Indonézia: Dísz-harmónia

publikálva
1997/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Még több mint egy hónap van hátra a választásokig, de az indonéz állampárt, a Golkar máris meglepő pontossággal látja előre győzelmének a mértékét: 70,02 százalékos szavazattöbbségre számít, ami két százalékkal haladja meg az öt évvel ezelőtti eredményét. Pedig ez az öt év mindenekelőtt azt a kérdést élezte ki, hogy milyen legyen a majdani új indonéz rendszer, és hogyan lesz lehetséges a békés átmenet. Csak annyi biztos, hogy a választ nem a májusi választások adják meg.

Még több mint egy hónap van hátra a választásokig, de az indonéz állampárt, a Golkar máris meglepő pontossággal látja előre győzelmének a mértékét: 70,02 százalékos szavazattöbbségre számít, ami két százalékkal haladja meg az öt évvel ezelőtti eredményét. Pedig ez az öt év mindenekelőtt azt a kérdést élezte ki, hogy milyen legyen a majdani új indonéz rendszer, és hogyan lesz lehetséges a békés átmenet. Csak annyi biztos, hogy a választ nem a májusi választások adják meg.

A kulcsprobléma Szuharto, a 75 éves államfő, aki tulajdonképpen maga a rendszer. Az általa létrehozott és képviselt három évtizedes "Új Rend" alapvetően egy tiszteletre méltó célkitűzés, a kommunizmus terjeszkedésének a megakadályozása jegyében fogant. A célt szentesítő vérfürdő viszont még a huszadik század szoros versengésében is dobogó körüli helyezésre esélyes: szolid becslések szerint félmillió embert öltek meg 1967-68-ban, amikor egy puccsmegelőző ellenpuccs Szuhartót hatalomba emelte.

Fejlődés, feszültség

A kommunistákat vélt és tényleges társutasaikkal együtt sikerült is kiirtani, ami erőteljes amerikai támogatás mellett az évtizedek során látványos (átlagosan évi hétszázalékos) gazdasági növekedéshez vezetett, de a véres kezdetek kötelező hallgatásba burkolt, elfojtott emlékére azóta is egyre csak rakódnak a társadalmi látszatbéke felszíne alatt a politikai, szociális, vallási, kulturális ellentétek.

Pontosan a fejlődés az, amely eljutott egy olyan szintre, amikor a diktatórikus paternalizmus rendszere már nem működik tovább. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem már meghaladja az ezerdolláros szintet, ami háromszor annyi, mint Indiában, pedig a két ország három évtizede azonos szintről startolt. És Indonézia éppen most igyekszik kilépni a gazdasági fejlődés alsó, olcsó munkaerejű, bedolgozói bérmunkás-szintjéről, szélesedik a középosztálya, nagytőkéje a globális világgazdaság felé nyomul, gazdasági, katonai és intellektuális elitje a világélvonal mércéjéhez akar igazodni.

Indonézia a világ negyedik legnépesebb országa, több ezer kilométer szélességben tizenhárom és fél ezer szigetből áll, amelyeken háromszázhatvan etnikai csoport majdnem ugyanennyi nyelvet beszél. A számos, pusztulásra ítélt, de még mindig a túlélésért viaskodó kiskultúra feszültségeit az erdőket irtó, bányákat nyitó, utakat építő államcivilizáció földfoglalásai, a gazdasági kényszereszközökkel működtetett telepítési politika, a sűrűn lakott központi szigeteken (mindenekelőtt Jáván) pedig a környezetet az elviselhetetlenségig romboló túlnépesedés, a munkanélküliséggel párhuzamosan terjedő szlamosodás szélesíti tömegessé és egyre kevésbé elviselhetővé.

