amikor - először a konfliktus során - Milosevic elleni felkelésre szólította fel a szerbeket. Az ötlet nem rossz, mert ha valaki, hát ma csakis a szerb nemzet képes megszabadulni Milosevictől. Kérdés persze, hogy képes-e erre, vagy hogy egyáltalán meg akar-e szabadulni tőle, s hogy a bombázások - pontosabban a bombázások közötti szünetek - kedvező és elégséges időt biztosítanak-e egy népfelkelésre?

A napi hírek kevés reménnyel kecsegtetnek e tekintetben. Milosevic hatalma stabilnak tűnik, mi több, a Vozd, a Vezér képes még feltételeket is szabni a szövetségnek: például hogy milyen zászló alatt jelenjenek meg a békefenntartók Kosovóban, illetve hogy milyen összetételben. Nem kizárt az sem, hogy éppen Rambouillet szellemére hivatkozva ragaszkodik majd (vagy ragaszkodnak majd utódai) ahhoz, hogy a Kosovo feletti jugoszláv szuverenitást demonstrálandó Belgrád fegyvereseket is állomásoztasson a tartományban. Ha pedig így lesz, akkor a megállapodást követően is szinte bizonyosra vehetők az albán-szerb fegyveres konfliktusok. Ráadásul nem szabad elfeledni azt sem, hogy Milosevic - ha saját hatalma megmentéséről van szó - kiváló taktikus, s leginkább a se háború, se béke helyzetekben érzi magát elemében. Nem elképzelhetetlen tehát, hogy okoz még meglepetéseket, különösen egy olyan rendkívüli és zavaros helyzetben, amikor majd több mint másfél millió embert kell visszatelepíteni egy szinte teljesen lerombolt és elaknásított tartományba.

Sajátos szerepe van a konfliktusban Oroszországnak is, amely - bár egy ideig kérette magát, de valójában - alig vágyott visszatérni a konfliktus rendezésébe. És vissza is tért, annak ellenére, hogy gazdasági, politikai és katonai értelemben már nem tartozik a valódi nagyhatalmak közé. Sőt a Kreml számára talán épp azért volt fontos újra megjelenni a balkáni színen, mert megérezte, hogy pusztán adottságai következtében kiszorulhat vagy legalábbis mellékszereplővé válhat az európai nagypolitika kérdéseinek intézésében. Jóllehet a diplomáciai erőfeszítések közepette talán nem elegáns emlékezni bizonyos dolgokra, de tény, hogy Moszkva az elmúlt tíz évben a legbiztosabb európai támasza volt Milosevicnek és rendszerének, s így - ha csak közvetett módon is, de - hozzájárult a kosovói konfliktus elmérgesedéséhez. Ilyen értelemben Csernomirgyin ma csupán annak a bilinek a talpra állításán fáradozik, melynek kiborulásában a Kremlnek is komoly szerepe volt. Hogy Moszkvának van-e és lesz-e akkora tekintélye Belgrád és Milosevic előtt, hogy elfogadtassa a G-8 csoport rendezési tervét, ma még kérdés. Sokak szerint az egyik legfontosabb. Ám látni kell azt is, hogy Oroszország az elmúlt tíz évben csupán a balkáni konfliktus kapcsán játszhatott valódi főszerepet Európában. Bizonyos tehát, hogy csakis olyan rendezésben érdekelt, amely továbbra is szerepet biztosít számára a térségben. Hogy ezt Milosevictyel vagy nélküle éri-e el, az Moszkva számára - ha ma még ezt nem is mondja ki hangosan - valószínűleg mellékes.

A politikai rendezés harmadik nagy problémáját maguk a kosovói albánok jelentik. Azok a politikusok, akik Rambouillet-ben óriási harcot folytattak azért Belgráddal, hogy végül melyikük miatt bukik majd meg az a rendezési terv, amely valójában mindkettőjük számára elfogadhatatlan volt. A sors fintora, hogy ebből az a Kosovói Felszabadítási Hadsereg jött ki győztesen, amely fegyvereivel tavaly év elején gyakorlatilag elindította a kosovói lavinát, s amelyet ez a háború tett - kábítószerrel seftelő terrorcsoportból - komoly politikai tényezővé. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ma a szárazföldön egyedül az U‚K harcol a kosovói szerb erőkkel, az U‚K működik együtt Albániában a NATO-egységekkel, annak ellenére, hogy a szövetség - mellesleg igen bölcsen - elvetette a felfegyverzésüknek ötletét. Ám aligha valószínű, hogy ennek ne kérnék meg később az árát. S ha nem követelhetik a nemzetközi közösségtől, követelik majd a visszatérő albánoktól, akiket ráadásul valószínűleg aligha kell majd nagyon buzdítani a Kosovo függetlenségéért folyó további harcra.

Pribicsevits Szvetozár

publikálva
1999/21. (05. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...