Színek visszája

A Golkar lényegében maga az államhatalom, 1971 óta a választások állandó győztese. Képviselői közül egyesek talán még a térképen sem tudják megmutatni, merre van a választókörzetük, nemhogy valaha is találkoztak volna szavazóikkal. Jelöltjeinek mostani listáján Szuharto legidősebb lánya és két fia is szerepel. Mindhárman egy-egy állami megrendelésekre dolgozó tőkéscsoport élén állnak, az egyszerűség és áttekinthetőség kedvéért egyikük a helyettes pártelnöki, másikuk a párt-pénztárnoki funkciót is betölti. A Golkarnak értelemszerűen nincsenek kampányfinanszírozási gondjai, és számos helyi funkcionárius már jó előre a lakosságba sulykolja a helyes választói magatartást, amikor egész települések középületeit és köztéri objektumait a pártot jelképező színre, egységes kanárisárgára festeti.

A két engedélyezett, tehát a választáson induló ellenzéki pártnak már nem jut ilyen egyszerűen festékre, úgyhogy a "demokrácia ünnepe", ahogy a hivatalosság a választás napját nevezi, meglehetősen egyszínűnek ígérkezik. A különféle mohamedán irányzatokat tömörítő Egyesült Fejlődés Párt (PPP) kampány-szükségleteinek a negyedét ha fedezni tudja a számára kiutalt állami pénzekből, a magánadományok nagy részét ingyen osztogatott trikók és kölcsönautók teszik ki. Ugyanerről panaszkodnak a keresztény és nacionalista orientációjú Indonéz Demokrata Párt vezetői is, de mindez majdhogynem mindegy.

Sokkal súlyosabb probléma ugyanis, hogy az ellenzéki pártok ellenzéki jellege is kétséges. Az még hagyján, hogy az ellenzéki jelöltek listája is hivatalos jóváhagyást igényel, nagyobb baj, hogy a pártokat magukat is a rendszer formálja - sokszor nem is túlságosan kifinomult eszközökkel. Ennek a manipulációnak fontos eleme a félelem, nehogy túlságosan népszerű, az államfővel versengő közismertségű, karizmatikus politikus kerüljön vezető ellenzéki pozícióba.

Így amikor tavaly tartani lehetett tőle, hogy az indonéz függetlenségi harcot, majd a holland gyarmati uralom alól felszabaduló Indonéziát első államfőként irányító, a kommunistákkal kesztyűs kézzel bánó Szukarno lánya a PDI vezetőjeként esetleg veszélyt jelenthet, kibillentheti a rendszert feszült és merev állandóságából, az államhatalom gyorsan intézkedett. A párt vezetőinek egy részét pénzzel és ígéretekkel rávette, hogy az ország egy távoli pontján hívjanak össze rendkívüli kongresszust, váltsák le Megawati Szukarnoputrit, és találjanak egy új elnököt. Aki most a kampánypénzek szűkösségéről panaszkodik, az már az új elnök, Megawati természetesen nem indulhat a választásokon. Mint ahogy fivére, Guruh Szukarnoputra sem lehetett Szuharto elnökjelölt-ellenfele 1993-ban. A féllaikus államvallás, a Pancasila-ideológia értelmében ugyanis Indonéziában nincs helye a nyílt politikai konfrontációnak. A rendszer hivatalos alapja az istenfélelmen, emberiességen, egyenlőségen és nem utolsósorban a vezetők bölcsességén nyugvó harmónia, azaz a fennálló bírálatának nincs helye.

Mozgás, bomlás

A vicc az, hogy miközben ez ma főleg agyalágyultan hangzik, harminc éve még, a hidegháborús összefüggésben súlyos megfontolásokon nyugodott. Az ország lakosságának többsége mohamedán - olyannyira, hogy a muszlim világ népességi listáján Indonézia messze az első helyen áll. Más vallási (és etnikai) csoportoknak azonban arányuknál jóval nagyobb szerepük van elsősorban a gazdasági életben, arról nem is beszélve, hogy az iszlámon belül is egyformán képviselteti magát a szunnita és a síita irányzat. Három évtizede még minden társadalmi konfliktus automatikusan a két világrendszer fiók-ellentétévé politizálódott át, és Szuhartóék a kommunisták kiirtása után ezt mindenképpen el akarták kerülni. Csakhogy ez a szükségállapot nem tartható fenn a végtelenségig, az ellentéteknek valahol valahogy ki kell sülniük, és politikai csatornák hiányában egyre nő az esély, hogy a kisülés végül kiszámíthatatlan, kezelhetetlen indulatok formáját ölti, végső soron megnehezítve a mesterséges stabilitás finom áttűnését egy dinamikusabb egyensúlyi helyzetbe (lásd a keretes írást).

Indonézia mint politikai rendszer a leírtak ellenére nem tekinthető azért reménytelenül merevnek. A különféle politikai álláspontok és törekvések megnyilvánulásának léteznek bizonyos keretei, amelyek állandó mozgásban vannak. Indonézia egyebek mellett a katonaság széles politikai - főként vidéki elnyomó - szerepvállalásának a világa is. Az elmúlt egy-másfél év hírei szerint a tisztiiskolák politikai fejtágítóin a fiatal tisztek egyre nyíltabban latolgatják, mi is lesz, ha majd Szuharto távozik a hatalomból, és ezekben a vitákban a hatalom megosztásának lehetősége is szóba kerül.

Ennél sokkal konkrétabb fejlemény, hogy az elmúlt évek során a könyv- és lapkiadók újabb és újabb kísérleteket tesznek kritikai hangvételű írások megjelentetésére, ami többnyire természetesen betiltással, elkobzással, gyakran börtönnel végződik, de a kísérletező kedvet ez sem töri meg. Tucatjával keletkeznek a nem hivatalos emberi jogi, környezetvédő, választástisztaságot ellenőrző szervezetek, amelyek annyit legalább elérnek, hogy a kormány is létrehozza hasonló intézményeit, amelyek kénytelenek legalább lajstromozni a tornyosuló problémákat, és innen már csak egy lépés a megoldás lehetőségeinek óvatos latolgatása. Ez az út pedig egyetlen irányba vezet: ahhoz a felismeréshez, hogy a központi hatalmat minden metszet irányában bontani kell.

1990 óta létezik a mohamedán értelmiségi szervezet, az ICMI, egyfajta magas szintű konzultációs csoport, amelyben nehezen áttekinthető módon mosódik össze a társadalmi vízióikban modernista, ugyanakkor vallásos mohamedánok érdekérvényesítése a reformista törekvésekkel. A szervezetet a gazdasági fejlesztés ügyében érdekelt, Nyugaton meglehetősen elismert Habibie tudomány- és műszakifejlesztés-ügyi miniszter hozta létre, aki körül egyfajta pragmatikus politikai lobbi is kiformálódott. Habibie már a jövőt meghatározó belpolitikai mozgások szereplője, a pillanatnyi leosztásban sokkal meghatározóbb módon, mint bármelyik a két ellenzéki párt - és vezetőik - közül. Hasonlóan jelentős szerepe van annak a két nagy mohamedán társadalmi szervezetnek is, amelyek bonyolult kapcsolatban állnak az ellenzéki pártokkal, mintegy keresztbe metszik a befolyásukat a politikai erőtérben. Ezek is közvetlen politikai viszonyban állnak az államhatalommal, amely végső soron tetszése szerint lép fel ellenük vagy békél meg velük, de mindenképpen kalkulál a súlyukkal, befolyásukkal.

Maga a lakosság, a 125 millió bejegyzett szavazópolgár ezektől a félig-meddig rejtve zajló mozgásoktól még nem kerül valóságos döntési helyzetbe. Az ellenzéki állásfoglalás egyetlen lehetősége a nem szavazás, a távolmaradás, az üres cetli. Erre biztatta az indonézeket több ellenzéki politikus is, akik azóta már letartóztatásban várják a pert, amelyet felforgató tevékenység miatt indítanak ellenük. Legutóbb azonban már a nem olyan könnyen letartóztatható indonéz katolikus Püspöki Konferencia is megértéssel írt egy pásztorlevélben azokról, akik nem érzik kellőképpen képviseltetve magukat, és ezért nem is szavaznak. Indonéziában nem kötelező választani, a részvételi arány általában nyolcvan százalék körül mozog. Egy ennél látványosan gyengébb eredmény nagyot rúghat a hatalom, az állampárt önbizalmába.

Kovácsy Tibor

publikálva
1997/17. (04. 24.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...